Megint csak a zene segít. Süppedek vissza a saját mocsaramba, pedig már olyan jól jöttem kifele belőle. Nem, nem tudom, mitől... csak úgy. Ez most mondjuk más. Mély, fekete gödör... és olyan nagyon húz magához.. Valahogy tűnőben a választás lehetősége. Pedig eddig mindig harcoltam, mindig optimista voltam, hát most nem megy. Semmi nem megy. Nem tudok fejben tartani semmit, nem tudok normálisan megcsinálni semmit, nem tudok végigaludni egy éjszakát, nem tudok enni egy jót... és nem, nem tudok belenyugodni még mindig. Még mindig olyan nagyon fáj, hogy egyik pillanatról a másikra volt, nincs.. amiért annyit küzdöttem magamban, amire annyit vártam, amikor annyiszor feladtam már, hogy én biztos nem kellek sehova. És akkor, mikor már azt gondoltam, látod-látod fog ez menni, akkor ...... és elég volt egyszer, és kész, vége, leírtak. Mint már annyiszor. De most piszkosul fáj. Pillanatok alatt lettem egy kis senki. És képtelen vagyok talpra állni. Képtelen vagyok rá, hogy megbocsássam neki. Haragszom. Kimondhatatlanul haragszom, amiért meg sem hallgatott, amiért lehetőségem sem volt arra, hogy elmondjam, ettől én még nem vagyok MÁS, mint ők. Ettől még lehetek én is teljesértékű és terhelhető munkatárs. Nem mondhattam el. Meg sem próbálhattam megtartani a munkahelyemet, amit olyan keservesen szereztem meg, és olyan kínokkal tudtam csak megszokni, és elfogadni. Tudom, ő már azt is elfelejtette, hogy valaha ott voltam. Nekem is el kéne felejtenem, vagy legalábbis elraktároznom az emlékeim közé. Ha ez így menne.. olyan jó lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése