Hát sikerrel vettem az akadályt, azt hiszem.
Kezdődött azzal, hogy elmentem. Ami már ugye önmagában is fél siker. Mielőtt indulnom kellett, még azért természetesen be kellett villantanom gyorsan megszervezős anyuka énemet, telefonáltak a suliból, hogy a nagyfiam nincs jól. Így aztán elmentünk még érte, és végül jött velünk. (mellesleg azóta sincs semmi baja) Utolsó pillanatban még úgy döntöttem, kell a lelkemnek, hogy csini lehessek, így aztán a farmer-pulcsi unalmas összállítás helyett nyakbakötős felső, csizma, és kordnadrág, és hogy még akár szépnek is érezhessem magam (igyekeztem nem nézni a tükörbe, nehogy elmúljon) még sminkeltem is kicsit.
A rendelőben azonnal rámtört a hányinger, és a 10 évvel ezelőtti összes emlék. Nehéz volt kibírni, hogy ne forduljak sarkon. Vártam egy órát, aztán bekerültem. Az amúgyis pár mm-re összezsugorodott gyomrom már éppcsak akkora volt, mint egy gombostű. Dokibácsi aztán mégsem volt Dr.Kildare, meghallgatott, bólogatott, kérdezett, majd közölte, hogy
"hát ez nem az a betegség, ami felől nyugodtnak lehet lenni"
Gyógyszeradagot duplájára emelte. Csak remélni tudom, hogy nem fog ugyanúgy kiütni, mint annak idején, amikor két hétig épp csak képes voltam felkelni az ágyból, már feküdtem is vissza. Holnap telefonálnom kell időpontért EEG-re, merthogy kíváncsiak az agyhullámaimra. Remélhetőleg hullámozni fog, és nem valami egyenes vonal lesz csak ott. Azért az elég gáz lenne. És aztán majd azzal a lelettel megint várnak szeretettel ugyanitt.
Mindegy, most már végigcsinálom, mert épp most ezt kell tennem.
Az mindenesetre végtelenül jó érzés volt, hogy mennyire sokan drukkoltak nekem, és mennyire sokan gondoltak rám. Annyi sok sms-t, és telefont kaptam, és ez olyan jó.
Nem tudom ugyan, hogy ez már a gyógyszer hatása e, de mostanra elég K.O lettem. Persze, az is valószínű, hogy a mai idegállapotom is jól lefárasztott, úgyhogy az összes többi menetközben felmerülő világmegváltó gondolatommal majd holnap jelentkezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése