Mumus

Múlt héten még olyan távolinak tűnt ez a kedd, mikor a háziorvosom telefonon időpontot kért nekem. Akkor azt gondoltam, ám legyen. Najó, abban a lelkiállapotban a kedd esti rosszullét után végülis minden mindegy volt. Akkor uralkodott a kisebbfajta pánik, a bűntudat, hogy a gyerekek szemtanúi voltak, és láttam az arcukon, szemükön, hogy félelmet ébresztettem bennük. Bántott az is, hogy látta Ő is, aki még sosem.. és aki még sosem látott engem ilyen kiszolgáltatottan. Hülyeség, tudom. Mégis, ott is, akkor is nem Én voltam a fontos. Mint ahogy most sem. Agyalok (mint mindig) hogy mit is kéne mondanom, hogy hamar szabaduljak onnan, de mégis biztosítsam mindenkinek azt a "nyugalmat", vagy azt az érzést, hogy nem kell rám bámulni minden pillanatban, mert nem, nem leszek rosszul. Én magamban szinte biztos vagyok. Azt hiszem, sikerült megfejtenem, hogy minek mi volt az oka, vagy hogy honnan és hogyan vezetett az egyenes út ide, ahol most vagyok. A káosz-domb tetején. Egy egészen kicsit még el kell időznöm itt, körül kell néznem, hogy mindenre emlékezzek, és hogy többet ne jöjjek vissza. Mert nem jó itt. Ez nem az én helyem. Az én helyem egészen más. Egy sokkal kiegyensúlyozottabb világ. Ahol vannak finom puszik, ahol puha öleléseket kapok, ahol a telefon is azért cseng, hogy valaki a másik oldalról csak épp beköszönjön, mert hiányoztunk egymásnak, vagy mert szeretne velem megosztani valamit, ami történt vele. Ebben a világban finom illatok vannak, és mindenki mosolyog. Na, itt vagyok én otthon. Csak épp most ebben az otthonban zárva van a kapu, a kulcs pedig el van rejtve. Adott a feladat, ugye meg kéne találni a kulcsot. Az út biztosan nem lesz valami kellemes kis séta, főleg hogy még le is kell jutnom hozzá a káosz-dombról úgy, hogy le ne essek.
De olyan sokan hisznek bennem, és olyan sokan szeretnek is, hogy tudom, képes leszek rá. Az első akadály rögtön itt van a mai napon előttem. Epilepszia-rendelés. Már a szóösszetételtől is a hideg ráz... De ha ezen túl jutok, máris tettem egy nagy lépést, úgyhogy nagy levegőt veszek, és belevágok. Lesz, ami lesz.. Azért kicsit félek.. gyomrom egy csomóban, kezem remeg, minden pillanatban jó volna rágyújtani. Közellenségem, az óra is csak rohan, és mindjárt itt az idő, és indulni kell.
Arra koncentrálok, hogy délutánra, mikor túl leszek mindenen, milyen jót fogok ezen a félelmen mosolyogni, és a nagy lépés után biztos sokkal vidámabb leszek.