Szóval gondolkodtam én ma a tegnapi postomon. Meg a gyerekkori karácsonyokon, meg adventeken. Azt persze, hogy nem is tudtuk, mi az az advent, meg gyertya, meg naptár, meg díszített lakás. Egyrészt, mert akkoriban (pedig nem vagyok még öreg) ez még nem is volt divat, másrészt, mert ha divat lett volna, nálunk akkor sem lett volna, mert az én szüleimet ez kicsit sem érdekelte volna. Nálunk soha, egyetlen karácsony sem szólt a szeretetről. Úgy kezdődik, hogy (persze, amire már vissza tudok emlékezni) az apám egyedül (esetleg a nagyapámmal) ette a rántott halat szenteste vacsorára, amit anyám és nagyanyám felváltva fújogva, és orrot befogva megsütöttek paprikás lisztben. Nem szólt zene, nem volt megható ajándékozás, mégis.. anyu és a mama mindig sírtak. Talán sose sikerült azt kapnom, amit kértem, de ez mindegy is.. mert ezek a karácsonyok persze, izgalmasak voltak a maguk nemében, de mégsem. Na, ilyesmiben nem lesz az én gyerekeimenk sose része. Mert szeretem nekik megteremteni a hangulatot, a várakozás izgalmát, és elmesélem nekik (talán ezredszer már), hogy mit is ünneplünk ilyenkor. Nem vagyunk mélyen és elvakultan hívő emberek, nem járunk templomba, de hiszünk Istenben, és a gyerekeinket is úgy neveljük, hogy tudjanak hinni. Még.. aztán ki tudja mi lesz később.
Persze nem túl könnyű adventi hangulatot teremteni, ha háromból kettő épp bőszen veri egymást egy párnával, a harmadik pedig akkor sem hajlandó megmozdulni a számítógép elől, ha már hangom sincs, annyit kiabáltam.
De (és érdekes, hogy mindig csak ilyenkor jut ez eszembe)
"Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben."
Ez jó zagyva lett, így aztán lehet, hogy törlöm is majd. De nem is az első zagyvaság. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése