Ma reggel úgy keltem, hogy majdnem üres volt a fejem. Na, ebben biztos nagy szerepe volt, hogy egyrészt úgy elaludtam a nyakam, hogy alig bírtam megmozdítani, másrészt a szemem is rendesen bevérzett (lehet, hogy hegesztettem álmomban? :D)
Ez az állapot nem tartott azért sokáig. Igaz, ma előjött a gyakorlatiasabb gondolkodó énem. Mert most aztán szembesültem azzal, hogy mindjárt jön a Mikulás, és még majdnem üres a puttonya.
Aztán azzal is, hogy a bankszámlát is le kéne kicsit üríteni, mert a csekkek itt sorakoznak. De semmi kedvem.. Igazából kimozdulni sem idebentről, nemhogy postára menni, meg üzletbe.
Pedig alapjáraton szeretek vásárolni. Csak most nem.
Most jó a csigaházban a káosz-dombról lefelé jövet. (a tempóm is pont olyan)
Kint is megint olyan ronda szürke minden.. legalább, ha a nap nem süt, esne a hó.
De tegnap egyébként, amikoris egy ritka béna déutánom volt, azon tűnődtem, hogy vajon hova rohannak a napok fölöttem? Isten bizony (bár, Isten nevét hiába szádra ne vedd) olyan nehezen emlékszem vissza egy-egy napra. Történések, beszélgetések megmaradnak, de hogy mi mikor történt, arról fogalmam sincs. Nem is tudom, hogy ez normális e. Vagy vajon ezzel mindenki így van? Vagy csak én kapkodom itt a fejem a nagy rohanásban? Egyáltalán hova rohanunk? Nem mindenkinek ugyanaz a célja? Boldognak lenni?
Valamelyik nap az egyik tegnap említett barátnőmmel beszélgettünk, beszélgetés közben megkérdezte (mert Ő az, aki mindig bekérdez), hogy Mi az, amiért bármit megtennék? Természetesen rögtön rávágtam, hogy a gyerekek. De azonnal jött a visszavágó, nem, nem aKi, hanem aMiért. Akkor azt mondtam, egy nap tökéletes boldogságért. De fogalmam sincs, van e ilyen. Vagy egyáltalán milyen az? Mi a tökéletes? Amikor anyagi biztonságban vagy? Vagy amikor egészséges vagy? Vagy amikor ülhetsz a fűtött lakásodban akár a kifizetetlen csekkjeid fölött is? Vagy elég annyi, hogy van kit szeretni, és van, aki szeret? Azt hittem, elégnek kéne lennie ennyinek, hogy megadatott nekem egy olyan család, ami keveseknek.. van három gyönyörű, egészséges és okos fiam, van egy férjem, aki szeret, vannak olyan barátaim, akik azt hiszem, a tűzbe is jönnének utánam (vagy értem) De most elbizonytalanodtam kicsit. Igaz, a hiba az én készülékemben van. Mert ennek bőven elégnek kéne lennie. Vannak, akik a fél életüket odaadnák azért, ha ez meglenne nekik. Én meg itt elégedetlenkedem. Elsősorban magammal. Mert hogy is lehetnék boldog, ha azt sem tudom, ki vagyok?
Annyi mindenki vagyok egyszemélyben (már megint a skizo), és mégsem vagyok senki. Jelen pillanatban legalábbis. Jó volna tudni egyensúlyt teremteni a sok-sok énem között, és jól érezni magam a bőrömben. Jó volna megint úgy tükörbe nézni, hogy akár magamra is tudok mosolyogni, mert tetszik amit látok. Mondjuk egy kis smink még takar... addig nincs nagy baj.
Addig meg míg visszatér a szívből jövő mosoly, addig zenélek rendületlenül. Ma megint Demjén és a Nox váltja egymást. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése