Korán kellett kelni ma is, mert nagyfiamnak volt ma suli. És micsoda hülyeség, nekem, aki mindig olyan nehezen kel, akármikor fekszik is le, ma nem esett nehezemre. És jó is volt az a másfél óra csend utána, mikor ő már elment, a többiek meg még aludtak. Nem csináltam semmi különöset, csak jó volt egyedül. Amúgy is mostanában olyan jól elvagyok anélkül, hogy megszólalnék. Igaz, régebben is sokszor kaptam magam azon, hogy azzal, akivel épp egy helyen vagyok, magamban kommunikálok, és bizony, rácsodálkozom, mikor azt mondja, hogy jééé, milyen szótlan vagy. Most is sokszor van ez. Sokszor beszélgetek magamban olyanokkal is, akik nincsenek itt, tudom, mit válaszolnának, ismerem a hanglejtéseiket, a mimikájukat is nagyjából. Így aztán ha egyedül vagyok is, mégsem vagyok egyedül.
Délelőtt megszerelték itthon az összes ajtót, úgyhogy most nagyon furcsa, hogy nincs nyikorgás, nyekergés, nem kell megemelni, hogy becsukódjon. De épp ideje volt már.
Én meg összepakoltam újfent a gyerekszobát, két zsák használhatatlan játékot, miegymást dobtam ki..
Aztán elmentünk vásárolni... ahonnan hazatértünk egy darab műfenyővel, pár sütis kellékkel, meg egy új adventi fénnyel. Senkinek nem vettünk ajándékot. Ami a legjobban bánt, hogy egyik gyerekemnek sincs még semmi. És hiába néztem végig módszeresen mindent... semmi nincs, amire azt mondanám, hogy na, ez v. az jó lesz ennek v. annak a gyerekemnek. Értelmetlen, buta játékok tömkelege, olyanok, amik két hét múlva az ágy alatt, v. szekrény mélyén hevernének többet sosem elővéve, vagy két hét alatt már tönkre is mennének.
Mindenesetre elkeseredtem, meg elfáradtam nagyon. Rég nem már ennyire. Fáj az összes izmom, mint aki ásott egész nap, viszketek mindenhol már megint....
Úgyhogy most csak ennyi gyorsan. És majd holnap..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése