mi juthatna ilyenkor az eszembe? Mi más, mint leülni a gép elé.. és blogolni. Ki tudja, miért lett ez ilyen fontos? Hogy most miért is jobb a gondolataimat leírni, mint megtartani, és csak magamban rágódni rajta, mint eddig? Nem tudom. Talán ez is egy útja annak, aminek a végén majd ott állok Én (igen, nagybetűvel), és esetleg ismerősként fogom üdvözölni magamat. Vagy lesz egy vadidegen Én, akivé formálódok mostanában. Aki sokkal hamarabb gondol magára, mint eddig, aki nem tartja magában a gondolatait, hanem mindenkinek megmondja, ami épp megfogalmazódott odabent. Lehet, hogy épp ideje volt.
Lehet, hogy jót tett végre kimondani, hogy nem volt jó úgy felnőni elsőszülöttként, hogy én voltam a húgom árnyékában. Mert ő volt a kicsi, akinek mindent szabadott, aki ajándékot kapott a születésnapomra, és a névnapomra, mert különben hisztizett. Aki mehetett főiskolára, mert megteremtették rá a feltételeket. És akinek végül sikerült megépítenie a házat, amit én szerettem volna. Igaz, én meg megszültem a gyerekeket, akiket ő talán sosem. Nem, ilyet nem kívánnék neki, szeretném, ha megtudná, micsoda euforikus érzés anyává válni, micsoda csoda az a kilenc hónap, és az az utazás, aminek a végén ott van egy cseppnyi kis emberke minden bizalmát és az életét a mi kezünkbe helyezve. De fáj, az az alig egy évvel ezelőtti emlék is, mikor bejelentette, hogy babát vár. Nem a tény, hanem ahogy az anyám sírva borult a nyakába örömében. Az én babáimnak nem örült. Az elején sosem. Sőt, nem is tudom, tettem e már valaha olyat, amire azt mondta volna, hogy "ez igen!" vagy hogy "De örülök neki."
Az apámtól hatalmas terhet kaptam örökül. A megfelelni akarás kényszerét. Mindig, mindenhol a legjobbnak lenni, mert "Te vagy köztük a legokosabb, Te meg tudod csinálni." Igen, megcsináltam. Csak épp akkor már pont ő nem állt mellettem. Eldobott, mint egy használt papírzsebkendőt, csak mert épp ott és épp akkor nem én voltam a legokosabb, hanem csak egy a sok közül, akinek fájt, és aki ki merte mondani, hogy fáj. Ma már nem. Már nem is haragszom, már nem gyűlölöm őt. Elfogadtam, hogy nincs apám. Tudtunk beszélgetni is, de nem éreztem közben semmit. De mert "én vagyok köztük a legokosabb" a lehetőséget megadom neki arra, hogy ha nekem már nem is, az unokáinak törleszthessen. Megadom a lehetőséget a találkozásra, ne rajtam múljon.
Ez van. Nem tudom, honnan jöttem, hova tartok.. és miért is épp itt vagyok most. A sorsom nekem is megvan írva, azt tudom. És nem is akarok kérdéseket feltenni. Csak teszem a dolgom.
Épp gyógyulok. :-)
És persze, kicsit izgulok a holnapi eeg miatt. Nem is tudom, miért. Fájni nem fog, eredményt úgysem fogok tudni, majdcsak a jövő héten. A papír, amit adnak, kb. úgy fog kinézni, mint egy ekg felvétel, csak nem a szívemről lesz, hanem az agyamról. De ha nem csak egy lapos vonal lesz, akkor nekem már bizonyítékom is lesz, hogy van agyam. :P
És hogy még akár igaz is lehet: "Hogy mind közül Te vagy a legokosabb."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése