Ez bizony megvan

 Vagytok itt jó sokan, akik Eriket egészen kicsi korától végigkísértétek a beszámolókon keresztül az iskolás évein. Nagyon sok mindent meséltem az általános iskolás évek alatt. Lehet mondani, hogy én még ennyiszer nem bizonygattam senkiről, hogy teljesen félreismerik, teljesen más úton kellene őt megközelíteni. Hihetetlen csalódás és kudarc volt, hogy senki nem hitt nekem, és nagyon komoly presztízsveszteséget szenvedett nálam emiatt a pedagógus társadalom. Ebből az elképesztő kudarcból hatalmas megkönnyebbülés volt kikerülni, és megtapasztalni, hogy nem csak létezik a tiszta lap egy új iskolában, de léteznek még yam pedagógusok is, akik látják a fontos dolgokat, akik értik a kamaszokat, akik azért vannak a pályán, mert szeretik a gyerekeket, szeretik tanítani őket. 

Én magam is tele voltam bizonytalansággal, amikor Erik középiskolás lett. Tudtam, hogy bármire képes lenne, de láttam, hogy olyan károkat okoztak benne, ami miatt nem csak magában nem hitt, de abban sem, hogy van értelme iskolába járni. 

Innen indultunk, és most, öt évvel később egy hihetetlen jóképű, széles mosolyú fiatalember sétált ki reggel öltönyben a középiskola legutolsó vizsgájára. Izgult, láttam, én meg meg sem mertem szólalni, csak odakészítettem még egy csokit a szendvicsek mellé, és búcsúzóul mondtam pár bátorító szót. Napközben rengeteg járt a fejemben, izgultam érte, néha azon kaptam magam, hogy gombóc van a torkomban. 

Aztán valamikor kora délután jött egy szűkszavú üzenet a családi messenger csoportba "elvileg ötös lett a vizsgám." Itt már könnybe is lábadt a szemem, lopva törölgettem, nehogy a kollégák meglássák, zömmel fiatal fiúk, úgysem értenék..

Azért itt már megkönnyebbültem, hogy biztosan sikerült, innentől azért drukkoltam, hogy hadd legyen tényleg ötös, hadd érezze azt az elsöprő büszkeséget, amit megérdemel. 

Negyed négykor küldte a képet: 

Elmondhatatlan érzés. Célba ért.