Elkezdődött

ez a hét is. A szokásos hétfői hangulatban mentem. Nagyjából úgy, mintha én lennék Garfield. Azért igyekeztem hamar felvenni a fonalat, és túljutni azon az érzésen, mennyire nem akarok ott lenni. Szükség is volt a fonal felvételére, volt na maratoni megbeszélés a főnökkel. Kicsit sem értünk egyet, de ezt félre tudom tenni, és el tudom fogadni, hogy most épp nem az számít, hogy mit gondolok, hanem hogy hogyan fogom megcsinálni, amit kértek. 

Az a rész volt a legjobb, amikor elindultam haza, és Balázs jött értem (ő ma szabadnapos volt, mert hétvégén majd dolgozni fog). Elmentünk vásárolni, aztán jöttünk haza. Az is mindig olyan jó érzés, hogy a gyerekek bármit csinálnak is, rögtön jönnek köszönni, nem csak úgy odakiabálnak a szobából. 

Patrik ma is küldött képeket, jól vannak, minden rendben. Egyébként múltkor olvastam Teide-nél, hogy az ő fia nem nagyon jelentkezett, amikor elutazott. Nálunk, amikor Patrik először ment.több napra Erdélybe, akkor tisztáztuk, hogy minden nap jelentkezni kell. Elég pár szó telefonon, de ez legyen. Akkor is betartotta, azóta kérni sem kell, senkitől. Bárhol járnak, jön egy-egy fénykép, rendszeresen jelentkeznek.