2010. okt. 30.

Rájöttem?

Azon gondolkodom most, hogy vége az X-faktornak, és gyakorlatilag azt az időt úgy töltöttem, hogy semmi gondolat nem volt a fejemben, és tökéletes kikapcsolódást jelentett, hogy ez milyen jó. Máskor is jó ez, most meg kifejezetten kellett.
Ezek után pedig megfogalmazódott a fejemben, hogy akár az is lehet(ett) a baj az elmúlt időszakban, hogy túlságosan tudatosan csináltam mindent. Túlságosan komoly keretek közé szorítva él(t)em az életem. Hiszen hiányzik az a fajta ösztönös élet, ami eddig volt, ez nem vitás. Nem élhetek ösztönszerűen akkor, mikor a gyerekeknek időben el kell jutni a megfelelő intézménybe, és ehhez még heti több alkalommal is hozzájön az, hogy fél héttől fél kilencig gyakorlatilag percre be van osztva az időm. A munkahelyemen nincs semmi gondom, továbbra is klassz minden, mégis ez is igényel olyan fajta önfegyelmet, amit nem annyira szoktam én meg. Nem áll távol tőlem egyáltalán kedvesnek lenni bárkivel is, alapvetően is ilyen vagyok. Szívesen beszélgetek bárkivel, bármikor, bármiről. Viszont nincs meg az a lehetőségem, hogy ha nem tetszik a helyzet, akkor egyszerűen odébbálljak. Nem tehetem meg, hogy azt mondjam a kedves vásárlónak, miután lepakoltatta már az egész polcot, és aztán közli, hogy mégsem felel meg neki semmi még ezek közül, hogy akkor viszonlátás. Mély levegőt kell vennem, és mosolyogva megpróbálkozni a lehetetlennel, hátha mégis találunk valamit, ami jó lesz.
A pénzkezelés is egyfajta stresszforrás még mindig. Nem azért, mintha bármikor is előfordult volna, hogy nem stimmelt minden forintra. De mégis.. nem az én pénzem, így triplán oda kell figyelnem, hogy nehogy rosszul adjak vissza. Hogy jó helyre üssem a pénztárgépben. Hogy oda tegyem záráskor, ahova tenni kell.
A zárás is.. az első két alkalommal kifejezetten gyomorgörcsöm volt tőle. Sőt, az első alkalommal visszamentünk, mert nem voltam benne biztos, hogy beriasztottam az üzletet. Mostanra már nincs gyomorgörcsöm tőle, mégsem jó érzés bezárni az ajtót, és ott hagyni többmilliós árukészletet.
És aztán az itthoni dolgok. Minden átalakult, még akkor is, ha látszólag minden ugyanaz. Nincs már meg az a lazaság, ami régen volt. Mert időre megyek még bevásárolni is. Ha munka előtt kell elintéznem, akkor van rá fél órám. És az alatt mindent el kell intézni, nem kéne elfelejteni semmit, mert ha mégis, az egész nap idegesíteni fog. Szörnyű bűntudatot éreztem hetekig amiatt, hogy senkivel nem vagyok képes ugyanúgy kommunikálni, mint rég. Sem élőben, sem itt, az interneten. Egyszerűen mert nincs annyi időm, és nincs annyi energiám. Ha itt ülök, elveszem az időt máshonnnan. Ha nem ülök itt, sajnálom az időt, amit nem tölthettem itt.
A gyerekeim is adnak bőséggel feladatot. Tettleg is, lelkiekben is. Nehéz ügy most mindhárom. Külön- külön is, együtt is. Patrik a kamaszsága minden gyönyörűségével, Erik a laktózmentes diéta kezdetleges lázadásaival, Roli pedig azzal a fura hozzáállásával épp mindenhez. Nem rosszabbak, mint máskor. Egyáltalán nem. És mióta tart a szobaszemlés időszak, tényleg rendet tartanak, ami igazán a javukra írható. Az iskolában kiválóan teljesítenek. Az oviban Roli továbbra is szárnyal, az úszáson agyon dícsérik, az óvó nénik imádják, vannak barátai. Mégsem az igazi.
Balázs nagyon-nagyon komolyan támogat mindenben. Tudom, nem könnyű neki sem egyébként. Sosem mondta ki, és sosem fogja, mégis tudom, kicsit a saját kudarcának éli meg, hogy nekem is dolgoznom KELL. Mégsem érezteti, mégis támogat, segít, ahol és amiben tud. Most meg aggódik, félt, még talán sosem féltett ennyire. Tudom, motoszkál benne a kérdés, meddig engedheti ezt. Bennem is, tény. Nem tudom, meddig szabad elmennem. Meddig hagyhatom a dolgokat így. Semmiképp nem hagyhatom, hogy eljussak odáig, amikor félnem kell attól, hogy mi fog velem történni abban a négy órában a munkahelyemen.
Na és ami a lényeg. Azt hiszem, ez lehet a baj, így, ez a sokminden együtt. Sok kicsi ezúttal is sokra ment, és ez lett az eredménye. Most még azt gondolom, szar az egész, és megette a fene, mert egy hülye puding vagyok, aki csak ennyit bír. És gondolok olyanokat, hogy jobb, ha nem is öregszem meg, mert addigra teljesen leépülök. De ezt a düh mondatja velem. Az a düh, amelyik nem képes kontroll alatt tartani az egészet.
Ami talán a tanulsága az egésznek, hogy meg kell tanulnom engedni. Úgy engedni mindenből, hogy ne érezzem azt, lemondtam bármiről is. Mert a lemondás az én esetemben a tökéletes kudarccal egyenlő. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy elfogadjam, az idő véges, és nem kell, hogy mindig, minden nap minden beleférjen. Tökéletesen elcsépelt mondat, de talán semmi más nem igaz ennyire: Semmi más nem számít, csak az egészség. Az tudja ezt csak, akinek nincs.
Holnap vasárnap. Egy olyan vasárnap, ami tulajdonképpen egy hónapokkal ezelőtt kitűzött határidő. Semmi komoly. Egy pályázati határidő, mesét kellene írni, egy netbook a fődíj. Nagyon szerettem volna megnyerni. Mindennél jobban vágytam rá. De nem tudtam megírni a mesét. Hol időm nem volt, hol szavak hozzá. Ma este eldöntöttem, nem görcsölök rajta. Jó lett volna az a netbook, de nem kell mindenáron. És nem érzem, hogy ez kudarc lenne. Egyszerűen csak így döntöttem.
Remélhetőleg a többi is ilyen egyszerű lesz. És a november több jót hoz, mint az október hozott.
Egy dolog biztos. Ennyire nem adom magam könnyen. Még az epilepsziának sem.

Még mindig...

Van pár kifejezetten rossz nap mögöttem. Nem biztos, hogy képes vagyok az egészet értelmezni, nem találok sem okot, sem igazi tanulságot benne. Talán nincs is. Vagy talán nem is akarom meglátni, nem tudom. Lényeg a lényeg, az előző bejegyzésemben említett nagyrohamot napi szinten követte egy-egy. Szinte menetrend szerint esténként, elalvás után. De ébredtem az éjszaka közepén arra, hogy valaki kopog. A valaki a lábam volt, ahogy nekiütődött az ágyamnak szép, egyenletes ritmusban. Aztán abbahagyta. A nappalok valamiféle döbbent kábulatban teltek. Keresgéltem, vajon miben hibázok. Hol van az a pont, amit másképp csinálok, mint eddig? Mi történt épp most? De nem sikerült rálelnem semmire. A legrosszabb az elmúlt harminchat óra volt. Csütörtök éjszaka is ébredtem arra, hogy rángatózom. Aztán péntek délelőtt, mikor lefeküdtem kicsit, hogy akkor legyen... nem csinálok semmit, pihenek, ha az kell.. kétszer is átéltem egy órán belül a rángatózós rohamot.
A péntek délután a döbbent, kábult állapoton túl még halálos fáradtsággal is telt. Igyekszem megmaradni normálisnak, próbálom tenni a dolgom, erősen csökkentett módban, de semmi sem megy ugyanúgy. Bevallom, olyannyira nem értem ezt az egészet, hogy már fel is adtam a megértés vágyát is. Nem tehetek mást, mint belenyugszom, ez most egy ilyen időszak. Nem tudok tenni ellene, mert nem tudom kivédeni a rohamokat, befolyásom sincs rá. Sem előtte, sem közben. A dokimmal nem tudtam beszélni, majd remélhetőleg kedden sikerül őt elérnem. Bár sejtem, mit fog mondani. Kell majd egy alvásmegvonásos eeg. És akkor ott majd megmutatja magát a nagyvilágnak a rángatózós roham. (mert ott az eeg alatt aludni kell, 24 órás nemalvás után)
Az egészben a legrosszabb a lelki oldal. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy akár ez is erősítheti a rohamkészséget, mégsem tudok tenni ellene semmit. Az a legkevesebb, hogy én lassan félek lefeküdni, mert nem tudom, mi vár rám éjjel. De az, hogy megint, mindenki kutató aggodalommal les rám a nap minden percében, az kicsit sem jó. Az, hogy Balázsnak nincs egy nyugodt pillanata sem éjjel, sem nappal, az sem jó kicsit sem. Folyamatosan aggódik, félt, és pont ugyanilyen tanácstalan, mint én. És talán neki a legrosszabb, mert kívülről ő látta többször is. A gyerekek is aggódnak, ki-ki a maga módján persze. De kaptam rajta Eriket valamelyik éjjel, ahogy felosont a galéria-lépcsőn, megnézett, és visszament az ágyába. Vannak kérdéseik, amikre nem tudunk válaszolni, mert nincsenek rá válaszok, és ez sem jó kicsit sem.
A legtöbb, amit most tehetek, hogy próbálkozom az egész helyzetnek az elfogadásával, és mondogatom magamnak, ez csak egy átmeneti rossz állapot, amin nemsokára túl leszünk, és újra minden a régi lesz. Szedem a gyógyszeremet, meg mellé esténként most már bevetem a nervensplege-t, ami lehet, hogy nem használ semmit, de ártani sem árt.
Azért a kedvem nem rossz ám. Képes vagyok örülni, mosolyogni, és megnevettetni is másokat még. Úgyhogy nincs olyan nagy baj. És töretlen optimizmusom azt mondatja velem, lesz még jobb is.

2010. okt. 24.

Már megint...

Gondoltátok volna, hogy azt, amiről itt írtam, lehet még fokozni? Hát én sem. Pedig tegnap éjjel megtapasztalhattam, hogy lehet. Lehet ezt úgy is, hogy jókislány módjára szedem a gyógyszeremet azóta is, sőt, fejfájós hónapomban szedtem azt a napi hármat, amit erre az esetre javasoltak. Sőt, a szénhidrát-mennyiséget is emeltem.
Mégis.. ez most sokkal alattomosabb volt, mint az előző. Semmi, de semmi előjele nem volt az égvilágon. Csak feküdtem, és aludtam békésen(?), amikor arra eszméltem fel, hogy Balázs teljesen rémülten rázogat és kelteget. Az ő elmondásából tudom csak a történteket. Nem csak lábrázás volt. Teljes testre kiterjedő igazi nagyroham öntudatlan állapotban.
Balázs szegény rettenetesen megijedt. Gondolom nem épp vágyai netovábbja senkinek sem erre ébredni, hogy a felesége rángatózik mellette az ágyban. Én annyira nem. És nem éreztem magam rosszul sem. Vagyis kicsit fura és bizonytalan érzés volt lenni is, de ez nem rossz.
Ma nem volt semmi probléma azon kívül, hogy kicsit fáradtabb vagyok az átlagosnál.
Ami tény, kissé dühös vagyok. Mert szemét dolog ez, hogy még így sem hagy nyugton, hogy tényleg becsületesen szedem a gyógyszeremet, eszem rendesen, próbálok keveset stresszelni. Szóval, úgy érzem, megteszek mindent annak érdekében, hogy elkerüljem ezt. És nem. Én meg nem értem.
Mondjuk - mint akkor is- most is hálás vagyok a sorsnak, amiért éjszaka történt, amiért nem voltam egyedül éjszaka, és amiért a gyerekeim most sem láttak semmit az egészből.
Most pedig megyek aludni. Nehogy ezen múljon bármi is..

2010. okt. 23.

Az van...

...hogy már nem is tudom, mikről akartam írni. Azt tudom, hogy minden nap jönni akartam, és minden nap gondoltam rá, hogy na, ezt tutira megírom. És mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja, nem jöttem, és nem írtam meg egyik nap sem semmit. És csak egy kicsit mentem fel magam, mert igaz, hogy volt egy este, és aztán egy egész délelőtt, amikor nem volt netünk, de ezen kívül azért nem foghatok mindent a munkára. Igenis haragszom magamra, amiért nem jól osztom be az időmet, és nem jut arra elég, hogy leüljek, és írjak.
Nem tudom megígérni még magamnak sem, hogy akkor holnaptól megint sokkal rendszeresebben és sokkal normálisabb tartalommal jelentkezem, mert fogalmam sincs, mi mindent hoz a holnap, és a holnapután.. és így tovább.
De azt azért tudnotok kell, hogy nekem nagyon hiányzik ez a fajta kommunikáció, és nagyon szeretnék rajta változtatni. Fogok is. Csak azt nem tudom, hogy mikor.
Ha pedig addig is kitartotok mellettem, azzal nagyon boldoggá tesztek. :) És köszönöm előre is mindenkinek.

2010. okt. 17.

Mondd, Te kit választanál?

A még mindig inkább szőke, mint barna Nagyfiút?


Esetleg a szívtipró kinézetű, ám szeme sem áll jól barna hajú, barna szemű KisNagyfiút?

Vagy ezt a nagyon jellegzetes grimaszú már két kiesett fogú Kisfiút?

Én nem tudnék választani közülük, még akkor sem, ha kéne. Nagyon nagy szerencse, hogy nem kell. :)
A képek az iskolai fotózáson, és az óvodai Őszköszöntőn készültek.

2010. okt. 16.

A lelkem legmélyéről

Mert mindenkinek van egy álma. Egy olyan is, ami nem teljesül. Nem tudni miért, nincs oka, nincs senki, akit hibáztatni lehetne, egyszerűen csak nem.
Sokszor írtam már erről itt a blogon is. Arról, hogy mennyire nagyon szerettem volna egy kislányt. Mostanában ahányszor szóba került (folyamatosan kérdezgetik most is úton-útfélen), mindig, mindenkinek azt mondtam, hogy nem, nem tervezünk több gyereket, elégedettek vagyunk így, ahogy vagyunk. Már majdnem addig mondogattam, amíg én is elhittem. Vagyis a racionális felem, a tudatos énem teljesen elfogadta ezt így, ahogy van. De van egy érzelmes énem, aki mégis kicsit bele van ebbe halva. Nem azért, mert nem szeretem a fiaimat teljes szívemből, vagy nem vagyok velük elégedett. Szó sincs erről. Imádom őket, ahogy vannak. Mindegyiket másért, mindegyiket másképp, és mégis ugyanúgy.
De akárhogy is, tudom azt, hogy egészen más lenne, ha lenne még mellettük egy kicsi lányka is. Aki lehet, hogy szörnyen el lenne rontva, mert mindannyian agyonszeretgetnénk. Akármennyire is van bennem is egy kis adag feminizmus, és úgy gondolom, egyetlen férfinak sem lesz attól baja, ha felporszívóz, vagy akár kitereget, mégis, az ilyen jellegű dolgokat egészen másképp lehet "tanítani" egy fiúnak, mint egy lánynak.
Akármilyen helyesek a kockás, csíkos, egyszínű ingek, akármilyen vagány pólók vannak is, egy rózsaszín ruhácska mégis más. A harisnyákról nem is beszélve. Meg a kalapokról. Meg a hajpántokról. És a hajcsatokat még nem is említettem.
Nem tudom, meddig fog ez fájni. Nem tudom, valaha képes leszek e úgy igazán elfogadni, hogy nekem mást szánt a sors, mint hogy lányom is legyen. Nem tudom, mivel fogja ezt majd megbosszulni ugyanez a sors, hogy még a három fiam ellenére is elégedetlenkedek. Mégsem tudom azt mondani, hogy letettem róla. A lelkem mélyén még mindig él a remény, hogy még kaphatok legalább esélyt. Azt nem tudom, mi történne, ha születne egy negyedik fiam is. :D De úgy érzem, még egyszer meg kéne kísértenünk a sorsot hozzá. Talán már kiérdemeltem, és eleget vártam ahhoz, hogy egy kislány is arra várjon, hogy én legyek az anyukája. Talán nem. Nem tudhatom.
Amit tudok, hogy belesajdul a szívem még mindig az összes rózsaszín ruhácskába. A munkahelyemen minden nap kisebb kínzást élek át, mikor hajtogatom a rugdalózókat, vagy épp a csajos gatyákat, és a fő-fő kín, hogy ott lóg egy akasztón az a vágyott bársonyruhácska is. Amit nincs kire ráadnom. :(
És micsoda hülyeség, hogy a húgom kislánya pótolhatja az űrt. Egyáltalán nem. Sőt. Nem tudom magamhoz közel engedni igazán, mert fáj, hogy nem az enyém. Ami miatt mindig van egy jóadag bűntudatom is, mert sokkal több szeretetet érdemelne tőlem, mégsem vagyok rá képes.
Szóval, vágyakozom itt szép csendesen. És várok. Úgy gondolom, még van pár évem, mielőtt azt kéne mondanom, hogy most már nem vállalkozhatunk rá felelősséggel. Pár év alatt meg annyi minden változhat. ....

Tehetségkutatók

Nem titok, hogy én bizony nézem őket. A Csillag Születik kivételével. Azt az egyet nem szerettem. De néztem az összes Megasztárt, minden szériában voltak kedvenceim, akik vagy nyertek, vagy nem. Most is nézem a Megasztárt is, meg az X-faktort is. Itt is vannak kedvenceim. Mindkét sorozatban.
Nem tudnám megmondani, mit szeretek annyira benne, mert azért vannak igazán szörnyű élmények is mire eljutunk odáig, hogy már jó. Valószínűleg leginkább a kíváncsiság hajt ezzel kapcsolatban is. De miután nagyon szeretem a zenét, így az sem elhanyagolható szempont, hogy itt aztán van zene, minden mennyiségben és minden műfajban. Balázst persze halálra idegesítem minden péntek és szombat este ezzel, hogy nézem, mert ő nem bírja. Egyrészt utálja ezt az egész show-bizniszt, ami körüllengi, másrészt az enyémnél sokkal kifinomultabb a zenei ízlése, és még jó hallása is van hozzá, úgyhogy neki akár fájdalmas is egy-egy rosszabb produkció. De ez nem gátol abban, hogy nézzem. Van a galérián is tv, és van hozzá fülhallgató. Na, nem az az enyém. :D
Igazán jó alany vagyok a tévétársaságoknak, bár szavazni még nem voltam hajlandó. De ki tudja? (mondjuk akkor országos botrány fog kitörni nálunk, ezt borítékolhatom) De jó alany vagyok abból a szempontból, hogy az alatt a pár hónap alatt, amíg tart a küzdelem, olyannyira képes vagyok a szívembe zárni versenyzőket, hogy velük együtt sírok, amikor menniük kell. Már a mostani Megasztár szériában is megsirattam Csonka Andreast, aki ugyan lehet, hogy nem a legnagyobb tehetség (de én ezt nem tudom megítélni, mert botfülem van), de annyira szimpatikus ember volt, és annyira pozitív személyiség, hogy szerintem nem lehetett nem szeretni.
Az X-faktor egyébként jobban tetszik. Kicsit igényesebb, mint a Megasztár. Bár én összegyúrnám a kettőt. És ott Tilla és Balázs lenne a két műsorvezető, Mester Tamás, Presser Gábor, Geszti Péter és Nagy Feró lenne a négy zsűritag. A versenyzők maradhatnának. Csak azt a két Nyári lányt raknám ki szerintem. Mert ők nem igazán jönnek be. És nem a hangjuk miatt, mert az valóban káprázatos.
A sok-sok adás közben óhatatlanul is eszembe jutott már, hogy hogy lehet az, hogy ennyire sokan erre teszik fel az életüket. Mert tényleg, nagyon sokan vannak közöttük, akik nagyon tehetségesek. De hogy arra tenni fel mindent, hogy ez sikerüljön? Mikor olyan nagyon kicsi az esély. Vagy nem? Az meg aztán még ennél is "magasabb", hogy lehet szülőként ilyesmire benevezni a 10-11 éves gyerekeinket? Vagy biztatni egyáltalán erre? Lehet, hogy szupertehetség, és gyönyörű is, de szerintem egy ilyen megmérettetés még nem egy ekkora gyereknek való. Mondom ezt úgy, hogy nem tudom milyen lehet az, ha ilyen tehetsége van a gyerekemnek, és szinte biztos, hogy önerőből nem tudom messzire juttatni.
Így viszont jó nézni, hogy számomra mindez csak szórakoztató pillanatok sokasága. Szeretem nézni, ahogy hétről hétre valami újat mutatnak, ahogy látványosan fejlődnek. Velük együtt izgulok minden szavazáskor, és igen, ahogy már írtam is, velük együtt tudok sírni is. A Megasztár széria minden búcsúdala megérintette amúgy is a lelkemet, úgyhogy azokon minden tét nélkül is képes vagyok sírni egyet. Az X-faktor első döntője még épp tart, úgyhogy fogalmam sincs, itt milyen lesz a végkifejlet. Épp a párbaj után vagyunk. De megvártam... nem volt búcsúdal, csak a legjobb pillanataik visszatekintésével búcsúzott Mimi és Gergő. És igen, megkönnyeztem. Sőt...
Ma este ő volt a kedvencem.



És így a végén elárulom, hogy ciki, avagy nem.. de a valóságshow-kat is néztem. :D Ez az én perverzióm. :D

2010. okt. 13.

Megint egy kis rövid

Mert többre nincs energiám. Erre is csak épphogy összekapartam még a rejtett tartalékokból, de már nagyon utálom magam, amiért nem tudok úgy és annyit írni, amennyit szeretnék. Majd azon, hogy miért is fontos ez ennyire, máskor fogok gondolkodni.
Szóval, röviden. Lehetnék egészséges, mint a makk. Legalábbis ezt mutatja a vérképem. Majdnem tökéletes, leszámítva a kicsit alacsony koleszterintszintet. Szemészeten is minden rendben, nem változtatunk dioptriát, mert ezt a mostanit jól elfogadta a szemem, jól látok benne, szemidegek rendben, szemnyomás rendben..
A makk viszont azért hiányzik. Mert nem vagyok jól. Egyáltalán nem. Biztos a fáradtság teszi, vagy talán öregszem is kissé, és a kettő együtt megvisel. Meg az örökös rohanás. Meg az örökös készenlét, mert mindig kell valakinek valahova valamit vinni, befizetni, hozni, venni. Szóval egy agyrém.
Amúgy meg valamelyik nap azt álmodtam, hogy beléptem a blogomba, és egy baba-blogba csöppentem. Még álmomban is elgondolkodtam, jó helyen járok e, de igen, az enyém volt. Nemsemmi, mi? Na nem kell aggódni, mostanában nem lesz ilyen átalakulás.
Most gyorsan alszom, aztán holnap hátha kipihentebb leszek, a többit majd akkor.

2010. okt. 12.

34

Nem mindig tudom már kapásból megmondani, hanyadik születésnap ez, amit közösen ünneplünk. De ha jól utánaszámolok, akkor mondhatom, hogy az élete felét együtt éltük már le. Hihetetlen néha, ahogy ránézek, hogy már 34 éves. Sokkal kevésbé látványosan öregszik, mint én. Mondhatnám, hogy semmit nem változott az eltelt évek alatt, de azért az nem igaz. Rengeteget változott. Az a kisfiús arc megvan még, csak már van mellette egy igazi felnőtt férfi, akire bármikor számíthatok. Olyan érdekes a mi kapcsolatunk. Mindketten keressük a másikban az elvesztett szülőt, ugyanakkor szenvedélyesen szeretjük egymást, és mégis jóbarátok is vagyunk.
Együtt öregszünk, mégis ugyanolyan kamaszok vagyunk, mint az első közös születésnapon.
Szeretnék még nagyon sok születésnapi tortát sütni neki. Szeretnék még nagyon sok boldog, kisfiús mosolyt látni az arcán. Szeretném még nagyon sokszor átölelni. Szeretnék nagyon sok mindent. Mindent, akár. Együtt, így, ahogy most. Mert ez így jó.
Boldog Születésnapot Neked. :) 



Ezt pedig azért, mert én is ezt e zenét kaptam Tőled. Engem könnyekig meghatott, és akkor megfogadtam, viszonzom. Hát most..

2010. okt. 11.

Vörösiszap :(

Szerintem nincs ember ebben az országban, aki ne rendült volna meg a vörösiszap-katasztrófán. Mindenki megállt egy pillanatra, és eltűnődött, ő vajon mit tenne egy ilyen helyzetben. Nekünk, akik itthon ülünk biztonságban, melegben, családtagjaink és a megszokott tárgyaink között nyilvánvalóan elképzelhetetlen az, hogy egy pillanat alatt veszítsünk el mindent. Amikor először hallottam, olvastam, néztem az erről szóló híreket, nagyon mélyen megrendített. Ahogy néztem a híradó képsorait, úgy folytak a könnyeim. Mélyen érintett az is, ahogy láttam, mindent tönkretett ez a gusztustalan iszap, házakat, autókat. De mindez semmi ahhoz képest, hogy emberek estek áldozatul. Kicsi gyerekek, felnőttek, idősek. Válogatás nélkül. Nem hiszem, hogy bárkinek vigasz lesz, ha megtalálják a felelőst, és megbüntetik. Nyilván ennek ellenére kell, hogy legyen valaki, aki kérdőre vonható. Akitől meg lehet kérdezni: "Ember, miért nem figyeltetek oda maximálisan? Miért kellett ennek megtörténnie?"
Gyűjtés folyik országszerte. Nálunk is volt ma. Tartós élelmiszert, takarót,gumicsizmát gyűjtöttek, és útnak is indultak vele. Torokszorító érzés nekünk adni, nekik pedig elfogadni. Hiszen nincs semmijük. Egy pillanat alatt lettek földönfutók. Egy pillanat alatt vitt mindent az áradat, ami csak az útjába került. Nem tudom, mivel tudnának engem ilyen helyzetben vigasztalni. Vajon hálás tudnék e lenni azért, mert élek, mikor minden romba dőlt, amiért addig dolgoztam? Vajon képes lennék e talpra állni egy olyan veszteség után, ami azt az anyukát és apukát érte? Vajon tudnék e még valaha nyugodtan élni bárhol is a világon?
Nézve a képeket, olyan sokszor jut eszembe, ezeket az embereket soha, senki nem fogja tudni kárpótolni mindezért. Emlékek sora veszett el. Amik akkor is pótolhatatlanok, ha egy kincstárnyi pénzt raknak eléjük. Nem lehet pénzen megvenni a sok-sok éve őrizgetett esküvői albumot, vagy az első hajtincset. Nem lehet pénzen megváltani az ajtófélfán bejelölgetett magasságokat. Semmit. Tudom, ez a legkevesebb akkor, mikor annak is örülhetnek, hogy életben maradtak. De mégis..
Nem tudok tenni én sem semmit. Nincs eszköz a kezemben hozzá, azon kívül, hogy segítek nekik azzal a kevéssel, amivel megtehetem. És gondolok rájuk. És teljes szívemből kívánom nekik, tudjanak új otthont teremteni, ahol felhőtlen napjaik lesznek hátralévő életükben.
A segítségnyújtási lehetőségeket mindannyian ismerjük. Ki telefonhívással, ki sms-sel, ki postabélyeggel, ki pedig tárgyi segítséggel teszi ezt meg. Mindenki úgy segít, ahogy a szíve diktálja.

2010. okt. 9.

Hogy is van ez?

Szerintem mostanában valaki nagy stikában átszervezett mindent, és már nem is huszonnégy órából áll egy nap. Nem lehet ez másképp. Mert különben jutna időm arra is, hogy csak úgy ülök a gép előtt, és olvasom a híreket, fórumokat, blogokat, stb. Jutna időm írni is. Jutna időm befejezni egy csomó elkezdett dolgot. Jutna időm eleget aludni. Jutna időm arra is, hogy ne csak úgy kutyafuttában rakjak rendet, hanem jó alaposan lesuvickoljam pl. a hűtőt.
Így, hogy itt valaki belebuherált a dolgok rendes menetébe, így csak a "kötelező" dolgok maradnak. Azok is nyögvenyelősen, be kell valljam.
De én ezt a helyzetet annyira, de annyira utálom, hogy innen üzenem annak, aki ezt az egész idő-dolgot irányítja, hogy elég..
Kérem vissza a nyugis napokat. Mind a huszonnégy órát maradéktalanul. Legalább egyetlen ilyet, ha megoldható. :)

2010. okt. 6.

Szétcsúszva bár..

... de törve nem. Ez jellemzi leginkább a napokat, amiket mögöttem és előttem vannak. Van egy csomó feladat, amit meg kell oldani. Tevékenyen is, cselekedetekkel, aktív részvétellel, és belül is. Nem könnyű. Komolyan rangsorolom magam a dolgokat, és amik hátra kerülnek, azokat nemes egyszerűséggel ott is hagyom. Nem csinálom meg, nem gondolok rá.
Bevetettem a Szitya által javasolt táblázatot (köszönöm ezúton is), és valóban sokat könnyít az életem azon részén, ami a szervezést, tervezést illeti. Sokkal kevesebb dolgot felejtek el azóta. És arra is tökéletes, hogy az itthonmaradottaknak információt nyújtson, épp mikor kinek hova kell mennie, vagy hol van.
Az idő továbbra is fő és örök ellenségként van számon tartva. Mert mindig csak ott van belőle bőséggel, ahol nem tudok vele mit kezdeni. Ahol kéne, ott alig-alig jut egy-két perc. Ezzel nem sokat tudok mondjuk kezdeni, mint elfogadni, hogy a nap 24 órából áll nekem is, és ebből is illene minimum nyolcat alvással tölteni (ritkán jön össze).
Az aktív cselekedeteket igénylő feladatokat egészen jól abszolválom. Eljutottam szülői értekezletre hétfőn az oviba, bár repülőrajtot kellett hozzá vennem a munkahelyemről. El fogok jutni ma a matekos szülői értekezletre is Patrikhoz, viszont mivel ez ilyen kötelező jellegű dolog, így a szabadon választott fogadóóra kimarad, pedig lenne kivel és mit megbeszélnem. Az egyetlen vigasz, hogy ha minden kötél szakad, sikerülhet még november első szerdája előtt (akkor lesz a következő fogadóóra) megbeszélnem az illetékesekkel mindent.
A rengeteg belső monológ az, ami jobban megvisel. Tudom, hogy minden eddiginél jobban itt lenne az ideje magam mögött hagyni mindent, és mély levegőt venni. Az eszemmel mindent tudok, mit kéne ahhoz tennem, hogy jobb legyen nekem, könnyebb, és élhetőbb legyen az életem. Csakhogy... sosem voltam egy túlzottan racionális ember. Sőt. Mindig is az érzelmeim irányítottak leginkább. Ösztönszerűen hangolódok mások érzelmeire, ösztönszerűen érzem meg a bajokat, ösztönszerűen élek. Mondhatnám, hogy a pillanatnak, de ez azért nem igaz.
A múlt hónap katasztrofálisra sikeredett fejfájás-szempontból. Nem volt nap, hogy ne fájt volna. Pedig soha még ilyen becsületesen nem szedtem a gyógyszeremet (meg mellé még egy zsáknyit), soha még ilyen becsületesen nem figyeltem oda a szénhidrát-bevitelre. Mégsem ért semmit. Illetve annyit igen, hogy legalább felkerestem pénteken a háziorvosomat, aki ellátott laborbeutalóval, javasolt egy szemorvosi vizsgálatot, hátha a szemüvegem nem jó már. Adott egy receptet is (Migpriv por), hogy ezt még próbáljam ki. A szemvizsgálatra csütörtökön megyek, péntek reggel vérvételre is, a recept még a hűtő oldalán várja jobb sorsát. Szeretném elkerülni, ha lehet. De érdekes feltevésekkel is gazdagabb lettem. Mert lehet, hogy alulműködik a pajzsmirigyem, és azért fáj ennyit a fejem, meg ezért fázom örökké. Lehet, hogy a szemem miatt. Meg amúgy ennyi trileptal mellett nem is szabadna fájnia egyáltalán, mert migréneseket is kezelnek antiepileptikumokkal. Úgyhogy az is lehet, hogy majd kiderül, hogy ismeretlen eredetű fejfájásom van, amivel senki semmit nem tud kezdeni.
A gyerekek többé-kevésbé jól belerázódtak a hétköznapokba. Patrik küszködik a felső tagozatos első nehézségekkel, rengeteg a leckéje, főleg matekból, amitől néha komolyan kikészül. Igyekszik tartani azt a szintet, amit önmagának kijelölt (jelesnek maradni), de ehhez most számára is meglepő módon sok energiát kell mozgósítania. Erik az iskolában brillírozik, hozza a csillagos ötösöket, ötösöket, készül a sudoku-versenyre. Ugyanakkor pont úgy szét van csúszva, mint én. Nem találja a helyét sem itthon, a családon belül, sem egyébként. Nem jó barátokat választott, akik nem jó felé viszik, de nem tudok mit kezdeni még ezzel. Nem tudom eltiltani tőlük, meg értelme sincs. Itthon szeretne olyan nagy lenni, mint Patrik, de szeretne még olyan kicsi is lenni, mint Roland. Ebből adódóan rengeteg konfliktus-helyzetet kell megoldanunk. Még megy, csak néha vonulok el sírni egy kicsit oda, ahol senki sem lát. Roland az oviban nagyon szeret lenni, imád úszni járni, és nagyon ügyes is azt mondják. Jár logopédushoz, ami elég vicces. mert ugyan pösze már nagyon rég, de ugye csak most, nagycsoportban tudnak vele foglalkozni.. úgy próbáljuk korrigálni a beszédhibáját, hogy közben már hiányzik egy foga, és mozog a másik. :D Egyébként meg ő az, aki még mindig a legjobban utálja, hogy dolgozni járok.
Balázs is tökéletesen abszolvál nélkülem mindent. Mindig, mindenkit eljuttat a megfelelő helyre, eljön értem, bevásárol helyettem, segít a leckében is, ha kell. Egy szavam nem lehet. De komolyan. (azt, hogy közben megint életbe léptek mindenféle megszorító intézkedések családi kassza megóvása címén, azt most inkább hagyjuk.. )
Munkahelyen sikeresnek könyvelhetem el az első hónapot. Már csak azért is, mert hétfőn, miközben egyik lábán még bent volt, másikkal meg már a szülőire indultam, főnökasszonyom még elkapott egy-két mondat erejéig. Komolyan meghatott vele. Mert megköszönte az első hónapban nyújtott munkámat, nagyon meg van velem elégedve, úgyhogy kaptam egy kis fizetésemelést is, meg a forgalom utáni jutalékomon is emelt fél százalékot. És... kaptam az első hónap emlékére tőle egy pulcsit meg egy sálat. Amitől pár percig nem jutottam szóhoz. Mert még én ilyet nem tapasztaltam, és nagyon-nagyon jól esett.
Lelkileg meg összerakom magam remélem gyorsan. Vagy ha nem is gyorsan, hát hatékonyan. Addig még biztos párszor elsírom magam semmiségeken, vagy csak majd nézek magam elé néha meredten, és céltalanul. De minden előrébb visz, és ez számít csak igazán.

A bejegyzésen is látszik azt hiszem, mennyire vagyok szétesve.. semmi rendszer az egészben, csak úgy írtam, ami jött, és ahogy jött. De ez most egy ilyen élethelyzet.

2010. okt. 4.

Jön, jön...

.... Na nem a Vízipók. Hanem szép lassan, leginkább csigatempóban egy következő bejegyzés. Meg majd egy azután következő is.
Folytatódik a bizosító-saga. Meg örömhír is ért. Meg van egy csomó magvas és kevésbé magvas gondolatom. De minden bennem reked még egy kis időre, mert nagyon fáradt vagyok ma is.

De ami késik, nem múlik.. A türelmesek meg majd nemsokára olvashatnak is valami normálisabb post-ot.
Mindenkit olvastam, csak kommentelni nem volt időm, bocs mindenkitől.

2010. okt. 1.

Erikről

Ma jártunk a gyerekorvosnál. Akitől egy beutalóval jöttünk ki a Tűzoltó utcai Gyerekklinika gasztroenterológiájára. Mert a tünetek alapján 95 %, hogy jó boszorkány vagyok. Sok mindent megmagyarázna, az biztos. Amit olvasgattam erről nagyvonalakban, nagyjából semmiről sem kell úgy igazán lemondani. És ugye már létezik laktózmentes tej, laktózmentes tejföl, meg mindenféle, mi szem-szájnak ingere, ha a szükség úgy hozza. De kaphat majd tabletta formájában laktázt, hogy pótoljuk a szervezetéből hiányzó enzimet. Hangsúlyozom, ha szükség lesz rá.
Eriket kissé megviselte a dolog. Leginkább a kakaó miatt. Mert a kakaó úgy nagyjából baba kora óta reggel-este afféle társ. Vagy mint másnak az alvórongyi. Kellett az ágyba a kakaó, na. Most meg nem lehet. Tudja, érti, hogy neki akarunk jót, hogy ne legyenek fájdalmai, meg ne töltse a fél estét a wc-n. Meg is érti. Csak fáj neki kicsit. Én meg sajnálom. Meg is kérdeztem tőle ma bevásárlás közben, vegyünk e olyan tejet, amit biztosan megihat, de csak megrázta a fejét, és elsuttogta, az biztos nem is finom. Fogalmam sincs milyen, bevallom, így nem álltam neki bizonygatni, hogy dehogynem, ugyanolyan, mint a másik.
Elővettem "okos könyvemet" is a témával kapcsolatban.
Allergia- Tej, Tejtermék
A tej az anyával való kapcsolatot és az evilági létünk első pillanatait jelképezi. Teljes értékű táplálék, mely az élet első heteiben minden, a fejlődésünkhöz szükséges tápanyagot képes biztosítani. Mivel ehhez a létfontosságú táplálékhoz az édesanyánkkal való szoros kontaktus révén juthatunk hozzá, azt a szeretetet szimbolizálja, amelyet édesanyánktól kapunk. Így, ha frusztrált a kapcsolatunk a saját anyukánkkal (vagy az anyai szerepet betöltő személlyel), mert úgy érezzük nem felel meg az anyai szerepnek, ez magyarázatot adhat arra, miért lettünk a tejre allergiásak. Zavarhat bennünket a ránk irányuló figyelem mennyisége vagy minősége, a minket érő kritika, amely a kapcsolatunkat kellemetlenné, diszharmonikussá teszi. Ha születésünk óta tejallergiánk van, meg kell vizsgálnunk azokat a félelmeket, amelyeket édesanyánk érezhetett akkor, amikor a szíve alatt hordott bennünket. Ezek a félelmek ránk is átragadhatnak, létrehozva bennünk az allergiát. Anyukánk viselkedése a következő kérdést indíthatja el bennünk: "Hogyan viszonyul ő hozzánk? Az édesanyánknak érzi magát?" Fontos, hogy kettőnk kapcsolatát szeretettel elemezzük, és minél előbb harmóniába kerüljünk önmagunkkal, illetve az anya-gyermek kapcsolattal.

Ettől kicsit kardomba dőltem. Mert vannak benne igazságok. Tény, hogy vele boldogulok a legnehezebben. Tény, hogy érte küzdöttem a legtöbbet. Tény, hogy "evilági létének első pillanatai" nem voltak felhőtlenek. Konkrétan az első pillanatokban küszködött a levegőért, miközben húzták-vonták, és eltörték a kulcscsontját. Nem tudom, jól szeretem e, vagy elég e az, ahogy szeretem, és ahogy próbálom őt formálni, terelgetni. Nyilván hol több, hol kevesebb sikerrel. Azért reménykedem, hogy még a tudatalattijában sem éli meg frusztráltnak a kapcsolatunkat. Azt pedig még inkább remélem, hogy soha, egyetlen pillanatra sem merül fel benne a kérdés, hogy az édesanyjának érzem e magam. Mert ez nem kérdés. Nagyon büszke vagyok rá, hogy engem választott az édesanyjának.

További bejegyzés(ek) várható(k) a témában a gyerekklinikás vizsgálat után.