Szétcsúszva bár..

... de törve nem. Ez jellemzi leginkább a napokat, amiket mögöttem és előttem vannak. Van egy csomó feladat, amit meg kell oldani. Tevékenyen is, cselekedetekkel, aktív részvétellel, és belül is. Nem könnyű. Komolyan rangsorolom magam a dolgokat, és amik hátra kerülnek, azokat nemes egyszerűséggel ott is hagyom. Nem csinálom meg, nem gondolok rá.
Bevetettem a Szitya által javasolt táblázatot (köszönöm ezúton is), és valóban sokat könnyít az életem azon részén, ami a szervezést, tervezést illeti. Sokkal kevesebb dolgot felejtek el azóta. És arra is tökéletes, hogy az itthonmaradottaknak információt nyújtson, épp mikor kinek hova kell mennie, vagy hol van.
Az idő továbbra is fő és örök ellenségként van számon tartva. Mert mindig csak ott van belőle bőséggel, ahol nem tudok vele mit kezdeni. Ahol kéne, ott alig-alig jut egy-két perc. Ezzel nem sokat tudok mondjuk kezdeni, mint elfogadni, hogy a nap 24 órából áll nekem is, és ebből is illene minimum nyolcat alvással tölteni (ritkán jön össze).
Az aktív cselekedeteket igénylő feladatokat egészen jól abszolválom. Eljutottam szülői értekezletre hétfőn az oviba, bár repülőrajtot kellett hozzá vennem a munkahelyemről. El fogok jutni ma a matekos szülői értekezletre is Patrikhoz, viszont mivel ez ilyen kötelező jellegű dolog, így a szabadon választott fogadóóra kimarad, pedig lenne kivel és mit megbeszélnem. Az egyetlen vigasz, hogy ha minden kötél szakad, sikerülhet még november első szerdája előtt (akkor lesz a következő fogadóóra) megbeszélnem az illetékesekkel mindent.
A rengeteg belső monológ az, ami jobban megvisel. Tudom, hogy minden eddiginél jobban itt lenne az ideje magam mögött hagyni mindent, és mély levegőt venni. Az eszemmel mindent tudok, mit kéne ahhoz tennem, hogy jobb legyen nekem, könnyebb, és élhetőbb legyen az életem. Csakhogy... sosem voltam egy túlzottan racionális ember. Sőt. Mindig is az érzelmeim irányítottak leginkább. Ösztönszerűen hangolódok mások érzelmeire, ösztönszerűen érzem meg a bajokat, ösztönszerűen élek. Mondhatnám, hogy a pillanatnak, de ez azért nem igaz.
A múlt hónap katasztrofálisra sikeredett fejfájás-szempontból. Nem volt nap, hogy ne fájt volna. Pedig soha még ilyen becsületesen nem szedtem a gyógyszeremet (meg mellé még egy zsáknyit), soha még ilyen becsületesen nem figyeltem oda a szénhidrát-bevitelre. Mégsem ért semmit. Illetve annyit igen, hogy legalább felkerestem pénteken a háziorvosomat, aki ellátott laborbeutalóval, javasolt egy szemorvosi vizsgálatot, hátha a szemüvegem nem jó már. Adott egy receptet is (Migpriv por), hogy ezt még próbáljam ki. A szemvizsgálatra csütörtökön megyek, péntek reggel vérvételre is, a recept még a hűtő oldalán várja jobb sorsát. Szeretném elkerülni, ha lehet. De érdekes feltevésekkel is gazdagabb lettem. Mert lehet, hogy alulműködik a pajzsmirigyem, és azért fáj ennyit a fejem, meg ezért fázom örökké. Lehet, hogy a szemem miatt. Meg amúgy ennyi trileptal mellett nem is szabadna fájnia egyáltalán, mert migréneseket is kezelnek antiepileptikumokkal. Úgyhogy az is lehet, hogy majd kiderül, hogy ismeretlen eredetű fejfájásom van, amivel senki semmit nem tud kezdeni.
A gyerekek többé-kevésbé jól belerázódtak a hétköznapokba. Patrik küszködik a felső tagozatos első nehézségekkel, rengeteg a leckéje, főleg matekból, amitől néha komolyan kikészül. Igyekszik tartani azt a szintet, amit önmagának kijelölt (jelesnek maradni), de ehhez most számára is meglepő módon sok energiát kell mozgósítania. Erik az iskolában brillírozik, hozza a csillagos ötösöket, ötösöket, készül a sudoku-versenyre. Ugyanakkor pont úgy szét van csúszva, mint én. Nem találja a helyét sem itthon, a családon belül, sem egyébként. Nem jó barátokat választott, akik nem jó felé viszik, de nem tudok mit kezdeni még ezzel. Nem tudom eltiltani tőlük, meg értelme sincs. Itthon szeretne olyan nagy lenni, mint Patrik, de szeretne még olyan kicsi is lenni, mint Roland. Ebből adódóan rengeteg konfliktus-helyzetet kell megoldanunk. Még megy, csak néha vonulok el sírni egy kicsit oda, ahol senki sem lát. Roland az oviban nagyon szeret lenni, imád úszni járni, és nagyon ügyes is azt mondják. Jár logopédushoz, ami elég vicces. mert ugyan pösze már nagyon rég, de ugye csak most, nagycsoportban tudnak vele foglalkozni.. úgy próbáljuk korrigálni a beszédhibáját, hogy közben már hiányzik egy foga, és mozog a másik. :D Egyébként meg ő az, aki még mindig a legjobban utálja, hogy dolgozni járok.
Balázs is tökéletesen abszolvál nélkülem mindent. Mindig, mindenkit eljuttat a megfelelő helyre, eljön értem, bevásárol helyettem, segít a leckében is, ha kell. Egy szavam nem lehet. De komolyan. (azt, hogy közben megint életbe léptek mindenféle megszorító intézkedések családi kassza megóvása címén, azt most inkább hagyjuk.. )
Munkahelyen sikeresnek könyvelhetem el az első hónapot. Már csak azért is, mert hétfőn, miközben egyik lábán még bent volt, másikkal meg már a szülőire indultam, főnökasszonyom még elkapott egy-két mondat erejéig. Komolyan meghatott vele. Mert megköszönte az első hónapban nyújtott munkámat, nagyon meg van velem elégedve, úgyhogy kaptam egy kis fizetésemelést is, meg a forgalom utáni jutalékomon is emelt fél százalékot. És... kaptam az első hónap emlékére tőle egy pulcsit meg egy sálat. Amitől pár percig nem jutottam szóhoz. Mert még én ilyet nem tapasztaltam, és nagyon-nagyon jól esett.
Lelkileg meg összerakom magam remélem gyorsan. Vagy ha nem is gyorsan, hát hatékonyan. Addig még biztos párszor elsírom magam semmiségeken, vagy csak majd nézek magam elé néha meredten, és céltalanul. De minden előrébb visz, és ez számít csak igazán.

A bejegyzésen is látszik azt hiszem, mennyire vagyok szétesve.. semmi rendszer az egészben, csak úgy írtam, ami jött, és ahogy jött. De ez most egy ilyen élethelyzet.