2010. szept. 30.

Újabb aggódnivaló

Erik miatt. Már hetek óta figyelem. Sőt, ha nagyon belegondolok, már évek óta gyanús kicsit, és többször is említettem már az aggályaimat a gyerekorvosnak, aki mindig megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. Tényleg nem is volt. És tényleg hajlamos vagyok kicsit néha túlagyalni a dolgokat (csoda e az örökös fejfájás?), és túlaggódni is, de mivel én vagyok az anyjuk, így egészen normálisnak érzem, ha aggódom. Akár hülyeségek miatt is.
Na de ez most komoly. De nagyon.
Hogy mi a gond? Szerintem tejcukor-érzékeny. Na nem vagyok orvos, nyilván. Google mégis felvilágosított, és megerősítette a gyanúmat.


"Tej-, ill. tejcukortartalmú étel fogyasztását követően a panaszok fél, illetve két óra múlva jelentkeznek és átlagosan egy-két nap alatt maradandó következmény nélkül megszűnnek. Ismételt tejcukortartalmú étel elfogyasztása után azonban a tünetek ismét jelentkeznek.
Az emésztetlen tejcukor ozmotikus hatása révén a vízfelszívódás egyensúlyát megbontva vizet "szív" a bél lumenébe, ami hasmenéssel jár. A széklet rossz szagú, kifejezetten bűzös lesz, mennyisége nő, csecsemőknél híg, zöldes színű, savanyú szagú, habos. A kettős cukormolekulákat a bélben található baktériumok fermentálják, bontják el, ennek révén savak és gázok (szén-dioxid, hidrogén és metán) képződnek. Ezek az anyagok okozzák a felfúvódást, szélgörcsöket, hasi fájdalmat, feszülést, émelygést, hányingert, rossz általános közérzetet, ritkán bőrtüneteket. A keringésbe felszívódó hidrogén pedig - eljutva a központi idegrendszerbe -, fejfájásos rohamokat okozhat. Amennyiben a tünetek tartósan fennmaradnak, akkor felnőtteknél súlycsökkenés jöhet létre, kisgyermekeknél a növekedés megállhat.
A tejcukor érzékenység (laktóz intolerancia) egy emésztési probléma. A szervezet átmenetileg vagy állandósultan nem képes megemészteni (lebontani) a tejcukrot, ami aztán bélrendszeri kellemetlenségekhez vezet.
Mire reagál a beteg?
A beteg a lebontatlan tejcukor molekulákra reagál. A tejcukor egy diszacharid, vagyis két cukor molekulából álló szénhidrát. A vékonybél nem tudja átengedni a diszacharidokat, ezért hogy ezt a tápanyagot fel tudjuk használni, egy laktáz nevű enzimre van szükségünk, ami a két molekulát szétválasztja egymástól, hogy aztán ezeket felhasználhassa a szervezet. A tejcukor érzékenyek esetében nincs elég laktáz, ezért a tejcukor felbontatlanul halad tovább a tápcsatornán, ahol a bélrendszeri baktériumok hatására erjedni kezd. Az erjedési folyamat hatására nagy mennyiségű bélgáz termelődik, valamint a bélfalak nem engedik vissza a vizet a szervezetbe, ami ennek felgyülemlését eredményezi.

Milyen tüneteket okoz?
A belekben felgyülemlett bélgáz és víz végeredménye: bélpuffadás, bélgörcs, hasfájás, hasmenés."

A súlycsökkenést leszámítva minden megvan. Emiatt nem kap kakaót már két hete. Merthogy az feltűnt, hogy a kakaóivás után eltelik kis idő, és rohan a wc-re. És fáj a hasa. Nagyon fáj, összegörnyed, és sír. Így aztán mondtam, próbáljuk ki kakaó nélkül. Nehezen, de elfogadta, megértette. 
És erre ma okosanyja mit ad neki vacsorára? Tejbegrízt. Isten bizony eszembe sem jutott, hogy az is tejből van. És annyira örült neki, és olyan jóízűen megette. És aztán alig negyedóra múlva úgy szenvedett, mint Krisztus a Kereszten. Zokogott a wc-n ülve is, és mikor kijött is. A hasa kőkemény volt.
Nekem meg olyan bűntudatom volt, hogy ihajj. :(
És ez volt az utolsó csepp. Én most már biztos vagyok a diagnózisomban. Úgyhogy holnap elviszem a gyerekorvoshoz, és kérek tőle célzott vizsgálatokra beutalót. 
És ha belegondolok, hogy úgy három-négy éve folyamatosan téma, hogy olyan fura "szaga" van a gyereknek, ha izzad. Mindig lehurrogtak, hogy mit szagolgatom. Szerintem ez ad majd arra is választ. 
De szívből kívánom, hogy ezúttal ne legyek jó boszorkány, és  ne legyen igazam. Még akkor is, ha tudom, ha ez tényleg van is neki, lehet vele élni normálisan. Csak kerülni kell a tejet. Meg amiben tejcukor van. Vagy nemtom. De nem is akarom megtudni inkább. Vagy akarom. Csak már tudjam, mi van. Mert sajnálom szegényt, ahogy szenved.

2010. szept. 29.

Ja, és..

... megint indultam egy pályázaton is. Leginkább terápiás célra használtam, de ha már megírtam, el is küldtem, és majd kíváncsian várom, kapok e kritikát, vagy visszajelzést róla.
Feltöltöttem ide, ha valakit érdekel.. Remélem nektek is működni fog a link, nem csak nekem.. de ha nem, tessék reklamálni, akkor majd megpróbálom valahogy másképp, ha szeretnétek.

Kicseréltem a linket, ennek most máraztán működnie kell. Ha még mindig elbénáztam volna valamit, és még nem mérgesedtetek fel annyira, hogy már ne is legyetek rá kíváncsiak, akkor linkműködésképtelenség esetén kérnék szépen email címeket, hogy akit érdekel, annak elküldhessem.
Bocs a hiábavaló kattintásokért. Bár nem értem.. mindenkinek enedélyeztem a guglinál is, hogy olvashassa. O.o

Munkahelyről..

Tegnapelőtt volt napra pontosan egy hónapja, hogy munkába álltam. Egy hónap alatt áthajtogattam megszámlálhatatlan mennyiségű pólót, pulcsit, nadrágot, és rugdalózót. Eladtam egy csomó cumit, cumisüveget, ünneplő ruhát, kardigánt, és egy kiságyat is. Meg még zoknikat, ágyneműt, mikor mit.
Jól érzem magam még mindig. Nem szakadok meg a munkában, és csak ritkán unatkozom. Unatkozás helyett hajtogatok. :D Szóval minden oké. Ott.
Úgy egyébként viszont halálosan fáradtnak érzem magam. Képtelen vagyok rá, hogy normálisan kipihenjem magam (és ez nem csak az alvásra értendő), folyton pörög az agyam, ha itthon vagyok, akkor a benti dolgokon (jajj, elraktam én azokat a gatyákat próba után? jajj, nem felejtettem el a bankkártyás fizetés után elrakni a szelvényt?). Ha meg bent vagyok, akkor meg az itthonin. Hogy mondtam e, hogy haza kell hozni a logopédiai füzetet? Hogy odaadtam e mindent, amit be kell vinni a suliba? Aláírtam? Beküldtem? Jajj, mikor is lesz? Vagy már volt? Meg egyáltalán.. milyen nap is van? Lesz ma gyógytorna?
Lassan ott tartok, hogy kisebb-nagyobb cetlik és post-it-ok tartják össze a lakást is, meg engem is. Mert amit nem írok fel, az huss, elszáll... Ha felírom, akkor sem biztos, hogy emlékszem rá, de ha jól látható helyre teszem, akkor azért sanszos a dolog.
Kicsit érdekes érzés, hogy úgy kell időzítenem a mosást például, hogy még legyen időm kiteregetni is. Ehhez számolgatom, hogy mikor jár le, és akkor hány adag fér bele.
Ha délutánra megyek (negyed egytől negyed ötig), azt kollektívan utálja a család, mert mindenki előbb itthon van, mint én. Gondolom sokkal nagyobb biztonságban érzik magukat, ha várom őket. De én sem vagyok oda érte, mert olyankor 11-kor ebédelnem kell, és ilyenkor nem szabad reggeliznem, különben nem tudok enni indulás előtt. De ha nem eszek meleg kaját, csak akkor, mikor hazaérek, akkor fél délután izomfájdalmaim vannak.
Csütörtökönként egész napra megyek. Na, az azért hosszú. Délután ötre teljesen le vagyok amortizálva. Mondjuk cserében a péntek szabad, úgyhogy az jó, de olyankor nem is igen vagyok képes a semmittevésen kívül semmire.
Na, és ami a legrosszabb.. szinte minden nap fáj a fejem. Nem tudok vele mit csinálni. Tök becsületesen tartom a plusz szénhidrátbeviteles dolgot, szedem a gyógyszeremet is, ahogy a doki mondta, mégis.. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy lépten-nyomon lesoványoznak, pedig szerintem sok minden vagyok, de sovány nem. Kövér sem, nyilván. De mondjuk nem lehetnék pont jó? Ebben a hónapban elfogyott egy doboz advil ultra, egy doboz cataflam, négy darab algopyrin injekció, és egy levél algopyrin. Ez ugye rengeteg, a napi két-három trileptal mellé. Mégsem tudok mit csinálni. Ha nem veszem be, megőrülök. Ha beveszem, nem használ egymagában már semmi.
Summa summárum örülök azért ám a munkahelynek, és tényleg jól érzem magam. Csak de jó lenne, ha nem lenne más dolgom mondjuk két hétig.
Ha meg végre megszabadulhatnék teljesen ettől a náthától, meg köhögéstől, meg gyomorhuruttól, akkor sokkal jobban is érezném magam.

Mindennapi dilemmák

Ártatlan beszélgetések kapcsán hajlamos vagyok napokat, heteket dilemmázni valamin, akár stresszelni magam olyan dolgokon is, amik még meg sem történtek, vagy lehet, hogy nem is fognak sosem. Így történt ez azután is, hogy legutóbb fodrásznál jártam. És ott egy ismerős mesélte kissé magába zuhanva, hogy még mennyi mindent kell elintéznie, pakolnia, mert a lánya Angliába megy babysitterkedni. Felvették ugyan a főiskolára, ahova jelentkezett, de halaszt egy évet, hogy pénzt keressen, és hogy megerősítse a nyelvtudását. Még hozzátette, milyen jó lesz nekünk, ha mégis valamelyik gyerekünk így tesz (a fodrászomnak négy fia van), mert nekünk még marad otthon is gyerekünk bőven, neki meg csak ez az egy lánya van.
Na, ezzel a történettel aztán beindultak nálam a gondolatok. Azzal nagy hülyeséget mondott, hogy még bőven marad itthon gyerek, mert attól, hogy nem egykék, még nem tudják pótolni egymást. Mindegyik egyedi és megismételhetetlen, így aztán pont ugyanúgy hiányzik a családból, ha nincs itthon egyik is, mint a másik.
De bevallom, komolyan gondolkodóba estem. Mert jajj, mi lesz velem, ha valamelyik gyerekem úgy dönt, hogy külföldön próbál majd szerencsét. Mi lesz, ha már iskolába is oda akar járni? Nyilván nem tehetem meg, hogy ne engedjem, mert szülőként a legjobbat akarnám nekik. De nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék teljes szívemből támogatni az ilyen döntést. És emiatt viszont simán bűntudatot érzek. Mert hát milyen önző szeretet az olyan, amelyik nem tudja szívből támogatni az olyan döntést, ami előrébb visz?
Amúgy érdekes is még magamnak is, hogy most így gondolom. Mert határozottan tudom, hogy azért kaptak a fiúk két olyan keresztnevet is, amilyet, mert úgy gondoltuk, ki tudja mit hoz nekik a jövő, legyen nemzetközi nevük, amit bárhol a világon ki tudnak mondani. Mégis elég ijesztő belegondolni ebbe...ugyanakkor pedig a szívem mélyén tudom, nem is szabadna őket mindenáron itt tartanom. Lássanak világot, tanuljanak, tapasztaljanak, hogy majd könnyebben boldogulhassanak.
Tudom azt is, hogy a többdiplomás, többnyelvet beszélő barátnőm is azért ment Ausztriába takarítónak, mert abból tud megélni, spórolni. Itthon még megélni sem igen sikerült neki a két állásából. Ott egy év alatt komoly megtakarításra tett szert. Ami nyilván nem általános dolog, mert ehhez sok mindennek kell klappolnia.
Mindenesetre örülök, hogy még messzinek tűnik egy ilyen döntés. Vagy egy ilyen döntés elfogadása. Addig meg majd edződöm még.

2010. szept. 24.

Biztosító

Tegnap megint telefonáltam a biztosítóhoz, akiknél a kárigényünk be van adva. Ez a kamionos ember biztosítójának a magyarországi képviselete, nekünk máshol van a kötelezőnk. De nem egy kis társaságról van szó, nap mint nap nyomulnak a reklámjaikkal, hogy bennük megbízhatunk, és nálunk már interneten is lehet ügyet intézni. Ha-ha.
Szóval, a július végi, az augusztus végi és a múlt heti telefon után tegnap megint bepötyögtem azt a kék számot, amin elérhetőek. Szépen végigpötyögtem magam az automata menün, és aztán csak kicsit kellett hallgatnom, hogy "You have an only... " vagy valami ilyesmi zeneszámot (lehet, hogy valami reklámzenéjük, nem tudom), már fel is vette az ügyintéző. Bemutatkoztam, elmondtam, hogy érdeklődnék a kárigényünkről, múlt héten azt mondták, mostanra már kiderítenek valamit. Először elkérte a kárszámot. Utána mégegyszer a nevemet, majd megkérdezte, kije vagyok a károsultnak. És biztos, ami biztos még el kellett mondanom Balázs születési helyét, idejét, anyja nevét, és még bónuszként a rendszámunkat is. Miután ezeken túl voltunk, közölte, hogy igen, látja a gépben, hogy telefonáltam, és akkor most adna egy másik telefonszámot, mert ők foglalkoznak a nemzetközi kárigényekkel, őket kell megkérdezni.
Na, itt már kicsit megemelkedett a vérnyomásom azon, hogy gyakorlatilag két hónap kellett ahhoz is, hogy ezt megtudjam. Eddig mindig leráztak azzal, hogy várnak a nemzetközi visszajelzésre. De oké, felírtam, tárcsázom is a budapesti telefonszámot. Foglalt. Tizenharmadik próbálkozásra is. Ittam egy kávét, elszívtam egy cigit, és újra próbálkoztam. Kicseng végre. Felvette egy unott női hang. Újra végigjátszottuk a kárszám- én nevem- kije vagyok-ő neve, születési helye, ideje- anyja neve kérdés-válaszokat, majd elképedésemre azt mondta a hölgy, nincs ilyen kárigény. Így aztán ő is elkérte a rendszámot, hátha úgy.. Hát úgy sem. Úgy elöntötte a sz.... az agyamat, hogy majdnem ráüvöltöttem. De azt nem, hanem kimért hangon megkérdeztem, hogy ugye nem mondja komolyan, hogy engem a kollégái két hónapja hitegetnek ezzel a visszajelzéses marhasággal, közben meg még el sem indult semmi? Pedig de. Nincs ott náluk a kárigény, márpedig ha nincs ott, akkor ők nem tudnak róla. És ha nem tudnak róla, akkor nem tudják intézni. Felírta, valami felkiáltójelet is tett mellé, hogy sürgősen induljon el a dolog, elnézést kért, majd közölte, hogy akkor pár hét múlva jelentkeznek telefonon.
Nehezen, de sikerült megőriznem úrinői mivoltomat, és elköszönni emberi módon. De annyira nem voltam úrinő, hogy a következő pillanatban ne hívjam vissza azt a kék számos vonalat. Újfent végignavigáltam magam a menün,és vártam a kezelőre. Tudtam, ő nem tehet semmiről, mégsem tudtam és akartam szó nélkül hagyni, főleg úgy, hogy "a beszélgetést biztonsági okokból rögzítik". Felvette, bemutatkoztam, és elmondtam, az elmúlt fél órában két kolleganőjével is beszéltem, és én most panaszt akarok tenni. Mert várunk július közepe óta arra, hogy történjen valami. Most mindjárt október van. Háromszor hitették el velem, hogy intéződik a dolog, de a külföldi autó miatt nem egyszerű. És erre ma megtudom, hogy semmi előrelépés nem történt még. Szeretném tudni, miért nem? Szeretnék panaszt tenni, és szeretném ha valaki válaszolna azokra a kérdéseimre, hogy ha nem jön meg időben a kifizetési engedély, és az autónk nem tud majd műszaki vizsgára menni, akkor azt a pluszköltséget is a biztosítótársaság fogja viselni? Rázúdítottam szegényre minden dühömet, bár se nem kiabáltam, se nem káromkodtam, csak mondtam a magamét. Amikor szóhoz jutott, elnézést kért először. De nem annyira hatott meg vele. Még akkor sem, ha tudtam, ő csak egy százharmincnyolcadik senki ember ott, akinek megmondták, mit kell mondani. Mondtam, az elnézéssel van tele a padlás. Nem  tudok türelmes lenni már, mert eddig az voltam, és most az érzem, csúnyán visszaéltek a türelmemmel. Persze, nyugtatgatott, igazat adott (ez a dolga), és újfent bejegyezte ő is, hogy mielőbbi megoldást szeretnék. És persze megint megkért, hogy jövő héten újra telefonáljak, addigra hátha többet tudnak mondani.

Nagyon-nagyon mérges voltam. Ha lett volna időm, biztosan előkerítek valami felettes szerv elérhetőséget, de minimum a Homárra megírom. Megértem, hogy idő. Megértem, hogy emberek ők is, és nagyon sok a viharkárokból eredő papírmunka, nyilván. Baromi megértő vagyok egészen addig, amíg nem akarnak hülyére venni. De most azt éreztem, tök hülyének néznek.
Elhatároztam, addig, amíg nem lesz a kezemben a kifizetést engedélyező határozat, vagy nem tudom mi a neve minden héten hívni fogom őket. És minden héten a rögzített beszélgetésben el fog hangzani, hogy kicsit sem vagyok elégedett az ügyintézéssel. Meg azt is meg fogom kérdezni, kifizetik e a dupla műszakizást. 

2010. szept. 23.

A 23 is

szerencsés ebben a hónapban. Szinte sajnálom, hogy nincs harmincharmadika.. hátha még lehetne fokozni. :D
Szóval, ma elmentünk az Ortopédiai Klinikára a májusban kapott időpontra. Már önmagában a kettesben vonatozás is valamelyest kárpótolhatta elsőszülöttemet a kihagyott kirándulás miatt.
Reggel még alig szóltunk egymáshoz, miközben én készítettem a két kisebbet az iskolába, óvodába. Ő úgy tervezte, minimum fél kilencig aludni fog. Hétkor már persze ébren volt, de lapított. Én is kerülgettem Őt is, meg úgy mindent, mint macska a forró kását. Levezetésnek, meg hogy teljen az idő, meg hogy elfoglaljam magam valamivel, telefonáltam egyet a biztosítónak (erről majd egy másik bejegyzésben). Balázs sem tudott nyugodtan aludni, 10-kor, épp, mikor nekivágtunk volna gyalog az állomásra vezető útnak megjelent a konyhában. És persze, hogy ragaszkodott hozzá, hogy majd ő kivisz a vonathoz. Így aztán még egy negyed órát eltöltöttünk, csak most már hármasban kerülgettük egymást. A világ minden kincséért sem mondta volna ki egyikünk sem, hogy mennyire fél attól, hogy jövünk haza.
Aztán végre elindultunk. Megvettük a jegyet, és indultunk ki a peronhoz, mikor végre kibökte:
-De mi lesz, ha mégis meg kell műteni?
-Megbírkózunk vele, tudod. Ha az kell ahhoz, hogy semmiről ne kelljen lemondanod, akkor megbírkózunk vele.
Pár lépést megtettünk ismét csendben, majd újra kérdezett:
-És mi lesz, ha fizetni kell érte?
-Mire gondolsz? Miért kellene fizetni?
-Hát a műtétért.
-Azt is megoldjuk akkor. A Föld alól is előkerítjük rá a pénzt, mert nagyon fontos, hogy egészséges és boldog ember legyél.
Ezen is túl voltunk, bár nekem már ekkor a gyomromban lévő gombóc fölé nőtt a torkomba is egy.
-De akkor mi lesz, ha azonnal megműtenek?
-Azonnal?
-Igen, úgy, hogy már ma.
-Úgy biztosan nem műtenek, efelől megnyugodhatsz máris. Maximum egy időpontot fognak adni arra is.
Útközben még megbeszéltünk egy csomó olyan dolgot, amik ennyire nem voltak lényegesek, mert leginkább csak gyakorlatiasak voltak: "Szerinted sokat kell majd várni?" "Bemegyünk majd a Mekibe?" "Biztos oda fogunk találni?"
Kelenföldön szálltunk le a vonatról, ott megmásztuk a lépcsőket (érdekes, hogy többre emlékeztem), és a Sasadi úton felszálltunk a 40-es buszra. Itt megint visszakúszott a gyomromba a gombóc, ami kicsit oldódott  miközben a pc guru cikkeit vitattuk meg. A Karolina úti megállótól pár perces laza sétával már ott is voltunk. Patrik szerint szép az épület. Hát nem tudom. Nekem minden bajom volt tőle, ahogy megláttam. A betegirányítónál kellett bejelentkezni, ott már annyira remegett kezem-lábam, hogy kissé megijedtem, nehogy ne bírjam ki. Beírták a gépbe, hogy ott vagyunk, megmondták, hol kell várakoznunk. Odamentünk, kicsit visszahőköltem a várakozók létszámától, de hát mit volt mit tenni, leültünk. Én afféle transzban, láttam és érzékeltem mindent, de mégsem.. folyamatosan mantráztam magamban, hogy bármi lesz, ki kell bírnod.. bármit mondanak, nem szabad megijedni.. bármit mondanak, erősnek kell lenned Patrik miatt. Azért persze közben érzékeltem a körülöttünk várakozókat. Nem kevesen voltak nálunk sokkal nagyobb bajjal. Ismét hálát adtam a sorsnak a nagyjából egészséges gyerekeimnek. Mire észbekaptam, már szólítottak is. Kicsit el is csodálkoztam, hogy máris? Alig vártunk még.. a létszám alapján olyan háromórás várakozást jósoltam magunknak.
Bementünk, Doktor úr kedves mosollyal kezet fogott, és bemutatkozott, külön Patriknak is, amiért abban a pillanatban máris szimpatikus volt. Megkérdezte, miért kerültünk oda, van e panasza. Elmondtam, hogy mit derítettek ki májusban., és elmondtam azt is, hogy ugyan sosem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, de cipekedés és hosszas állás után sokat panaszkodik a derekára,hogy fáj.  Elkérte az itteni röntgen felvételt (kinyomtattuk a képet a cd-ről), megnézte, elolvasta a sebész és az ortopédus által kiadott ambuláns lapot is, majd megvizsgálta Patrikot. Kiforgatta a lábait (mint a babáknak csípőszűrésen), a térdeit nézte, a talpait.
És akkor rám nézett, és elmosolyodott. Sosem fogom elfelejteni a tekintetét, mikor azt mondta: "Nyugodjanak meg, nincs szó diszpláziáról!"
A dereka attól fáj, hogy a gerince kissé ferde, de sokkal inkább attól, hogy a talpai nagyon lúdtalpak. A gyógytorna mindenképpen maradjon, de ezenkívül "Csinálhat bármit, ami csak jólesik neki. És csináljon is, mert életre való fiatalembernek tűnik."
Az életre való fiatalember nem tudta a mosolygást abbahagyni, és megkönnyebbülésében két pillanat alatt felöltözött, fogta a hátizsákot, és már ment volna kifelé. (Később elárulta: azért akart olyan gyorsan kimenni, nehogy az orvos meggondolja magát :D)
Mázsás köveket hagytunk odabent a rendelőben, legszívesebben világgá kürtöltem volna. Világgá ugyan nem kürtöltem (csak most), de telefonáltam párat, mert tudtam, Eszter is izgul értünk, anyukám is már délelőtt kétszer hívott, és a lelkemre kötötte.
És aztán még elmentünk a Mekibe, villamossal kimentünk Kelenföldre, ahol az utolsó pillanatban csíptük el a vonatot. És még haza is sétáltunk az állomásról.
Itthon pedig, ahogy beléptünk az ajtón, Balázs (akkor ébredt másodszor) kutató-aggódó tekintete kereste az enyémet. És mikor kimondtam, hogy "Minden rendben, nincs diszpláziája", láttam az ő szemében is a végtelen megkönnyebbülést. És éreztem az ölelésén is, amin ugyan osztoznom kellett ezúttal, de teljesen jó volt így.

Biztosan felmerül majd bennetek, hogy hogy nem aggódom azon, hogy az egyik ezt mondta, a másik azt? Azért nem rágódom ezen, mert a négy hónap várakozás alatt több fórumon is utánanéztem az orvosnak, akihez készültünk. Mert oké, hogy az itteni doki őt ajánlotta, de hát mégis ki lehet ő? És amit találtam róla, azok alapján úgy mentünk ide, hogy bármit mond is, ő szaktekintély ezen a szakterületen.
Nem haragszom az itteni orvosok "túldiagnosztizálására" egy kicsit sem. Jobb félni, mint megijedni. Ha felmerült a gyanú, így volt jobb, hogy utánajártunk. És azt gondolom, hogy miután a gerincferdülés/lúdtalp kombó miatt úgyis járnunk kell az ortopédiára, időről időre megnézetem majd a csípőjét is. Biztos, ami biztos.

De most még átadom magam a megkönnyebbülésnek. És figyelem, ahogy ez a 11 éves nagyfiú örül. Most látszik csak igazán, mennyire félt. És olyan jó, hogy már nem.

2010. szept. 22.

Rövid jelentés

Rólam. Rólunk. Rövid, mert már megint mindjárt indulnom kell dolgozni, és addig még ennem is kéne valamit, meg ki is kéne találnom, hogy mit vegyek fel...
Az elmúlt két napban kissé nyűgös voltam, sőt, tegnap estére már nagyon nyűgös. Valahogy sikerült összeszednem egy igazán frankó kis náthát. Nyilván nem volt nehéz dolgom, mert egyrészt az időjárás is kissé idióta, másrészt mindenki hozott innen-onnan egy kis bacit, harmadrészt a munkahelyemen is a szokásosnál sokkal több emberrel találkozom, érintkezem. Nem szokott ennyire megviselni egy nátha, mint most. Az, hogy az orrom nem dugult ki egy pillanatra sem minden orrspray dacára, azt viseltem a legnehezebben. Tegnap estére a nyakam egyik fele is jól bedagadt, mára ez eltűnt. Sőt, mára már nyomokban illatfoszlányokat is érzek, legalábbis az előbb a kávé illata elért idáig. Szóval, most már azt hiszem, megmaradok.
Aztán a nyűgömet fokozta a két nagyobb kiskamasz gyerekem minden hülyesége, az ad hoc bőrgyógyászhoz rohanás hétfőn Patrikkal (gombás a keze). Tetézte, hogy Patrikék pont csütörtökön mennek kirándulni a Bakonyba, amikor nekünk menni kell az ortopédiára. Sajnálom őt, mert lemarad róla. Akartam másik időpontot kérni, de februárra tudnának adni. Az meg már nagyon sokára van. Így is négy hónapja várunk.
Persze, emiatt az ortopédia miatt is nyűgös vagyok kissé. Nem tudom mit fognak mondani, fogalmam sincs mire kéne felkészülnöm. Vágyálmaimban az van, hogy azt fogják mondani, csak túldiagnosztizálták, és nem is diszplázia. De ez holnap kiderül.
De azért az mindenképpen felvidító, hogy a gyerekszoba rendje változatlan. Teljesen maguktól elpakolnak (még), egyszer sem kellett miatta szólni. Nem kergetek vágyálmokat, hogy ez sokáig fog tartani, de már ez is valami...
Szóval, mondhatnám ez nem annyira az én hetem. De még csak a felénél tartunk, úgyhogy akár jó is lehet belőle.
Amúgy meg mindig abban reménykedem, hogy a nemkockáshanemnégyzetrácsos füzetemből a kis jegyzetek egyszer idekerülnek. :) De hogy mikor... azt aztán ígérni sem merem.

A kommenteket pedig köszönöm, és várom őket tovább... És nagyon jó, hogy a legtöbben valami írás-vonalat sejtettetek. Ez jót jelent nekem.

2010. szept. 19.

Jó lenne tudni

Nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok. Az a fajta, akinek már bizony össze is van varrva az oldala (najó, ez másért, de jól hangzik, nem?) Annyira kíváncsi, hogy mindenképpen szeretném tudni, hogy mégis ki mire gondolt, mielőtt lelepleztem a titkot, mi lesz az?
Legyetek olyan jók, hogy megírjátok nekem, nehogy hamar megöregedjek. :D

Csak egy jótanács...

Elsősorban fiús anyukáknak. De csak azért diszkriminálok, mert fogalmam sincs, hogy ez lányokkal milyen lehet.
Szóval, ha a fiús gyerekszobában porszívózva az ágy alatt, a komód alatt, az asztal alatt, de még a szőnyeg alatt is, találsz összesen egy köbméternyi játékot, koszos zoknit, ceruzát, legodarabot, kis papírfecnit, akkor ne kövesd el azt a hibát, hogy első felindulásodban azt mondod, amit én. Beígértem, hogy akkor mostantól minden megváltozik. Még ezen a hétvégén utoljára rendet teszek a szobájukban, mert egy csomó minden az én saram (a rövidnadrágok is itt voltak, meg a strandos cuccok), vasárnap este megnézhetik, mit hogy és hova raktam, és innentől kezdve minden vasárnap este ellenőrizni fogom, hogy stimmel e. Ha nem, minden héten letörlök egy-egy regisztrációt, aztán egy-egy játékot a gépről, és végül akár oda is eljuthatunk, hogy az internetet is kikötöm tőlük. Ez volt az, amitől kellőképpen besz@rtak, úgyhogy megilletődve bólogatott a kicsitől a nagyig mindenki teljes egyetértésben, csak az apjuk somolygott a bajsza alatt.
Úgyhogy most itt fővök a saját levemben. Mert semmi kedvem ám ehhez az egészhez, de ciki lenne, ha én nem tartanám be a szavam. :D Azzal vigasztalgatom magam, hogy most még túl kell essek rajta, utána meg már csak "keménykednem" kell. :D :D

De azért szerintem senki ne csinálja utánam. Annyira nem buli.

2010. szept. 18.

Szóval akkor....

....leleplezem. Máris. Csak előbb bocsánatot kérek mindenkitől, aki ma hiába várt, mert csak mostanra jutottam ide. Nem így terveztem, hanem előbb, de nézzétek el nekem, hogy így sikerült. És majd valamivel, valamikor kárpótolok mindenkit, aki végül kettőt kellett, hogy aludjon ahhoz, hogy megtudja.
Ahhoz, hogy minden kiderüljön, már csak egyetlen kattintás kell: Ide. :)

2010. szept. 17.

:)

Már csak egyet kell aludni ahhoz, hogy lelepleződjön a Titok. :)

2010. szept. 15.

Roland napja van

A mi naptárunkban legalábbis. A övét is, rendhagyó módon nem akkor tartjuk, amikor hivatalosan "kéne". Már ha egyáltalán van ilyen, hogy hivatalos névnap.
Több okunk is volt erre. Egyrészt, nekem van egy Roland nevű unokabátyám, akit, mikor megkereszteltek akkor azt mondták, szeptember 15-én van a neve védőszentjének a napja, és az övét is mindig akkor ünnepeltük. Másrészt pedig a naptári névnap július 15-én van, ami nagyon közel van Patrik születésnapjához És abban mindig biztos voltam, hogy a gyerekek ünnepei hadd legyen mindig csak és kizárólag a sajátjuk. Ne kelljen osztozkodni még úgy sem, hogy egy hónapon belül van.
Kiskirályfi ebben is kicsit más, mint a többiek. Senki nem várja olyan izgatottan a saját ünnepeit, mint ő. Senki nem készül és reménykedik annyira, mint ő. És senki nem tud úgy örülni sem, mint ő. "Egész életemben csak erre vágytam." -kilált fel olyan hihetetlen hangsúllyal, amitől az ember azt érzi, hogy ennél tökéletesebb ajándékot nem is adhatott volna neki, legyen az akár csak egy színező, vagy bármi más.
Ma ő is, mint Erik augusztusban Mighty Beanz-t kapott. Mert azt kért. És az utolsó pillanatban még élesen beugrott egy kép egy bánatos arcocskáról, és a hang, ami hatalmas bánatról árulkodott még egyszer, tavasszal valamikor. Azért bánkódott, mert neki még soha, senki nem vett virágot.
Nos, én ma vettem neki. Egy teljesen neki való kis cserepes virágot, aminek a nevét ugyan elfelejtettem, de amit kellett, megjegyeztem róla, és el is mondtam neki. "Ez egy olyan virág, ami, ha nem gondozod, bánatos lesz." (elkezd lekonyulni a levele) Eláruljam mit mondott? Vagy már tudjátok?
"Egész életemben csak erre vágytam. Egy pont ilyen virágra."


Mondhatnám ezt én is róla. :) Mert így van. Egész életemben őrá vártam. Ettől lett minden kerek, és tökéletes, hogy Ő úgy döntött, engem választ.

Boldog Névnapot Neked, KisKirályfi. :)

Névnapodon, nem kívánunk egyebet,
csendes lépteidet kísérje szeretet.
Szívedben béke, lelkedben nyugalom,
légy nagyon boldog ezen a szép napon.
Szívünk szeret ezt ne feledd,
a legtöbb mit adhatunk;
A családi szeretet.

2010. szept. 13.

Szerencsés 13

Na, most ez majd vagy megjelenik majd, vagy eltűnik a süllyesztőben. De akkor sem tudom szó nélkül hagyni ezt a mai napot.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy épp ma, mikor 13-a van, kapjak ennyi szeretetet mindenfelől. Csak ámultam és bámultam, hogy egész nap áradtak felém a kedves gondolatok itt a blogomon is komment formájában, egy iwiwes kedves üzenetben, aztán Esztertől is, miközben facebook-on sikerült pár szót váltanunk (pedig már megint jórészt rólam volt szó, és közben még el is volt foglalva). A fodrászom, miközben kicsit vágott a hajamból, és kicsit ritkított rajta, elmondta, mennyire büszke rám, amiért felálltam onnan, ahova kerültem. Mit mondjak? Ez olyan repkedős érzés. És aztán egy nagyon kedves hangú valakivel is beszéltem telefonon, akitől abban a rövid időben is, míg sikerült beszélnünk, nagyon kedves szavakat kaptam. :)
A szülői értekezlet Erik osztályában nem tartozott ezek közé, de ezt tudtam, és ez bele is fér a tizenharmadikába. :)
És akkor most este, miután megküzdöttem a blogger-rel, belépek, és csak néztem pár percig bárgyú mosollyal az arcomon, hogy a rendszeres olvasóim száma hirtelen megugrott. Be kell valljam, ahhoz képest, hogy csak egy saját magamnak szánt lelkisegély-vonalnak indult a dolog, mára azért túlnőtt ezen, és míg annak idején féltem bárhol "megszólalni" is, tudván, azután könnyen "lenyomozható" vagyok, és jajjmileszvelem ha engem is olvasni fognak.. :) Nos, ehhez képest mára ott tartok, hogy nagyon jól esik, mikor látom, hogy olvasnak többen is. :)
Köszönöm mindannyiótoknak. A legnagyobb köszönet (nézzétek el nekem az elfogultságot) azt az olvasómat illeti, aki nincs ott a rendszeres olvasók "listájában", mégis a kezdetektől követi minden gondolatomat. :)
Szóval ez most egy boldog blog-post.
Még az őrült fejfájás ellenére is. Holnap pedig jövök egy újabb bejegyzéssel, mert írni mindig van miről. Csak az az idő... csak az is elég volna.

2010. szept. 12.

Gyerekháború

Annyi minden kavarog bennem, amiről szeretnék, vagy szerettem volna már írni, csak épp nem jut rá sosem idő. Azt nem szeretem, hogy leülök, és félbehagyok egy bejegyzést, mert mennem kell, olyankor inkább neki sem állok.
Mindig azok a bejegyzések váratnak magukra, amik már régóta várakoznak, és mindig azok kerülnek be ide, amik épp a legfontosabbak a gondolataimban. Általában a gyerekeimmel vagyok a leginkább elfoglalva. Hol jó, hol rossz értelemben.
Ma megint olyan "élményben" volt részem, amit szívesen kihagytam volna még. Az eszem tudja, elkerülhetetlen ez az időszak az életünkben, anyaként viszont kicsit belehaltam. Két nagyobb fiam ugyanis úgy összeveszett, hogy Patrik nekiesett úgy Eriknek, hogy komolyan féltettem a nem épp kis termetű középső fiam testi épségét. Nem volt komoly a veszekedés tárgya, és tény, Erik provokálta Patrikot. De kicsit sem voltam felkészülve arra, hogy az az áldott jó gyerekem, aki sosem volt agresszív most így reagáljon. És aztán miután jól leszúrtam mindkettőt, tíz perc elteltével megismétlődött e jelenet. Ugyanaz, pepitában.
Fájt látni. Fájt hallani. Óhatatlanul az első gondolata az ilyenkor az embernek, hogy te úristen, mit rontottam el ennyire? Az első sokk után, átgondolva már tudom, "egyszerű" hatalmi harc van csak köztük. Patrik a legidősebb, így nyilvánvalóan úgy gondolja, ő a főnök. Erik viszont sokkal erősebb személyiség Patriknál. Sőt, rafkós is, így aztán bármikor, bármilyen helyzetben képes kiugrasztani a nyulat a bokorból. Nem számít az eszköz, ha megvan a cél, bármi áron el kell érnie. Ez lehetne jó tulajdonság is, de nem mindig az. Amikor pedig az eszköz cukkolás, vagy épp hazugság, akkor azt én tragédiának fogom fel. A cukkolást még nem is annyira, mint a hazugságot. Ami ez esetben egy füllentés volt csupán. Mégis.. hazugsággal célt érni nem lehet. Ez az egyik. A másik pedig... erre rá lehet kapni. Mert ha egyszer bejön, bejön másodszor, és lehet tökélyre fejleszteni. Megbeszélték Balázzsal, miért nem lehet ezt így. Úgy tűnik megértette.
Én megbeszéltem Patrikkal, hogy miért nem lehet úgy nekiesni az öccsének, hogy attól kelljen félnem, még kárt tesznek egymásban. Értette, megértette az indokaimat. Pillanatnyilag. Viszont az a mondata, hogy "nem könnyű ám úgy nagytesónak lenni, hogy egyik kisebb tesóm sem normális" azt mutatja, messze nincs ez még lefutva.
Sajnálom őket. Mindkettőjüket, mindhármójukat. És magunkat is. Mert szülőként ezt kész tudathasadás megélni, és átélni. Nem adhatok igazat egyikőjüknek sem, de igazat kell adnom mindkettőnek. Nem foghatom a kezüket, de el sem engedhetem igazán. Nem segíthetek. Ez az ő harcuk, nekik kell megvívni, hogy aztán a kiharcolt pozíciókban jól érezzék magukat. Félő, hogy hosszú lesz a csata, hiszen több dudás is van a csárdában. Félő, hogy még sokszor kapok majd addig a fejemhez, és sírom vissza azt az időszakot, mikor még pelenkáztam őket.
Nem vártam én ezt az időszakot. Igazából nem is tudtam, hogy ez vár rám. Honnan tudhattam volna?
De optimista vagyok, és ezt is túl fogom élni. Így vagy úgy.. és a végén majd a nagy kibékülős-partira sütök nekik palacsintát. Egyforma darabszámmal, és egyforma  ízesítéssel, nehogy összevesszenek rajta. :D

2010. szept. 11.

Ahelyett...

...hogy téliesíteném a ruhásszekrényeket, meg az egyebeket, leültem blogolni. :D Egyrészt, mert már megint fáj a fejem (lehet, hogy agydaganatom van? O.o), másrészt már megint esik az eső, harmadrészt meg semmi kedvem még itthon is ruhát hajtogatni. :D Pedig már csukott szemmel is méret szerint sorba raknám őket. :)
De blogot írni sem volt időm szinte semmi egész héten, és ez egy tarthatatlan állapot, mert a közléskényszerem nagy. Meg különben is, a gondolataim csak igen kis százaléka szokott bennem maradni. Azok olyan gondolatok, amik tényleg csak és kizárólag rám tartoznak. (sejtem, hogy most mindenkit ez érdekel a legjobban.... :D)
Mi minden történt a héten?
Patriknál túl estünk az első szülői értekezleten. Délután ötkor kezdődött, este hétkor ért véget. De még akkor is csak azért, mert többen fészkelődtünk már akkor, nagyon mehetnékünk volt. De az új osztályfőnök előtt le a kalappal. Egy egészen komolyan összeszedett előadással készült a szülői értekezletre. Komolyan felépítette az egészet. Minden egyes "rész" előtt elmondta, miről fog beszélni, elmondta, amit akart, majd lezárásképp hagyott időt kérdésekre, ha voltak. Legelőször a tanárokról, és követelményeikről, elvárásaikról volt szó. A történelem-tanár (úr) el is jött, elmondta, hogy ötödikben elsősorban még a tantárgy megszerettetése a cél. Persze, fog feleltetni is, de alapjáraton nem egy szigorú tanerő. És elmondta azt is, az addigi két órán szerzett tapasztalata alapján "felkötheti a gatyát", mert ez az osztály rendkívül érdeklődő, nagyon gyors felfogású, és nagyon aktív. Úgyhogy simán el tudja képzelni, hogy a második félévben már majd velük együtt kell, hogy tanuljon, hogy ki tudja elégíteni minden kíváncsiságukat. De ennek örül. :) A magyar tanárnő is elégedett velük, aktívak nála is, figyelnek, jelentkeznek, szorgalmasak, biztos tudással rendelkeznek. Három kötelező olvasmányuk van az idén. Kettőt már mindenki olvasott belőle. (A Pál utcai fiúkat, és a Nyár a szigeten-t) A kis herceg a harmadik, ezzel lehet, hogy kicsit meggyűlik majd a bajuk, de reméljük, hogy nem. A matektanárnő tart majd az első fogadóórán külön szülőit. Mindkét csoportnak lesz. Annak is, aki az emelt matekot tanulja, meg azoknak is, akik nem. A természetismeretet az osztályfőnök tanítja. Az idén ez a "legfontosabb" tantárgy. Év végén ugyanis vizsgát kell tenniük belőle. Elkezdik őket trenírozni a felvételikre, majdani vizsgahelyzetekre. Ötödikben kezdődik ez. Egész évben készülnek rá, és év végén rendes vizsgakörülmények között (tételhúzás, miegyéb) kell számot adni a tudásukról. Van, aki nagyon bepánikol, annak azért adnak lehetőséget még egyszer. Negyvenöt tételük lesz, úgy kell  majd kidolgozni, hogy mindig egy hónap múlva kell a vizsgafüzetbe kidolgozni, ahhoz képest, mint ahogy tanulták. Gondolom a gyakorlatban majd ez heti egy tételt jelent októbertől (másképp nem jön ki majd). Harminc az elméleti tétel, tizenöt pedig gyakorlati. Természetesen mindenben kérhetnek, kapnak is segítséget. Nem az a cél, hogy agyonterheljék őket, vagy bárki kedvét elvegyék egy életre. Az a cél, hogy azokat is kicsit "megacélozzák", akik ilyen helyzetben bepánikolnak, nem mernek kiállni.
Beszéltünk aztán arról mik a célok ötödikben. Vannak célszavak, amik köré tervezi az egész éves osztályfőnöki és közösségi munkákat. Beszélgetésekkel, olvasmányokkal, és szituációs játékkal. A szavak egyébként csupa pozitív töltetű szavak, és nagyon tetszenek.
Szorgalom, Kitartás
Becsület, Tisztesség
Tolerancia, Elfogadás
Segítőkészség, Önzetlenség
Vidámság, Jókedv
Tervezi velük osztályban is megemlékezni az aradi vértanúk napjáról, és október 23-áról is. "Arra gondoltam, ezen a napon lecseréljük a terítőt, gyújtunk egy gyertyát, és beszélgetünk az ezzel kapcsolatos érzésekről, gondolatokról, történésekről." Ez lesz a nemzeti identitás hete.
Elmondta, hogy nagyon furcsa neki osztályfőnöknek lenni, mert már rég nem volt az. Furcsa neki, mert bekerült egy jól működő közösségbe, és neki kell a főnöknek lenni. Megköszönte nekünk, hogy mindannyian fogadtuk őt egy családlátogatás erejéig, és elmondta, amikor már szinte mindenhol volt, és mindannyian kedvesen, érdeklődve vártuk, akkor már nem félt annyira a feladattól, mert elhitte, hogy ami "eddig csak pletyka volt az iskola folyosóján", tényleg igaz. Ez egy igazi közösség. Támogató szülőkkel, kedves és okos gyerekekkel. Elmondta, hogy segít a gyerekeknek mindenben, ami a kezdeti nehézséget illeti. Minden szünetben megkeresi őket, hogy tudja, van e bármi gondja bárkinek, és azt is elmondta a gyerekeknek, bármikor kereshetik bármivel. Ez is szimpatikus hozzáállás. (és bevallom, nagyon titokban még a szülőin is megkönnyeztem ezt a részt)
Az utolsó "felvonásban" a kirándulásokról beszélgettünk. Tervei szerint a tananyaghoz kapcsolódnának a kirándulások. Először ősszel, kapcsolódva a történelmi tanulmányokhoz, Nemesvámost célozzák meg, majd elmennek Csesznekre, és még ugyanerre a napra egy Bakony Szurdok völgye túrát is betervezett. Gondolom nem kell majd őket elringatni, ha végigcsinálják így ezt a napot.
Már a második félévben, kora tavasszal, az irodalom-tanulmányokhoz kapcsolódva mennének a Füvészkertbe, meg a Grund helyén álló játszóteret is megnéznék, és nyilván, ha már ott vannak, akkor a Természettudományi Múzeumot sem hagyják ki. És ehhez kapcsolódóan még egy színházi látogatás is tervben van, A Pál utcai fiúk előadását néznék meg valamelyik színházban.
A nagy kirándulás pedig valamikor május végén lenne. Kétnapos.
Első napra Hollókő ésIpolytarnóc. Salgóbányán aludnának. Másnap pedig elmennének a Somoskői várhoz, meg a Somoskői Bazaltzuhataghoz. Hazafelé pedig még Salgótarjánban a Bányamúzeumot is meglátogatnák, meg a Kőrösi Csoma Sándor emlékparkot. Ez is kapcsolódik ám valamihez. A természetismerethez. :)
Ez után még kicsit elvitáztunk azon, hogy akkor mennyi is legyen az osztálypénz. Mert van még 88ezer forint. Végül azt szavazta meg a többség, hogy legyen 1500 Ft/hó, hátha az elég lesz mindenre. Jó lenne, ha úgy lenne, de nem nagyon merem hinni.
Egészen feldobódva jöttem haza. Talán még sosem volt részem ilyen szülőiben, de remélem, hogy még lesz egy pár hasonló a következő években.
És de jó is lenne, ha Eriké is ilyen lenne jövő héten... De sajna nála ez szinte kizárt. :(

2010. szept. 8.

Megvagyok

Nem vesztem el az őszi hidegben. Pedig kedvem lenne bebújni valami jó meleg takaró alól, és ki sem jönni onnan addig, amíg nem lesz újra ragyogó napsütés, és minimum huszonhét fok. És nem, én a kánikulát sem bánnám.
Szóval, el nem vesztem, csak épp nagyon fáradt vagyok. És hiába csak négy órában dolgozom, az idő nagyon kevés. Mert ha reggel megyek, akkor épp csak elindítok mindenkit, meg elviszem Rolit az oviba, és már csak egy kávéra van időm, mielőtt mennem kell. Amikor hazajövök, utána épp csak ebédelni tudunk, már mehetünk is a "gyerekbegyűjtő" körútra. Ha délután megyek, akkor fél tizenkettőkor indulok. Előtte házimunka, ami belefér, tizenegykor megebédelek (örök hála annak, aki feltalálta az ételfutárt), és megyek. Elvben negyed ötig dolgozom, gyakorlatban még sosem jöttem el fél öt előtt. Ma például háromnegyed ötkor. Utána még bevásárlás, pékség, és úgy esem be jóformán az ajtón.
Itthon lerohannak a gyerekeim, mindenkivel történt valami, mindenkinek kell vinni valamit, mindenki kérdez, mesél, beszél, és mindenki éhes.
Úgyhogy vacsora. Vacsora után pedig rendrakás, aztán fürdővíz, kakaó, és lehetne vége is akár a napnak. De nincs. Egyrészt én sem tudnék aludni, bármilyen fáradt vagyok is, másrészt Roli az oviban tök jól kialussza magát.
Meló jó, lassan belejövök, mint kiskutya az ugatásba. Mellette mindent igyekszem a light-osnál is lightosabban csinálni, mert minden megvár.

Szóval.. megvagyok, és jövök majd hosszabban is.

2010. szept. 6.

Iskolakezdés

...avagy hogyan lehet kiakasztani a szülőket?
Sosem volt még ennyire fárasztó elkezdeni az iskolaévet. Jó, persze, hozzájárult, hogy ezúttal nem csak ők voltak, hanem én is. Nekem is kellett dolgozni menni, orvoshoz menni, emiatt aztán sokkal kevesebb időm jutott készülődni. De arra legpihentebb perceimben sem biztos, hogy fel tudtam volna készülni, hogy a nagy, és felső tagozatos Patrik nevű fiam minden nap újabb és újabb füzetigényt nyújtott be. El nem hiszitek, de van négy darab matematika füzete (ami nem kockás, hanem négyzetrácsos, ezt tessék jól megjegyezni), négy darab magyar füzete, három darab természetismeret füzete, egy darab testnevelés füzete (bizonyám), egy darab technika füzete, egy darab történelem füzete, egy darab angol füzete, és egy darab szótár füzete, egy darab ének füzete, egy darab osztályfőnöki füzete, egy darab tánc és dráma füzete. És azt hiszem, ennyi. A tesi-füzeten kicsit kiakadtam. A technikán és az osztályfőnökin is. Ja, és van egy rajz füzete is. Gondolom ebbe majd valami művészettörténet kerül. A hétvégére eljutottam odáig, hogy fel kellett írnom, és pipálgatni, hogy mi az, ami már megvan, és mi az, ami még nincs, mert nem nagyon bírtam követni.
És akkor az egyéb, járulékos dolgokról még ugye nincs is szó, mint rajzra az ötven darab műszaki rajzlap, a fekete tus, és tuskihúzó, filctoll, zsírkréta, színes ceruza, festék, tempera, stb. Matekra a százféle vonalzó (rövid egyenes, hosszú egyenes, derékszögű, háromszögű), a körző, a papír szögmérő (más nem jó).
Ez csak egy gyerek, és a tankönyvek nincsenek benne. Ami az idén szintén külön ügy. Mert van benne egy csomó tartós tankönyv. Amibe írni nem lehet. Vagy max. ceruzával, de azt majd év végén ki kell radírozni. Tartós tankönyv mindkét matekkönyv, a magyar tankönyv, az atlaszok, a történelem tankönyv, a természetismeret tankönyv, meg még nem is tudom mi még. Úgyhogy arra külön figyelnie kell, hogy abba ne írjon, amiben benne van a pecsét.
Eriknek szintén kellett egy csomó füzet, bár lényegesen egyszerűbb volt, mint Patrik. Neki három-három darab matek és magyar füzet kellett. Az első pár napban még a magyar tanár nem volt, másik tanító nénivel volt egy kis vitánk, hogy amit vettem, most az másodikos magyar füzet e, vagy nem (16-32), de majd E. néni eldönti. Szerintem az, ha nem, majd veszünk másikat, ezen már nem múlik. Meg kellett még egy kisalakú sima lapú, és egy nagyalakú sima lapú füzet, és kész.
Ide is kellett egy csomó járulékos cucc, úgymint rajzlap (szintén ötven darab), írólap, krepp-papír, karton (a 3-as), és a szokásos rajz- és technika felszerelés, ragasztó, festék, tempera, gyurma, olló, meg mit tudom én még mik.
Meg mindenkinek a tesicucc. Meg az oviba ágynemű. Meg váltócipő. Meg oda is papírzsepi, wc papír, folyékony szappan, fogkrém, fogkefe.
És mindezt megkoronázta a dilemma, hogy akkor mi legyen a tanulószobával. Aminek úgy álltunk neki, hogy legyen. (pedig Eszter már rögtön mondta, hogy szerinte meg fogjuk bánni, mert nem olyan az, mint mi gondoljuk) Aztán mindenki lebeszélt. A főnökasszonyom (aki ugye tanítónéni), Patrik volt tanító nénije, szülők, stb. Patrik sem akarta. Így végül nem lett az. Gyerek boldog volt tőle, nekünk egy újabb aggodalom egy ideig. Hogy biztosan megcsináljon minden leckét, hogy biztosan megtanuljon minden tanulnivalót, stb. Persze, valahol el kell kezdeni az önállósodást, mégis, kicsit még nem voltunk erre felkészülve. Leginkább mi, szülők.
Szóval, nem volt ez egyszerű menet. És még nem volt sehol szülői értekezlet, úgyhogy a helyzet csak bonyolódhat. Meg Erik jövő héttől heti egyszer úszni jár majd. Újabb cetli kerül majd a hűtőre, hogy el ne felejtsük: papucs, úszógatya, úszósapka, törölköző, úszószemüveg.
Abba bele sem gondolok, mi lesz itt, ha mindhárman iskolások lesznek. Csak remélni tudom, hogy addigra még jobban felnövök a feladathoz. :)

2010. szept. 5.

Megjelent

Rövidített verzióban, terjedelmi okok miatt. De attól még az enyém... és attól még büszke vagyok rá.
Megmutatom.
A második képen kinagyítottam, ami különösen megmelengette a szívem, igaz, úgy az utolsó betűk lemaradtak. Nincs időm játszadozni vele, de úgyis érteni fogjátok, hogy miért. :)

2010. szept. 4.

Fejfájás-- és tanulságok

Azon gondolkodtam ma, abban a kevés percben, amikor képes voltam a gondolkodásra két fejfájásos roham között, hogy annyira nyughatatlan az én lelkem, hogy talán ezek a korlátok azért kerülnek elém, hogy lelassítsanak. Nem, nem vagyok hiperaktív, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Viszont azt tudom, hogy az én agyam sosem pihen. Mindig valamin gondolkodom, mindig írok valamit gondolatban, és mindig tervezgetek is gondolatban. Annyi minden van, amit szeretnék megtenni, nem nagy dolgok, hanem éppenséggel csak egészen kicsik. Annyi minden van a fejemben, amit szeretnék leírni. Egy, de talán már két regény is megfogalmazódott bennem, a teljes cselekmény itt van, készen a fejemben, csak épp képtelen vagyok rá, hogy leüljek, és megírjam.
Hihetetlen gyorsasággal múlnak el a napok, sokszor úgy telik el egy-egy hét, hogy csak csodálkozom, hogy jé, már péntek van? Teszem a dolgom, egymás után csinálom a család adta feladatokat, de az esetek többségében kissé robotszerűen.
Néha kiborulok, néha magamba zuhanok, és gondolkodom, mit csinálok rosszul. Néha roppant kritikával szemlélem saját magam. Nézem az arcom a tükörben, és nem mindig sikerül felfedeznem a saját vonásaimat. Néha még magamnak is idegen az a szeme alatt ráncos, kicsit szomorkás pillantású valaki, aki visszanéz. Mostanában könnyebben borulok ki, mint az elmúlt években bármikor. Tudom, hogy türelmesnek kell lennem saját magammal, mert megint egy új élethelyzetben vagyok. És nem is csak én, hanem az egész család is. Mert azzal, hogy a legnagyobb gyerekünk már felső tagozatos lett, egy új korszak kezdődött az életében. És vele együtt mindannyiunk életében. Erik kissé elárvult az iskolában, már nincs, aki háromkor megvárja a suliban, és elvegye az iskolatáskáját. Patrik nagyfiú, aki nagyon vágyik az önállóságra, akinek bizalmat szavaztunk azzal, hogy mégsem lett tanulószobás. Rolika, akinek már a második foga is mozog, iskolába vágyik, mint a bátyjai. Nekem még ő mindig az én kicsi babám. És én még nem is biztos, hogy szeretném őt iskolába engedni. Kismillió apróság, amiken el-eltűnődöm egy-egy üres percben.
Folyamatosan lekötöm a működésre képes agysejtjeimet, bár épp valamelyik nap panaszkodtam Eszternek erről, hogy már a memóriám sem a régi. Talán öregszem kicsit, talán csak annak "köszönhetem", hogy néha pusztul egy-kettő.
Ilyenkor azonban, mikor annyira fáj a fejem, hogy semmi másra nem vagyok alkalmas, mint feküdni mozdulatlanul, becsukott szemmel, ilyenkor pihen az agyam. A testemmel együtt kénytelen megállni, és hagyni egy kis szusszanásnyi időt. Amikor a szemüveg is nehéznek tűnik (pedig észre sem veszem ám normális esetben, hogy ott van), amikor iszonyatos kínok árán tudom csak kinyitni a szemem, amikor még a gyerekeim is suttogva csitítják egymást (pssszt, Roli, nem látod, hogy anyának fáj a feje?) nincs semmi gondolat. Üresség van. Ami lehetne jó is. Lehetne feltöltődés, felüdülés. De nem az. Kikészít. Gyakorlatilag mire elmúlik (le sem merem írni micsoda gyógyszeradag van bennem ma is) már a törölközőt is bedobhatnám. És sokkal rosszabb ez így, mint mikor egész nap pörög valamin.
Mindenesetre kipróbáltam ma a 900 mg-os napot. És szénhidrátot is jó sokat vettem magamhoz. Nem sok haszna volt, meg kell mondjam. De azért nem adom fel.
Csak az a nyughatatlan lelkem..... csak az is lenne segítségemre. :) Esetleg kevésbé drasztikusan is értésemre adhatná, ha túlzásba vittem bármit is. De majd ebben is erősödök még. Van még honnan hova eljutnom. És időm is van rá.


Ha bárhol is túlságosan zavaros a gondolatmenet, az most tőlem független. A bejegyzés még erősen gyógyszerek hatása alatt íródott, úgyhogy nézzetek el nekem minden helyesírási hibát, vagy épp fogalmazási nehézséget (kivételesen).

2010. szept. 1.

Kontroll

Szóval, mint ahogy azt már az előző röpke bejegyzésemben említettem, tegnap volt esedékes az éves epilepszia-rendelésen való megjelenésem. Lejárt a javaslatom, amivel a háziorvosom felírhatja a gyógyszeremet 90 %-os támogatással, és ehhez el kell mennem Székesfehérvárra, hogy újra kiállíthassák. Kicsit bonyolult rendszer, szerintem lehetne sokkal egyszerűbben is, főleg, miután tudjuk, egy olyan betegségről van szó, ami nem gyógyítható a tudomány mai állása szerint, csak jól kordában tartható a szerencséseknek. Na mindegy. Ha menni kell, hát menni kell.
Megígértem Balázsnak, hogy őszintén bevallom a lábrázást is, és elmondom azt is, mennyire megviselnek a frontok, egy-egy markánsabb hidegfront alkalmával még az is előfordult, hogy nem bírtam megmozdulni sem. És ha megígértem, be is tartottam. Elmondtam.
Dokibácsi pedig meglepett kissé, mikor soványnak titulált, egy pillanatra el is tűnődtem, hogy vajon melyikünknek van gond a látásával, de aztán elmagyarázta. Sovány vagyok, abban az értelemben, hogy lehetnék akár öt-hat kilóval is nehezebb, akkor sem lennék kövér még. És minél soványabb vagyok, annál nagyobb esélyem van rohamokra, vagy épp túlzott reakciókra is, mint ahogy reagálok a frontokra. A túlzott reakciók esetemben mind-mind kisrohamnak minősülnek. És egy-egy ilyen kisroham (és nagyroham esetén is) a vércukorszint leesik. Ha sovány vagyok, ugye könnyebben, mert kevesebb a tartalék. És nyilván az idegvégződéseim sem ugyanúgy vannak beágyazódva, mint mondjuk egy nálam 10 kilóval nehezebb embernek (nem véletlenül olyan nyugodtak és mosolygósak a kövér emberek). Úgyhogy olyat hallottam orvostól, amit még soha. Nevezetesen: egyek több szénhidrátot. Csokit, sütit, vagy ami tetszik. Ha front közeledik, akkor fokozott figyelemmel pótoljam a szénhidrátot, és ezeken a napokon a gyógyszeradagomat is meg kell emelnem a napi 600mg-ról 900 mg-ra (2*1 helyett 3*1). Azzal bocsátott el, hogy vigyázzak magamra, nagyroham esetén azonnal menjek (nem mintha ez kivitelezhető lenne az időpontos rendszerben), egyébként pedig találkozunk egy év múlva.
Kicsit kábán jöttem ki. Ehhez hozzájárult ez, amit hallottam tőle. Meg az is, hogy a váróban egy fiatal párral beszélgettem. A fiatalember faggatott engem a betegségről, mindenféle érdekelte, csupáncsak aggódásból a párja iránt. Leginkább a gyerekvállalás és az örökletességi rizikó érdekelte. Ez utóbbira én nem tudtam neki felelni. Nincs szűrővizsgálat, így csak akkor derül ki, hogy örökölte e tőlem valamelyik fiam, ha ne adj isten jelentkezik nála egy roham. Meg az is nagyon érdekelte, hogy Balázs hogy tud engem elfogadni, hogy tudta feldolgozni, látott e már roham közben. És feltette a nagyon hülye kérdést is. És én rendes voltam, mert nem vágtam szájon érte. :D Csak nyugodtan rámosolyogtam, és elárultam, hogy nem, még sosem habzott a szám.
Aztán ma, miközben a munkahelyemen a meleg pizsamákat hajtogattam és pakoltam fel a polcokra, azon tűnődtem el, hogy nyilván nem véletlen, hogy épp nekem kell(ett) megtanulnom ezzel a betegséggel együtt élni. Nekem, akinek ellensége a rendszeresség, aki képtelen időre enni, aki képtelen jóllakásig enni, aki szeret mindent spontán elintézni, és megélni. Valószínűleg épp azért kaptam ezt, hogy megtanuljam, a rendszeresség lehet jó is. És nem ősellenség, hanem segítő társ, ha jól kezeljük. Mert fontos a rendszeres evés, fontos a rendszeres pihenés, fontos az, hogy ha elfáradtunk, ne hajtsuk magunkat tovább. Értelme nincs. Sem hajtani, sem kikészülni.
Azt hiszem, azok után, hogy átéltem a rohamok sokféle formáját, elmondhatom, hogy már értem. Meg kellett tanulnom elfogadni mindent a maga egyszerűségében. Örülni, ha annak van itt az ideje. Sírni, ha épp annak. És dühöngeni, ha épp az a helyzet adódott.
Lesz még biztos olyan is, mikor emlékeztetnem kell erre saját magamat. Akkor is, amikor megint jön egy hullám, amikor felmerül bennem, hogy nem akarom szedni a gyógyszert (mert utálom a korlátokat).
Jelen pillanatban képesnek érzem magam arra, hogy elfogadjam, és belenyugodjak, ennek az életemnek a végéig évente egyszer megjelenek egy szakorvosi javaslatért, és naponta kétszer (esetleg háromszor, ha muszáj) be kell vennem egy-egy gyógyszert.
Most jött el az idő, hogy elmondhatom: Epilepsziával élő ember vagyok, és boldog. Mert nem vagyok kevesebb senkinél. De több lettem, mert nyertem egy nagy csatát önmagammal szemben. :)