Fejfájás-- és tanulságok

Azon gondolkodtam ma, abban a kevés percben, amikor képes voltam a gondolkodásra két fejfájásos roham között, hogy annyira nyughatatlan az én lelkem, hogy talán ezek a korlátok azért kerülnek elém, hogy lelassítsanak. Nem, nem vagyok hiperaktív, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Viszont azt tudom, hogy az én agyam sosem pihen. Mindig valamin gondolkodom, mindig írok valamit gondolatban, és mindig tervezgetek is gondolatban. Annyi minden van, amit szeretnék megtenni, nem nagy dolgok, hanem éppenséggel csak egészen kicsik. Annyi minden van a fejemben, amit szeretnék leírni. Egy, de talán már két regény is megfogalmazódott bennem, a teljes cselekmény itt van, készen a fejemben, csak épp képtelen vagyok rá, hogy leüljek, és megírjam.
Hihetetlen gyorsasággal múlnak el a napok, sokszor úgy telik el egy-egy hét, hogy csak csodálkozom, hogy jé, már péntek van? Teszem a dolgom, egymás után csinálom a család adta feladatokat, de az esetek többségében kissé robotszerűen.
Néha kiborulok, néha magamba zuhanok, és gondolkodom, mit csinálok rosszul. Néha roppant kritikával szemlélem saját magam. Nézem az arcom a tükörben, és nem mindig sikerül felfedeznem a saját vonásaimat. Néha még magamnak is idegen az a szeme alatt ráncos, kicsit szomorkás pillantású valaki, aki visszanéz. Mostanában könnyebben borulok ki, mint az elmúlt években bármikor. Tudom, hogy türelmesnek kell lennem saját magammal, mert megint egy új élethelyzetben vagyok. És nem is csak én, hanem az egész család is. Mert azzal, hogy a legnagyobb gyerekünk már felső tagozatos lett, egy új korszak kezdődött az életében. És vele együtt mindannyiunk életében. Erik kissé elárvult az iskolában, már nincs, aki háromkor megvárja a suliban, és elvegye az iskolatáskáját. Patrik nagyfiú, aki nagyon vágyik az önállóságra, akinek bizalmat szavaztunk azzal, hogy mégsem lett tanulószobás. Rolika, akinek már a második foga is mozog, iskolába vágyik, mint a bátyjai. Nekem még ő mindig az én kicsi babám. És én még nem is biztos, hogy szeretném őt iskolába engedni. Kismillió apróság, amiken el-eltűnődöm egy-egy üres percben.
Folyamatosan lekötöm a működésre képes agysejtjeimet, bár épp valamelyik nap panaszkodtam Eszternek erről, hogy már a memóriám sem a régi. Talán öregszem kicsit, talán csak annak "köszönhetem", hogy néha pusztul egy-kettő.
Ilyenkor azonban, mikor annyira fáj a fejem, hogy semmi másra nem vagyok alkalmas, mint feküdni mozdulatlanul, becsukott szemmel, ilyenkor pihen az agyam. A testemmel együtt kénytelen megállni, és hagyni egy kis szusszanásnyi időt. Amikor a szemüveg is nehéznek tűnik (pedig észre sem veszem ám normális esetben, hogy ott van), amikor iszonyatos kínok árán tudom csak kinyitni a szemem, amikor még a gyerekeim is suttogva csitítják egymást (pssszt, Roli, nem látod, hogy anyának fáj a feje?) nincs semmi gondolat. Üresség van. Ami lehetne jó is. Lehetne feltöltődés, felüdülés. De nem az. Kikészít. Gyakorlatilag mire elmúlik (le sem merem írni micsoda gyógyszeradag van bennem ma is) már a törölközőt is bedobhatnám. És sokkal rosszabb ez így, mint mikor egész nap pörög valamin.
Mindenesetre kipróbáltam ma a 900 mg-os napot. És szénhidrátot is jó sokat vettem magamhoz. Nem sok haszna volt, meg kell mondjam. De azért nem adom fel.
Csak az a nyughatatlan lelkem..... csak az is lenne segítségemre. :) Esetleg kevésbé drasztikusan is értésemre adhatná, ha túlzásba vittem bármit is. De majd ebben is erősödök még. Van még honnan hova eljutnom. És időm is van rá.


Ha bárhol is túlságosan zavaros a gondolatmenet, az most tőlem független. A bejegyzés még erősen gyógyszerek hatása alatt íródott, úgyhogy nézzetek el nekem minden helyesírási hibát, vagy épp fogalmazási nehézséget (kivételesen).