A 23 is

szerencsés ebben a hónapban. Szinte sajnálom, hogy nincs harmincharmadika.. hátha még lehetne fokozni. :D
Szóval, ma elmentünk az Ortopédiai Klinikára a májusban kapott időpontra. Már önmagában a kettesben vonatozás is valamelyest kárpótolhatta elsőszülöttemet a kihagyott kirándulás miatt.
Reggel még alig szóltunk egymáshoz, miközben én készítettem a két kisebbet az iskolába, óvodába. Ő úgy tervezte, minimum fél kilencig aludni fog. Hétkor már persze ébren volt, de lapított. Én is kerülgettem Őt is, meg úgy mindent, mint macska a forró kását. Levezetésnek, meg hogy teljen az idő, meg hogy elfoglaljam magam valamivel, telefonáltam egyet a biztosítónak (erről majd egy másik bejegyzésben). Balázs sem tudott nyugodtan aludni, 10-kor, épp, mikor nekivágtunk volna gyalog az állomásra vezető útnak megjelent a konyhában. És persze, hogy ragaszkodott hozzá, hogy majd ő kivisz a vonathoz. Így aztán még egy negyed órát eltöltöttünk, csak most már hármasban kerülgettük egymást. A világ minden kincséért sem mondta volna ki egyikünk sem, hogy mennyire fél attól, hogy jövünk haza.
Aztán végre elindultunk. Megvettük a jegyet, és indultunk ki a peronhoz, mikor végre kibökte:
-De mi lesz, ha mégis meg kell műteni?
-Megbírkózunk vele, tudod. Ha az kell ahhoz, hogy semmiről ne kelljen lemondanod, akkor megbírkózunk vele.
Pár lépést megtettünk ismét csendben, majd újra kérdezett:
-És mi lesz, ha fizetni kell érte?
-Mire gondolsz? Miért kellene fizetni?
-Hát a műtétért.
-Azt is megoldjuk akkor. A Föld alól is előkerítjük rá a pénzt, mert nagyon fontos, hogy egészséges és boldog ember legyél.
Ezen is túl voltunk, bár nekem már ekkor a gyomromban lévő gombóc fölé nőtt a torkomba is egy.
-De akkor mi lesz, ha azonnal megműtenek?
-Azonnal?
-Igen, úgy, hogy már ma.
-Úgy biztosan nem műtenek, efelől megnyugodhatsz máris. Maximum egy időpontot fognak adni arra is.
Útközben még megbeszéltünk egy csomó olyan dolgot, amik ennyire nem voltak lényegesek, mert leginkább csak gyakorlatiasak voltak: "Szerinted sokat kell majd várni?" "Bemegyünk majd a Mekibe?" "Biztos oda fogunk találni?"
Kelenföldön szálltunk le a vonatról, ott megmásztuk a lépcsőket (érdekes, hogy többre emlékeztem), és a Sasadi úton felszálltunk a 40-es buszra. Itt megint visszakúszott a gyomromba a gombóc, ami kicsit oldódott  miközben a pc guru cikkeit vitattuk meg. A Karolina úti megállótól pár perces laza sétával már ott is voltunk. Patrik szerint szép az épület. Hát nem tudom. Nekem minden bajom volt tőle, ahogy megláttam. A betegirányítónál kellett bejelentkezni, ott már annyira remegett kezem-lábam, hogy kissé megijedtem, nehogy ne bírjam ki. Beírták a gépbe, hogy ott vagyunk, megmondták, hol kell várakoznunk. Odamentünk, kicsit visszahőköltem a várakozók létszámától, de hát mit volt mit tenni, leültünk. Én afféle transzban, láttam és érzékeltem mindent, de mégsem.. folyamatosan mantráztam magamban, hogy bármi lesz, ki kell bírnod.. bármit mondanak, nem szabad megijedni.. bármit mondanak, erősnek kell lenned Patrik miatt. Azért persze közben érzékeltem a körülöttünk várakozókat. Nem kevesen voltak nálunk sokkal nagyobb bajjal. Ismét hálát adtam a sorsnak a nagyjából egészséges gyerekeimnek. Mire észbekaptam, már szólítottak is. Kicsit el is csodálkoztam, hogy máris? Alig vártunk még.. a létszám alapján olyan háromórás várakozást jósoltam magunknak.
Bementünk, Doktor úr kedves mosollyal kezet fogott, és bemutatkozott, külön Patriknak is, amiért abban a pillanatban máris szimpatikus volt. Megkérdezte, miért kerültünk oda, van e panasza. Elmondtam, hogy mit derítettek ki májusban., és elmondtam azt is, hogy ugyan sosem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, de cipekedés és hosszas állás után sokat panaszkodik a derekára,hogy fáj.  Elkérte az itteni röntgen felvételt (kinyomtattuk a képet a cd-ről), megnézte, elolvasta a sebész és az ortopédus által kiadott ambuláns lapot is, majd megvizsgálta Patrikot. Kiforgatta a lábait (mint a babáknak csípőszűrésen), a térdeit nézte, a talpait.
És akkor rám nézett, és elmosolyodott. Sosem fogom elfelejteni a tekintetét, mikor azt mondta: "Nyugodjanak meg, nincs szó diszpláziáról!"
A dereka attól fáj, hogy a gerince kissé ferde, de sokkal inkább attól, hogy a talpai nagyon lúdtalpak. A gyógytorna mindenképpen maradjon, de ezenkívül "Csinálhat bármit, ami csak jólesik neki. És csináljon is, mert életre való fiatalembernek tűnik."
Az életre való fiatalember nem tudta a mosolygást abbahagyni, és megkönnyebbülésében két pillanat alatt felöltözött, fogta a hátizsákot, és már ment volna kifelé. (Később elárulta: azért akart olyan gyorsan kimenni, nehogy az orvos meggondolja magát :D)
Mázsás köveket hagytunk odabent a rendelőben, legszívesebben világgá kürtöltem volna. Világgá ugyan nem kürtöltem (csak most), de telefonáltam párat, mert tudtam, Eszter is izgul értünk, anyukám is már délelőtt kétszer hívott, és a lelkemre kötötte.
És aztán még elmentünk a Mekibe, villamossal kimentünk Kelenföldre, ahol az utolsó pillanatban csíptük el a vonatot. És még haza is sétáltunk az állomásról.
Itthon pedig, ahogy beléptünk az ajtón, Balázs (akkor ébredt másodszor) kutató-aggódó tekintete kereste az enyémet. És mikor kimondtam, hogy "Minden rendben, nincs diszpláziája", láttam az ő szemében is a végtelen megkönnyebbülést. És éreztem az ölelésén is, amin ugyan osztoznom kellett ezúttal, de teljesen jó volt így.

Biztosan felmerül majd bennetek, hogy hogy nem aggódom azon, hogy az egyik ezt mondta, a másik azt? Azért nem rágódom ezen, mert a négy hónap várakozás alatt több fórumon is utánanéztem az orvosnak, akihez készültünk. Mert oké, hogy az itteni doki őt ajánlotta, de hát mégis ki lehet ő? És amit találtam róla, azok alapján úgy mentünk ide, hogy bármit mond is, ő szaktekintély ezen a szakterületen.
Nem haragszom az itteni orvosok "túldiagnosztizálására" egy kicsit sem. Jobb félni, mint megijedni. Ha felmerült a gyanú, így volt jobb, hogy utánajártunk. És azt gondolom, hogy miután a gerincferdülés/lúdtalp kombó miatt úgyis járnunk kell az ortopédiára, időről időre megnézetem majd a csípőjét is. Biztos, ami biztos.

De most még átadom magam a megkönnyebbülésnek. És figyelem, ahogy ez a 11 éves nagyfiú örül. Most látszik csak igazán, mennyire félt. És olyan jó, hogy már nem.