Szabadság

Van azért abban valami megnyugtatóan normális, ha az ember lányának nem kell egyedül aludnia éjszakánként, és nem kell egy fél napot "céltalanul", viszonylag csendesen eltöltenie. Szóval, jó ez a szabadság. És mondhatom, hogy meg tudnám szokni, hogy úgy éljünk, mint mások.. De persze ebben nincs semmi panasz, végül is egy fél év alatt már igazán hozzászoktunk ehhez a fordított élethez. Vagy nem is fordított, csak kicsit átalakult a bioritmusunk. Mert bizony, van, hogy délután 1-kor reggelizünk, és este 5-6 körül ebédelünk. Ennek viszont megvan az az előnye, hogy utána már nemigen kell vacsorázni, mert még ha este 9 körül mégis eszünkbe jutna, hogy azért jó lenne valamit enni, akkor én pl. lusta vagyok már enni, a gyerekeknek nemes egyszerűséggel nem adok, a párom meg ugye akkor már indul. Tehát, mondhatni még spórolunk is. :-D
Mégis.. az első nap teljes zűrzavara után, amikor már délben ebédelhettünk, és rendes időben vacsoráztunk, mostanára már megint jól, és úgy működik minden, mint bárhol máshol. És tényleg, ez azért megnyugtató. Az meg főleg, hogy nem egyedül fekszem a galérián, így (lehet röhögni!) nincs is olyan hideg ott, meg nincs bennem az a tudatalatti félelem, vagy inkább stresszelés, hogy ha ha bármi történik éjjel, nekem kell egyedül megoldanom. Mindenképpen jobb így (nekem). Hogy aztán a párom vasárnaptól mennyire fog megszenvedni a visszaállással, azt nem tudom, csak sejtéseim vannak róla. Merthogy már végigcsináltuk. Nem egyszerű újból megszokni, hogy akkor dolgozik, amikor mindenki alszik, és akkor alszik, amikor süt a nap, illetve akkor fekszik le, amikor mi kelünk.
Ha nem ezzel tudna jól(?) keresni, akkor lebeszélném. Mert azért mégsem jó ám így. Nem jó, mert december óta szinte szünet nélkül beteg, sőt, mondhatnám azt is, hogy a parlagfű-szezon óta egyfolytában, de az allergiás náthát nem keverjük össze a "rendes" megfázással. Biztos vagyok benne, hogy a szervezete tiltakozik eszeveszetten az életmód ellen, ami most van, és az ellen is, hogy akármilyen védőruhát kap is, mégiscsak hideg van ott. De nem tudom lebeszélni, mert jelenleg szükségünk van nagyon arra a pár darab plusz tízerre amivel ez a munka jár. Minimum annyi, mint egyhavi kocsitörlesztés. És inkább nem gondolok bele, és nem számolok utána, hogy hol is tartanánk enélkül... Abba sem gondolok bele, hogy milyen bénának is érzem magam sokszor, amiért nem tudok az életünk ezen részéhez hozzájárulni érdemben. Helyére raktam ugyan magamban a dolgot, mégis, az anyagi része azért csak-csak piszkálja a csőrömet.
Na, mindegy.. nem merülök bele, mert abból semmi jó nem származik. Örülök annak, hogy most itthon van, elkövetünk mindent, hogy meggyógyuljon, míg itthon van, és kész.
Jövő héten meg majd újra felvesszük azt a másik bioritmust. :-)