Ugyebár az esetek minimum 90 %-ában kézzel-lábbal hadakozom a "háztartásbeli" titulus ellen, és ki nem állhatom a házimunkát, mert kb. ugyanilyen arányban van az, hogy a világon semmi értelme annak, amit csinálok. Mert a szennyestartó fél óra alatt újra tele van, a frissen felmosott padló ugyanennyi idő alatt lesz újra lecsöpögtetve valamivel, és természetesen azonnal belelépve, hogy tutira ragadjon minden. És még sorolhatnám.. Igenám, de vannak napok, amikor mindez kifejezetten lélekemelő dolog. Mert olyan jó, hogy megcsinálom, és ha csak arra a fél órára is, de szép rend van. És kifejezetten isteni érzés tud lenni egy-egy vasárnap este is előkészíteni mindent a másnap reggeli hétkezdéshez. Pedig alapjáraton ezt is utálom ám. (vagy csak mondom?) Ceruzát hegyezni, iskolatáskát ellenőrizni, és újra bepakolni mindent, hogy ne legyen szamárfüles, és ne úgy nézzen ki, mint amit a kutya szájából rángattak elő. :D És kiszedni belőle az egy hét alatt felgyűlt papírcetliket (értsd: szemetet), meg megtalálni a pénteken megmaradt tízórai kiflit (ezért tudnék pofozkodni). Aztán előkészíteni, hogy ki mit fog felvenni. És ezen az estén eggyel több előkészíteni való volt. Mert bizony, a következő héten viszonylag normális életet fogunk élni. (már amennyire ez itt lehetséges). A párom nappal fog dolgozni, és éjjel fog aludni. Pont, mint mások. Mondjuk az izgat legkevésbé, hogy mások mit csinálnak, csak ez a hasonlat jól érzékelteti, hogy mennyire fordított, vagy, ha úgy tetszik keveredett életünk is van. Én örülök neki, ő nyögdécsel miatta. Mondjuk értem. Akkor kel, mikor lefeküdni szokott, akkor jön majd haza a munkából, mikor ébredni szokott, biztos fura lesz. És mire megszokná, addigra vége is. Mondjuk nem is erről akartam írni... :D Hanem hogy előkészítettem neki is a pulcsit, nadrágot, gyorsan megállapítottam magamban, hogy ezt még ki kell vasalnom. Ő gyorsan közölte, hogy dehogy kell, jó az úgy. De azért kitaláljátok? Persze, hogy kivasaltam.
Szóval, mindezek után a fürdőkádban, miközben olvastam ezt az Eva Braun naplóját (szörnyen elfajzott emberek voltak Hitlerrel együtt... brrrr...) azon gondolkodtam, hogy mégiscsak igaza lenne azoknak, akik azt mondják, ne keresgéljek, mert már rég megtaláltam a nekem valót. Meg hogy én vagyok az, akiről eszükbe jut a Feleség és az Anya (bizonyára nem hallottak még üvölteni). Nem tudom. Magam sem értem, hogy mitől van az, hogy egyik pillanatról a másikra egyszer-egyszer átírom a cogito ergo sum mondást arra, hogy gondoskodom, tehát vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése