Napok óta nagyon intenzíven motoszkál bennem valami, ami ugyan mindig is motoszkált hol jobban, hol kevésbé.. Történetesen megint nagyon elkezdtem vágyni egy kisbabára. Nem is tudom, mi az igazi kiváltó ok, amikor ilyen intenzitással tör rám. Persze, sokan várnak babát, vagy szültek az ismeretségemből mostanság, ez is biztosan befolyásol. Nem nagyon tudok mit kezdeni a dologgal, lévén én szeretném, Ő nem. Nem tudom, hogy véglegesen nem szeretné, vagy csak épp most, ebbe a kérdésbe nem is mertem belemenni. Eddig mindig azért vágytam nagyon, hátha lenne egy lányom... most, három fiú után statisztikailag erre nem sok esélyem van, így hát mindegy is... elbírnék azért még egy kicsi fiúcskával is. Biztos nehéz lenne, biztos lennének pillanatok, amikor kicsit "bánnám", de mégis úgy érzem, még nem teljesen kerek minden.
Pedig elégedettnek kéne lennem, főleg annak tekintetében, hogy ma délelőtt is ápoltam egy kétségbeesett lelket, aki már akkor is elégedett lenne, ha csak harmadennyi gyereke lenne, mint nekem.. És őt hallgatva kb. tíz percig éreztem azt, hogy nincs jogom már abban reménykedni, hogy még valaha szülhetek. Aztán rájöttem, hogy ez így hülyeség. Nem én osztottam le azokat a lapokat, amik meghatározzák, hogy kinek mi jut az életben.
Nem tudom pontosan visszaidézni, hogy mikor, de nem olyan nagyon régen volt olyan időszakom is, amikor határozottan azt mondtam, hogy neeeem, egyelőre elegen vagyunk, majd talán még egyszer... Most meg azt sem bánnám, ha az az egyszer már holnap itt lenne. Egy kicsit sem riaszt el annak a gondolata sem, hogy megint "elbálnásodnék", járkálhatnék havonta orvoshoz, a szülés gondolata is sokkal inkább vonz, mint taszít, de még az sem érint rosszul, ha az át nem aludt éjszakákra gondolok.
Hallottam nem olyan rég, hogy: "Nő vagy, arra való a méhed, hogy teremts." Naja. Csak ugye egyedül nem megy. És olyan nincs egy párkapcsolatban, hogy ráerőltetjük a másikra az akaratunkat, olyan dologban meg főleg nem, amivel még másik öt ember életét befolyásolnánk. És az eszem tudja, reálisan Neki van igaza. Mert épp hogy megélünk öten, épp hogy elférünk.... de .....
Szeretném, ha még átélhetném azokat az apró csodákat, amivel egy babavárás, egy szülés jár, és szeretném mégegyszer látni, ahogy egy icipici újszülöttből okos ovis, majd okos sulis lesz. Kompromisszum is van. Ha nem lesz nagy, barna szemű, barna copfos angyalmosolyú kislány, akkor sincs baj. Legyen helyette egy barna szemű vásott ördögfióka kisfiú (ehhez úgyis szokva vagyok)
De meglátjuk... a döntés közös lesz, és lehet, hogy évek múlva születik csak meg.
Elfogadom majd. Addig pedig álmodozom a pihe-puha kezecskékről, a babaszagról... meg lehet, hogy azután is. :-)
Mert ki tudja... lehet, hogy belőlem sosem múlik el az érzés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése