Péntek délután.. már mindenki itthon, viszonylag csend van, és nyugalom. Viszonylag, mert mindig vannak ötpercek, amikor Erik fiam beindul, és csak kettős szülői ráhatásra (értsd:ketten ordítunk vele) hajlandó lenyugodni egy kicsit. Csörög a telefonom, Patrik osztálytársának anyukája kérdezik, hogy itthon vagyok, mert itt állnak a kapuban. Persze, gyertek be. Az nem is lényeg, miért jött, a lényeg az, hogy jött vele a kislánya is (aki már nem is annyira kicsi ugye), és ettől a ténytől, meg attól, hogy most aztán sokkal kevésbé fogok odafigyelni rájuk, Erik újfent beindul. És hiába szólok én is, hiába az apja is (ezúttal külön-külön), nem áll le, és eljut odáig a dolog, hogy mindenki felpörög, és éktelen ricsajt csapnak, hatalmas röhögésekkel, és kiabálásokkal.
Tudom, hogy egy perccel előtte még szóltam: "Fiúk, álljatok le, mielőtt baj lesz." Kimondtam, még két szót váltottam a konyhában, mire Patrik sikítása: "Kiesett a fogam, kiesett a fogam..." És szörnyen kétségbeesve, remegve rohan.. és tényleg kiesett. A műfog. Egy pillanat alatt kikaptam a szájából, még mielőtt lenyelné, leültettem a székre, mielőtt rosszul lenne.. És miközben figyeltem, hogy vajon elájul e.. egy mozdulattal visszanyomtam a fogát a szájába.. (magam is csodálkozom utólag, hogy mikre vagyok képes) Aztán fogtam a telefont, és hívtam a fogászatot. Fogadnak, menjünk.
A legkevésbé sem hiányzott péntek késő délután Bp-re indulni, de ez van. Még indulás előtt gyerekem megmutatta a szemüvege szárait is. ... mit mondjak, mint amin átment egy bicikli, de szerencsére az apja vissza tudta igazítani. Egyébként apa sokkal idegesebb volt, mint én. Vagy inkább dühös. Mert "ezek mindig csinálnak valami baromságot". Igaz. És Erik kapott, és most az egyszer meg sem kíséreltem mentegetni, mert szívem szerint még tőlem is kapott volna. Patrik csak hallgatta a litániát, de bölcsen nem szólt. Mint ahogy én sem. Tudtam, hogy most hagyni kell kidühöngeni magát, hogy aztán szépen, magától le tudjon higgadni majd, amikor már megoldódik.
Sima utunk volt Pestre, szerencsénkre a szembe oldalon volt baleset. A fogászaton voltak előttünk ketten, de egy fél órás várakozás után bekerültünk. Dokibácsi nem volt túlságosan szimpatikus, de legalábbis sokkal kevésbé, mint az a doktornő, akihez eredetileg járunk. Mindegy, megcsinálta. Gyerekem persze már ahogy beült a székbe, elsírta magát. Jó, tudom, nagyon rossz emlékei vannak arról a székről. Ott próbálták visszatuszkolni az eredeti fogát, közvetlenül a kiesés után. Nyílt sebbe, érzéstelenítés nélkül. Persze, hogy fél azóta is. A nyálszívót is utálja.. (mondjuk azt én is). Azért túlesett rajta, fizettem, és jöhettünk.
Hazafele már nyugodtabb volt a helyzet, a két kicsi már pizsamában várt bennünket. És ismét büszke lehettem a férjemre, mert megállta, hogy már senki nem kapott, senki nem hallgatott semmiféle oktatást. Sőt, egy félóra néma csend után megtört a jég, és visszaállt minden a normális keretek közé. Már ha nálunk létezik olyan..
Mindenesetre azért elgondolkodtató számomra is, hogy mégis mi lenne az, amitől megtanulnák, hogy vigyázni kell a dolgokra. Bár.. attól tartok majd ahogy nőnek.. majd akkor megtanulják. Most még semmit nem jelent az sem, hogy azt mondjuk, egy hetet kell dolgozni egy szemüvegért..
Lényeg, hogy ezt is szerencsésen úsztuk meg.. :-) És ezen is túlvagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése