Anyaság

Jó ez az összerakós időszak. Mármint, ahogy magamat rakosgatom össze. Tényleg, szép lassan a sokdarabos puzzle minden darabkája a helyén van, már csak egy-egy nehezebb van hátra. Mert jó szokás szerint a legnehezebbeket hagytam legutoljára. Mondjuk azokat, amikből az "eget" lehet kirakni, amiből ugye minden olyan egyforma kék.. mégis van bizonyos különbség, és jó éles szemekkel meg lehet találni (vagy ki lehet logikázni a formák alapján, de az más kérdés). És így menet közben már annyiféle érzéssel, és gondolattal bírkóztam. Még nem dobtam be egyszer sem a törölkozőt, pedig volt már, hogy a kezemben volt..
A héten egy egyszerű és teljesen banális (vagy inkább banániális) problémát oldottam meg két kisebb gyerekem között egy pillanat alatt némi kreativitással. Párom elismerően nézte az azonnal mosolyba torkolló hisztériát, hogy: "na, igen, igazi anyuka vagy." :-) Pedig nem tettem mást, mint igazságot tettem. Történt ugyanis, hogy a fent említett két gyermek ugyanarra a banánra vetett szemet, nem mintha nem lett volna még.. de valamiért az volt szimpatikus. Persze, a gyorsabb (vagy inkább torkosabb) középső fiam már meg is ette, mire a kicsi nyúlt érte. Amiből oltári, krokodilkönnyeket hullató bánatos képű hiszti kerekedett. Egyetlen pillanat alatt kaptam a másik banánt, amit cserébe kínáltunk, és pár vonallal, meg egy tollal rárajzoltam az ovis jelét. És már ragyogott is a mosoly, és el volt intézve. És mindegyiknek igaza is lett. Én meg bezsebeltem a dícséretet, ami --bevallom-- nagyon-nagyon jólesett, és nagyon-nagyon kellett is a lelkemnek. :-) Voltak, vannak és lesznek is nehéz pillanataim az anyasággal kapcsolatban. Mert próbálok barát lenni, mindenáron őszintén elmondani mindent, de azért van, hogy "kegyes hazugságokhoz" kell folyamodni, vagy fel kell adni bizonyos "kőbe vésett" szabályokat azért, hogy a gyerekemnek könnyebb, vagy jobb legyen. Tegnap este is. Erik ugye erősen veszélyeztetett a diszlexiára, emiatt fejlesztőpedagógus foglalkozik vele. Az elmúlt fél évben eléggé random módon, most (gyorsan lekopogom) az elmúlt két hétben heti kétszer az oviban. Ott is feladatoznak, meg játszanak, meg itthonra is van egy-egy házi feladat. Eddig örült, hogy mehet, mert szereti Teca nénit (aki nem mellesleg tényleg egy bűbáj). Most viszont (lehet, hogy azért, mert a kötelező színezés miatt abba kellett hagynia a játékot, amit játszott) kitört rajta, hogy ő nem akar, mert csak ő jár a csoportból, és különbenis.. és sírt, zokogott vigasztalhatatlanul. Mire elővettem azt a fegyvert, amivel lehet hatni az önérzetére, és elmondtam, hogy a Teca nénihez azért jár olyan kevés gyerek, mert oda csak az igazán különleges gyerekek mehetnek, mint Ő. És a csoportjában biztos nincs több ilyen gyerek, úgyhogy csak legyen büszke rá. Eltartott egy darabig, mire a könnyekből mosoly lett . Aztán megmutattam, hogy mit találtam az interneten, amit szeretnék majd velük húsvétra megcsinálni. Ezen megint zokogni kezdett, hogy ő ilyet nem tud, mert béhéhénaaa.. (béna). Tény, hogy majd, ha tényleg megcsináljuk, igényel némi kézügyességet a dolog. De nyilván, ismerve a korlátait, olyan feladatot fog kapni, amivel sikerélménye lesz. Na, ezt megmagyarázni, úgy, hogy még véletlenül se éreztessem vele, hogy tudom, van, amit (még) nem tud úgy megcsinálni, ahogy szeretné. De sikerült. :-) Aztán még lenyűgöztek azzal a tudással, amit a bolygókról tudnak (többet, mint én). És mikor már azt hittem, túl vagyunk mindenféle síráson, és nyugodtan le lehet feküdni (nekem meg még olvasni a kádban), akkor kiderült, hogy Erik lámpájában kiégett az égő. És itt jött a kőbe vésett szabály felrúgása (bár, volt már rá példa, még önzésből is), megengedtem, hogy velem aludjon. És jött, boldogan, a macis "párnikával", és bújt mosolyogva, és nyugodtan aludt, talán elfeledve mindent, amin rágódott.
És akkor arról még nem is szóltam, hogy eléggé váratlanul ért, hogy bizony, a nagyfiam eljutott a "kiskamasz" korba, amikor már nagyon sok minden van, amihez olyannyira nincs közöm, hogy el sem mondja. És szeret magában lenni, nagyon. Engem meg bánt, hogy nem kommunikál, de Eszter szerint ez töknormális, és neki hiszek, mert erről a korról már többet tud, mint én. Meg tényleg, hát az apukája sem az a közlékeny fajta.
Most azt érzem, amit már elég régóta nem, hogy a három fiamhoz háromfelé kell szakadnom, hogy mindenkit értsek, megértsek, és biztosíthassam azt, amire szüksége van. Megoldom ám, csak pillanatnyilag kell elgondolkodnom, hogy mit is, és hogy is. :-)
És akkor még a mindenkinél előforduló, csak mindenkinél másképpen jelentkező ekcéma okozta viszketéses feszültségekről nem szóltam. Mert van, aki emiatt tombol gőzerővel, van, aki csak vakarja véresre, és van olyan is, aki csak sír, és mutatja. És van, aki csak némán megkeresi a krémet, ami tele van szteroiddal, és bekeni. És cérnakesztyűt keres a kirepedt ujjakra. :-)