Érdekes érzés úgy élni az életem, hogy sokkal többször merengek vissza-vissza azon, hogy vajon hogy a fenébe lett már megint este..ilyen hamar. Néha egy pillanatnak tűnik egy nap, pedig annyi minden történik, intéződik, rendeződik, vagy épp bonyolódik, hogy már-már várom, hogy eljutunk a csúcspontig, és azután már majd csak a vége csattanója jöhet. Ami jelen pillanatban úgy fest bennem, hogy (azzal együtt, hogy vigyázz, mit kérsz, még teljesül a végén) szerintem záros határidőn belül jön egy olyan "agyameldobom" rosszullét. Minden jel erre utal, meg van az összes előzmény, és többször el is jutott már odáig az érzés, hogy már ott tartottam, hogy jó is lenne. Mondjuk ezt már többször írtam, hogy bármily hihetetlen, egy ilyen tipikus grand male nekem nem rossz. Sőt. Amire felfogom, hogy már nincs visszaút, nincs időm megijedni sem. Amikor pedig vége van, akkor meg már jó. Mert az izmaim végre felengednek, ellazulnak, az agyam leállt az iszonyú pörgéssel, és olyan, mintha egy hétig aludtam volna egyfolytában. Az, ami pedig közben zajlik, tőlem független. Ha szerencséje van mindenkinek, nem látja. Ha nincs, akkor igen. De az meg nekem szerencse, mert akkor szükség esetén segítséget kaphatok. Na de ez ennyire nem egyszerű. És nem is tudom befolyásolni. Ami nem baj. Nem akarnék ilyet. Meglátjuk.
Ma apósom konyháját takarítottam. Volt ebben segítség-nyújtás, és már jó ideje készültem is rá. Mert ugyan főz is, el is mosogat, megcsinál mindent, de látszik, hogy nincs ott női kéz. A szekrényajtókon, a csempén, meg itt-ott. És volt ebben egy kis öncél is.. mert pénteken majd ebben a konyhában találkozom valakivel, aki fog választ adni pár kérdésre a jövőt illetően, de erről majd bővebben akkor, ha érdemes lesz. És miközben sikáltam a csempét, azon gondolkodtam, hogy nem is igaz, hogy az agyam el van használódva. Igaz, ezt csak én gondolom. De csempesikálás közben leteszteltem, hogy még mindig tudom az összes gyerekem taj-számát fejből. Meg az enyémet. Meg Balázsét is. Tudom az összes családtagom születési idejét. Tudom minden gyerekemről, hány kiló, hány centi, mekkora lába van, mekkora nadrágot, pólót, stb-t hord. És Balázsról is tudom ezeket. Meg a törzsvásárlóink ilyen irányú adatait is nyilvántartom odabent. Meg az ő gyerekeikét. Bejön, és tudom, hogy mekkora nadrágot kell neki mutatnom, ami biztosan jó. És még mindig eltaláltam. Pedig nőnek azok a gyerekek is.. :)
A telefonszámokkal már bajban vagyok kissé, de még a legfontosabbak meg vannak fejben is. :) A többivel már a telefonom memóriájára hagyatkozom. A dátumokkal, idővel továbbra is bajban vagyok. Ma komolyan rácsodálkoztam arra, hogy október ötödike van. Pedig még a múlt héten számon tartottam, hogy vége van a szeptembernek. Most meg, miközben itt ülök, és ezt írom, azon gondolkodom, hogy vajon hogy is nézett ki az óra, amikor megnéztem? Mert rajtam van a hajfesték, amit ugye le kell mosni, de most nem vagyok benne biztos, hogy már fél órája rajta van, vagy még csak húsz perce. :D Na mindegy. Majd öt perc múlva lemosom. (ha el nem felejtem)
Amiről pedig nem tudok írni. Van bennem egy csomó hatalmas kérdőjel a jövőt illetően. Amik nagy részére senki nem tud válaszolni. És ezt utálom. Mert ha nekem kérdésem van, akkor azt azonnal fel akarom tenni valakinek, aki lehetőleg rögtön meg tudja válaszolni. Na, ilyen most nincs.
Dius gondol... mit is?
2011. okt. 5.
2011. okt. 4.
Ovis szülői
Nagycsoportosként az első. Legalábbis Roland nagycsoportos ovis életében. És elvileg már csak egy van. Amit elég furán élek meg. Ebben a helyzetben kicsit örülök, hogy már csak egy évig ovis, amúgy meg, ha lehetne, akkor még mindig simán "megbuktatnám", hogy még jó sokáig lehessen gyerek. És az egyetlen gyerekem, aki az első pillanattól kezdve a legjobb helyen volt itt. Ennek megfelelően is érzi ő magát. Még soha nem fordult elő ovis pályafutása során, hogy azért nyafogjon, hogy ő nem akar menni. Szeret ott lenni. Szereti, hogy már reggel "munkáznak" valamit (csak ő hívja így), meg hogy a Lackó annyira jó barátja. Meg már szerelme is van. Vagyis ő nem szerelmes (épp), csak belé szerelmes az Erzsi. És ezt onnan tudja, hogy mindig szépen mosolyog rá az Erzsi. :)
A mostani szülői értekezlet olyan rendhagyó-féle volt. Vagy annyira nem is. Mert itt mindig ilyen kötetlen. Persze, írunk jelenléti ívet, de már eleve az, hogy az óvó nénik nem távolságtartóan leülnek az asztalukhoz, és mintegy "leereszkedve" közlik velünk a tényeket, elvárásokat, stb-ket, hanem ők is leülnek a kis székekre, és úgy beszélgetünk, mintha csak úgy összejöttünk volna trécselni egyet. Közben meg elhangzik minden fontos tudnivaló, időpontok (és még jó, hogy épp erről írok, mert holnap fényképezés az oviban, és inget kell vasalnom). Az első kicsit megakasztó (hangulatrekesztő) téma az, amikor az óvó néni kicsit sem bántón, vagy bíráló hangsúllyal elmondja, mennyire rosszul esett neki, hogy többen is őt(őket) hibáztatták, amiért a gyerekük nem fért be az úszós gyerekek közé. 19-en mehetnek, mert 19 fős a busz. Gyalog nem lehet őket vinni, és a buszos utaztatásnak is megvan a maga szabályozottsága. Nem csak úgy betódulnak a gyerekek, hanem rendesen leülnek, becsatolják a biztonsági övet, és utána indulnak (és ezt nem csak mondják, tényleg így van, mert láttam). Minden félreértést elkerülendő kikerült szeptember első napjaiban, hogy ki igényli. Aki aláírta, azok közül az első 19 mehet, a többi nem. No, hát persze, hogy akik huszonharmadiknak iratkoztak fel, vagy egyáltalán elfelejtette aláírni is, azok kiakadtak, mikor megtudták, hogy akkor a gyerkőc marad az oviban. De megoldották. Aki az úszást tanítja nekik, elvállalta őket, utaztatást a szülőknek kell megoldani. De van, aki azóta is úgy néz az óvó nénikre, mint a "véres rongyra". Pedig a jogszabályokat nem ők találják ki (azt általában olyanok, akik még sosem láttak gyereket működés közben), de be kell hogy tartsák.
De amit ebből ki akartam hozni.. azt mindig csodáltam Roli óvó nénijében, hogy képes arra, hogy elmondja azt, ami nem jó, és meg is értse az, akire vonatkozik, de úgy, hogy közben nem mond ki nevet, nem nézi célzottan az illetőt, és hangot ad annak is, mint ma is, amikor igazságtalannak érzi a "bánásmódot".
A végén meglepett azzal, hogy elmondta a szülőknek, hogy más lett az óvoda vezető személye, és azt is elmondta, hogy én is lemondtam. Mindezt úgy tolmácsolta, hogy hozzátette, azt gondolja, tökéletesen érthető a döntésem. Ezek után azt is megértéssel nyugtázták, hogy a csoportban sem kívántam már feliratkozni az szm tagok listájára. Mondtam, a csoport továbbra is számíthat rám mindenben, akármiben, mint eddig is, ebben semmi nem változik. De azt hiszem, korrektebb ez így. Ráadásul, bevallom, kicsit fájna asszisztálni is valamihez, amit én szívvel-lélekkel csináltam, valaki meg majd azért csinálja, mert azt mondják neki, akarja csinálni.
Azért Roli apukáját is agyon dicsérték nagy nyilvánosság előtt, amiért szerzett nekik egy csomó feladatlapot. Igaz, hogy Roli mindig előre elolvassa a feladatot mindenkinek, mert ilyen kis "locsifecsi", na de nagyobb bajunk se legyen ennél. :)
Háromnegyed hatkor hazajöttem. Előtte még szóltam azért az óvó néninek, hogy a lánya iskolatáskáját ott ne felejtse. A lánya ugyanis addig nálunk volt. :) Kutyáztak, játszottak. Balázs meg örülhetett, hogy van egy lánya is. (amúgy tényleg nagyon bírja őt) A másik "lányunk" is jelentkezett ma pótapukájánál.... és igazán komolyan öregít bennünket az ilyen kérésekkel... mert a barátja számítógépét kéne újratelepíteni. Azért na.. nemrég még pelenkáztuk, most meg már barátja van.
És ami a héten történt, és még nem írtam róla: két kedves meglepetésben is volt részem már (és még csak kedd van..), a sógoromról kiderült, hogy a Bechterew-kór mellett van még egy Chron-betegsége is, ezzel kapcsolatosan ápoltam két lelket, és közben megállapítottam egy sor dolgot, amit már rég tudok, csak mindig elfelejtek. És Eriknek is szerelmet vallottak. És ennek kapcsán kiderült, hogy "neki másért dobog a szíve". Ez nem véletlenül van idézőjelben.. tényleg így mondta. Mi jöhet még erre a hétre? Nem ígérkezik unalmasnak. :)
A mostani szülői értekezlet olyan rendhagyó-féle volt. Vagy annyira nem is. Mert itt mindig ilyen kötetlen. Persze, írunk jelenléti ívet, de már eleve az, hogy az óvó nénik nem távolságtartóan leülnek az asztalukhoz, és mintegy "leereszkedve" közlik velünk a tényeket, elvárásokat, stb-ket, hanem ők is leülnek a kis székekre, és úgy beszélgetünk, mintha csak úgy összejöttünk volna trécselni egyet. Közben meg elhangzik minden fontos tudnivaló, időpontok (és még jó, hogy épp erről írok, mert holnap fényképezés az oviban, és inget kell vasalnom). Az első kicsit megakasztó (hangulatrekesztő) téma az, amikor az óvó néni kicsit sem bántón, vagy bíráló hangsúllyal elmondja, mennyire rosszul esett neki, hogy többen is őt(őket) hibáztatták, amiért a gyerekük nem fért be az úszós gyerekek közé. 19-en mehetnek, mert 19 fős a busz. Gyalog nem lehet őket vinni, és a buszos utaztatásnak is megvan a maga szabályozottsága. Nem csak úgy betódulnak a gyerekek, hanem rendesen leülnek, becsatolják a biztonsági övet, és utána indulnak (és ezt nem csak mondják, tényleg így van, mert láttam). Minden félreértést elkerülendő kikerült szeptember első napjaiban, hogy ki igényli. Aki aláírta, azok közül az első 19 mehet, a többi nem. No, hát persze, hogy akik huszonharmadiknak iratkoztak fel, vagy egyáltalán elfelejtette aláírni is, azok kiakadtak, mikor megtudták, hogy akkor a gyerkőc marad az oviban. De megoldották. Aki az úszást tanítja nekik, elvállalta őket, utaztatást a szülőknek kell megoldani. De van, aki azóta is úgy néz az óvó nénikre, mint a "véres rongyra". Pedig a jogszabályokat nem ők találják ki (azt általában olyanok, akik még sosem láttak gyereket működés közben), de be kell hogy tartsák.
De amit ebből ki akartam hozni.. azt mindig csodáltam Roli óvó nénijében, hogy képes arra, hogy elmondja azt, ami nem jó, és meg is értse az, akire vonatkozik, de úgy, hogy közben nem mond ki nevet, nem nézi célzottan az illetőt, és hangot ad annak is, mint ma is, amikor igazságtalannak érzi a "bánásmódot".
A végén meglepett azzal, hogy elmondta a szülőknek, hogy más lett az óvoda vezető személye, és azt is elmondta, hogy én is lemondtam. Mindezt úgy tolmácsolta, hogy hozzátette, azt gondolja, tökéletesen érthető a döntésem. Ezek után azt is megértéssel nyugtázták, hogy a csoportban sem kívántam már feliratkozni az szm tagok listájára. Mondtam, a csoport továbbra is számíthat rám mindenben, akármiben, mint eddig is, ebben semmi nem változik. De azt hiszem, korrektebb ez így. Ráadásul, bevallom, kicsit fájna asszisztálni is valamihez, amit én szívvel-lélekkel csináltam, valaki meg majd azért csinálja, mert azt mondják neki, akarja csinálni.
Azért Roli apukáját is agyon dicsérték nagy nyilvánosság előtt, amiért szerzett nekik egy csomó feladatlapot. Igaz, hogy Roli mindig előre elolvassa a feladatot mindenkinek, mert ilyen kis "locsifecsi", na de nagyobb bajunk se legyen ennél. :)
Háromnegyed hatkor hazajöttem. Előtte még szóltam azért az óvó néninek, hogy a lánya iskolatáskáját ott ne felejtse. A lánya ugyanis addig nálunk volt. :) Kutyáztak, játszottak. Balázs meg örülhetett, hogy van egy lánya is. (amúgy tényleg nagyon bírja őt) A másik "lányunk" is jelentkezett ma pótapukájánál.... és igazán komolyan öregít bennünket az ilyen kérésekkel... mert a barátja számítógépét kéne újratelepíteni. Azért na.. nemrég még pelenkáztuk, most meg már barátja van.
És ami a héten történt, és még nem írtam róla: két kedves meglepetésben is volt részem már (és még csak kedd van..), a sógoromról kiderült, hogy a Bechterew-kór mellett van még egy Chron-betegsége is, ezzel kapcsolatosan ápoltam két lelket, és közben megállapítottam egy sor dolgot, amit már rég tudok, csak mindig elfelejtek. És Eriknek is szerelmet vallottak. És ennek kapcsán kiderült, hogy "neki másért dobog a szíve". Ez nem véletlenül van idézőjelben.. tényleg így mondta. Mi jöhet még erre a hétre? Nem ígérkezik unalmasnak. :)
2011. okt. 3.
2011. okt. 2.
Hétvége
Őszintén? Ritka szar hétvégém volt. Az olyan hétvégék közül való, amikor már annyira nem jön össze semmi, hogy azon gondolkodom, Isten komolyan ki akart szúrni azokkal, akik ismernek, csakis ezért küldött engem ide.
Na persze, nem lehet mindig minden rózsaszín, ezt tudom. És nem is várom el, hogy az legyen. Na de amikor lépten-nyomon falak vannak, feketék ráadásul, attól kiakadok. És ha kiakadok, akkor egyrészt az összes izmom görcsben van, másrészt lezsibbad a nyakam és a fejem, harmadrészt pedig hibát hibára halmozok. De ez utóbbit nagyon komolyan űzöm. Mert hétszentség, ha egyvalami nem úgy sikerült, ahogy kéne, akkor onnantól kezdve már semmi nem fog sikerülni. De csak mert annyira akarom, hogy sikerüljön, hogy vagyok akkora lúzer, hogy ne így legyen. Mindeközben morgok, néha kiabálok, és küzdök a felszínen maradni. Csak ma megszámlálhatatlanul sokszor ültem és titkoltam, hogy mennyire szarul vagyok. Titkolózásban jó vagyok, vagy épp csak tényleg ennyire nem is számítok, mert senkinek nem tűnt fel, hogy mi van. Még az sem, amikor teregetés közben a szárítókötél állított meg két tántorgás között (nem ittam, eskü). A gyerekek megkérdezték, még mindig fáj e fejem, és amikor azt válaszoltam, hogy igen, legalább ők, kerek öt percig a hangos röhögés és viháncolás helyett hangosan suttogtak egymásnak, és csak a visszafogott kuncogások hallatszottak.
Ja, és a kutyának is feltűnt, mert ő többször is vigasztalóan odadugta a fejét, hogy "oké, bánatos vagy, de akkor legalább simogass meg, hogy jó legyen nekem"
Ma először gondolkodtam el azon, vajon feltűnne e ha nem lennék. Vagy csak az, hogy nincs kimosva? Olyan keserű érzés az egész, hogy el sem tudom mondani.
A nagyszüleim utálnak, mert holnapra lomtalanítást kértem, és jó sok zsák cuccot kipakoltunk. Na nem a ház elé, csak a kapuba.. mert sokkal jobban lehet majd utálni, amikor hajnali ötkor mártírkodva nekiáll kicipelni a zsákokat. A nagyapám kőkeményen nekem ugrott, amikor arra a feltételezésre, hogy ha nem viszik el (nem is értem, miért ne vinnék?), akkor majd MEGINT NEKI KELL visszacipelnie mindent, én azt válaszoltam, hogy ne tegye. Hagyja ott, és ha hazaérek a munkából, majd én beviszem. És erre én voltam a bunkó (amúgy meg megszoktam, ki más?), aki nagyon jól ki tudja osztani. Anyám meg mindezek hallatán sarkon fordult, és otthagyott. Amikor meg utána mentem, hogy megköszönjem, hogy kiállt mellettem, nem értette. Mert ez őt nem érdekli. Na hát értem én..vagyis nem. De mindegy.
Most mondhatnám, hogy épp rossz a csillagállás, meg ilyesmi, és én vettem mindent túlságosan magamra, de szerintem rohadtul nem így van. Úgy van ez az egész, hogy nem fogadnak el engem, csak annak, akinek látni akarnak. Az egész család.... ahogy van.. egyként szépen összeborulhat, és vállon veregethetik magukat, egymást, meg bánom is én még kit.. mert mindenkinek akkor és úgy vagyok jó, ahogy ő gondolja.
Nekem meg ebből marhára elegem van. Az is én vagyok, aki három napnyi fejfájás (és meg sem mondom mennyi fájdalomcsillapító után) kilenckor épp csak ki tud támolyogni az ágyból. Meg az is én vagyok, akinek az egyik pár cipőt eszébe jut kimosni, a másikat nem. Meg az is én vagyok, aki kétnaponta képes hétezret kajára költeni. Meg az is, aki azonnal ugrik mindenkinek, hogy segítsen. Aki biztat, aki azt mondja, hogy "olyan jó ember vagy.. minek az az álarc mindig?", aki aggódik minden éjjel, és nappal is.. Akitől senki nem kérdezte meg azóta sem, hogy "és hogy vagy?".
Nem gáz. Bevillant ma egy kép, ahogy annak idején apámnak megpróbáltam megmutatni egy írásomat. Nagyon szeretett olvasni, rengeteget olvasott, gondoltam, majd ő megmondja, milyen. Bele sem nézett, azt mondta, ilyen marhaságokra nincs ideje. Na, azóta is ez van. Ilyen marhaságokra senkinek nincs ideje.
De holnap hétfő. Egy újabb nap. Hátha leomlanak a falak.. vagy ilyesmi..
(Ja, és péntek éjjel volt egy darab lábrázásom. Semmi komoly, de volt. Amit gondolom a mai akármikkel együtt célszerű lenne feljegyeznem a gondozási naplómba.)
Na persze, nem lehet mindig minden rózsaszín, ezt tudom. És nem is várom el, hogy az legyen. Na de amikor lépten-nyomon falak vannak, feketék ráadásul, attól kiakadok. És ha kiakadok, akkor egyrészt az összes izmom görcsben van, másrészt lezsibbad a nyakam és a fejem, harmadrészt pedig hibát hibára halmozok. De ez utóbbit nagyon komolyan űzöm. Mert hétszentség, ha egyvalami nem úgy sikerült, ahogy kéne, akkor onnantól kezdve már semmi nem fog sikerülni. De csak mert annyira akarom, hogy sikerüljön, hogy vagyok akkora lúzer, hogy ne így legyen. Mindeközben morgok, néha kiabálok, és küzdök a felszínen maradni. Csak ma megszámlálhatatlanul sokszor ültem és titkoltam, hogy mennyire szarul vagyok. Titkolózásban jó vagyok, vagy épp csak tényleg ennyire nem is számítok, mert senkinek nem tűnt fel, hogy mi van. Még az sem, amikor teregetés közben a szárítókötél állított meg két tántorgás között (nem ittam, eskü). A gyerekek megkérdezték, még mindig fáj e fejem, és amikor azt válaszoltam, hogy igen, legalább ők, kerek öt percig a hangos röhögés és viháncolás helyett hangosan suttogtak egymásnak, és csak a visszafogott kuncogások hallatszottak.
Ja, és a kutyának is feltűnt, mert ő többször is vigasztalóan odadugta a fejét, hogy "oké, bánatos vagy, de akkor legalább simogass meg, hogy jó legyen nekem"
Ma először gondolkodtam el azon, vajon feltűnne e ha nem lennék. Vagy csak az, hogy nincs kimosva? Olyan keserű érzés az egész, hogy el sem tudom mondani.
A nagyszüleim utálnak, mert holnapra lomtalanítást kértem, és jó sok zsák cuccot kipakoltunk. Na nem a ház elé, csak a kapuba.. mert sokkal jobban lehet majd utálni, amikor hajnali ötkor mártírkodva nekiáll kicipelni a zsákokat. A nagyapám kőkeményen nekem ugrott, amikor arra a feltételezésre, hogy ha nem viszik el (nem is értem, miért ne vinnék?), akkor majd MEGINT NEKI KELL visszacipelnie mindent, én azt válaszoltam, hogy ne tegye. Hagyja ott, és ha hazaérek a munkából, majd én beviszem. És erre én voltam a bunkó (amúgy meg megszoktam, ki más?), aki nagyon jól ki tudja osztani. Anyám meg mindezek hallatán sarkon fordult, és otthagyott. Amikor meg utána mentem, hogy megköszönjem, hogy kiállt mellettem, nem értette. Mert ez őt nem érdekli. Na hát értem én..vagyis nem. De mindegy.
Most mondhatnám, hogy épp rossz a csillagállás, meg ilyesmi, és én vettem mindent túlságosan magamra, de szerintem rohadtul nem így van. Úgy van ez az egész, hogy nem fogadnak el engem, csak annak, akinek látni akarnak. Az egész család.... ahogy van.. egyként szépen összeborulhat, és vállon veregethetik magukat, egymást, meg bánom is én még kit.. mert mindenkinek akkor és úgy vagyok jó, ahogy ő gondolja.
Nekem meg ebből marhára elegem van. Az is én vagyok, aki három napnyi fejfájás (és meg sem mondom mennyi fájdalomcsillapító után) kilenckor épp csak ki tud támolyogni az ágyból. Meg az is én vagyok, akinek az egyik pár cipőt eszébe jut kimosni, a másikat nem. Meg az is én vagyok, aki kétnaponta képes hétezret kajára költeni. Meg az is, aki azonnal ugrik mindenkinek, hogy segítsen. Aki biztat, aki azt mondja, hogy "olyan jó ember vagy.. minek az az álarc mindig?", aki aggódik minden éjjel, és nappal is.. Akitől senki nem kérdezte meg azóta sem, hogy "és hogy vagy?".
Nem gáz. Bevillant ma egy kép, ahogy annak idején apámnak megpróbáltam megmutatni egy írásomat. Nagyon szeretett olvasni, rengeteget olvasott, gondoltam, majd ő megmondja, milyen. Bele sem nézett, azt mondta, ilyen marhaságokra nincs ideje. Na, azóta is ez van. Ilyen marhaságokra senkinek nincs ideje.
De holnap hétfő. Egy újabb nap. Hátha leomlanak a falak.. vagy ilyesmi..
(Ja, és péntek éjjel volt egy darab lábrázásom. Semmi komoly, de volt. Amit gondolom a mai akármikkel együtt célszerű lenne feljegyeznem a gondozási naplómba.)
2011. okt. 1.
Számolunk... és mérünk...
Jó gyorsan felvettem az írandó témák közé. Már rögtön első nap. :D Pedig nem terveztem, csak úgy a vége felé megemlékezni róla, hogy ilyen is volt. Na de ez nem ilyen egyszerű. Dius tervez, KSH végez. A történet ott kezdődött, hogy a hét közepe táján már egyszer járt itt a számlálóbiztos, és hagyott itt egy borítékot. Egyetlen lakáskérdőívvel, és egyetlen személyi lappal. Ami sehogy sem jön ki, ugye. Mert vagyunk itt mint az oroszok három lakásban összesen tizenegyen. És az nem fér rá egy lapra. De a papírral nem is akartunk túlzottan foglalkozni, mert már jó rég eldöntöttük, hogy mi aztán nagyon webkettes család vagyunk, és mi majd az interneten megszámoljuk magunkat. Mindenkit, hogy egyszerűbb legyen. Ez kényelmesebb is, mert ahányan vagyunk, annyiféle időpontban vagyunk itthon. Őszintén szólva a legkevésbé sem vágynék rá, hogy a vacsorára váró gyerekeim mellett még a számlálóbiztosnak válaszolgassak.
Tegnap újra jött a számlálóbiztos. Hozott még két borítékot. Az elsőben előre nyomtatott lap volt, ezekre ő ráírta kézzel a kódot, meg a lakcímet. Internetes kód nuku. Mondom, hogy mindenki ott szeretné kitölteni, kell az a kód is. Áááá, azzal nem kell foglalkozni, a lényeg, hogy 16-áig töltsük ki. Oké. Azon azért jót kuncogtam magamban, hogy a borítékra ceruzával rá volt írva, hogy "Diáéké öt fő". :D Na mindegy, leraktam a borítékot, és aztán egészen máig nem is foglalkoztunk vele. Ma délután Balázs előszedte, hogy akkor most van egy üres félóránk, essünk túl rajta. Aha.. de internetes kód nélkül nem megyünk a világon semmire. Felhívtuk az ingyenesen hívható számot, hogy akkor megkérdezzük, ilyenkor mi van. (06 80 200 224). Nos, az első három hívásnál minden kezelő foglalt volt, de aztán azért sikerült. És nem, nem mi vagyunk az egyetlenek, mert mások is jelezték ezt már.. és majd dolgoznak ezen.. és majd figyeljük a a weboldalukat, mert majd onnan megtudjuk, honnan szerezhetünk kódot. Arra hivatkoztak, hogy az új lakások miatt nem adtak ki több kódot. Hát.. anyámék 25 éve laknak ott fent, mi meg 13 éve itt lent. Már bőven így volt az előző népszámlálásnál is, 2001-ben. Igaz, akkor még nem kellett ilyen kód. Akkor itt dekkolt a számlálóbiztos két órán keresztül, mire mindent beikszelgetett. Igazából van véleményem. És le is fogom írni. Azt gondolom, tök égő, hogy már első nap ekkora hibával jelentkezett a dolog. És még nagyobb hülyeség arra apellálni, hogy majd én (meg még azok akik már jelezték, hogy nem tudják kitölteni) nem fogom elfelejteni, hogy figyeljem a honlapot azért a hülye kódért. Amúgy is kissé parasztvakítás ez az egész (még akkor is, ha nem vall túl komoly nemzeti öntudatra tőlem ez), mert kivágnak az ablakon egy rakás pénzt ilyenre, amikor semmi jelentősége nincs épp most, hogy mennyien vagyunk. Tanultam statisztikát, így tökéletesen értem, mire kell. De értelme, az nincs. Na mindegy..
Ezek után meggondolhatnánk magunkat, hogy akkor mégis jöjjön az a számlálóbiztos, és ikszelgessünk, de szó sem lehet róla. Amúgy sem szimpatikus, ismerem gyerekkorom óta. Rosszindulatú, kicsit megalomán, nem akarom, hogy egy ilyen ember itt üljön az asztalomnál. És az sem szimpatikus, hogy olyanokat kértek fel számlálóbiztosnak, akiknek egyébként is van jövedelmük. Most, amikor annyi a munkanélküli, mint égen a csillag.. miért nem ők? Nyilván nem ebből gazdagszik meg senki, de igazán eszébe juthatott volna valamelyik agyatlannak ott a parlamentben, hogy azok a csórikáim, akik a sokadik elutasításból vakarják össze magukat az állásinterjúk után, talán egy kicsi önbecsülést is szereznének egy kevés pénz mellé.
Na és hogy azért arra is fény derüljön, igazán komolyan vesszük magunkat, és országunkat, még mielőtt tisztában lettünk volna a kérdésekkel, készültünk. Lemértük a lakásunkat, mert hogy ilyen kérdés biztosan lesz, hogy mekkora. Én ugyan mondtam Balázsnak, hogy ne... mert csak lelombozódunk majd, de megtette. Az eredmény szánalmas. És csak azért írom le, hogy utána feltehessek egy kérdést.
Konyha: 8,2875 nm, Közlekedő: 1,8 nm, Wc: 0,81 nm, Fürdő: 3,12 nm, Gyerekszoba: 8,75 nm, Szoba: 10,05 nm. Mindösszesen tehát (a jó fejszámoló már tudják) 32,8175 nm.
Tegye fel a kezét, akinek valamelyik szobájába beférne a lakásunk? :D :D Mint pl. anyám nappalijába is beférne (és még maradna is hely)
De éppen ma kinéztem már magunknak egy igazán irdatlan méretű házat. :D Százötven négyzetméter.. micsoda kánaán lenne... és már csak 18 milliót kéne hozzá szereznünk. Gyerekjáték... :D :D :D (ha összerakom az összes gazdálkodj okosan, meg monopoly pénzeket, lehet, hogy meg is van már)
Tegnap újra jött a számlálóbiztos. Hozott még két borítékot. Az elsőben előre nyomtatott lap volt, ezekre ő ráírta kézzel a kódot, meg a lakcímet. Internetes kód nuku. Mondom, hogy mindenki ott szeretné kitölteni, kell az a kód is. Áááá, azzal nem kell foglalkozni, a lényeg, hogy 16-áig töltsük ki. Oké. Azon azért jót kuncogtam magamban, hogy a borítékra ceruzával rá volt írva, hogy "Diáéké öt fő". :D Na mindegy, leraktam a borítékot, és aztán egészen máig nem is foglalkoztunk vele. Ma délután Balázs előszedte, hogy akkor most van egy üres félóránk, essünk túl rajta. Aha.. de internetes kód nélkül nem megyünk a világon semmire. Felhívtuk az ingyenesen hívható számot, hogy akkor megkérdezzük, ilyenkor mi van. (06 80 200 224). Nos, az első három hívásnál minden kezelő foglalt volt, de aztán azért sikerült. És nem, nem mi vagyunk az egyetlenek, mert mások is jelezték ezt már.. és majd dolgoznak ezen.. és majd figyeljük a a weboldalukat, mert majd onnan megtudjuk, honnan szerezhetünk kódot. Arra hivatkoztak, hogy az új lakások miatt nem adtak ki több kódot. Hát.. anyámék 25 éve laknak ott fent, mi meg 13 éve itt lent. Már bőven így volt az előző népszámlálásnál is, 2001-ben. Igaz, akkor még nem kellett ilyen kód. Akkor itt dekkolt a számlálóbiztos két órán keresztül, mire mindent beikszelgetett. Igazából van véleményem. És le is fogom írni. Azt gondolom, tök égő, hogy már első nap ekkora hibával jelentkezett a dolog. És még nagyobb hülyeség arra apellálni, hogy majd én (meg még azok akik már jelezték, hogy nem tudják kitölteni) nem fogom elfelejteni, hogy figyeljem a honlapot azért a hülye kódért. Amúgy is kissé parasztvakítás ez az egész (még akkor is, ha nem vall túl komoly nemzeti öntudatra tőlem ez), mert kivágnak az ablakon egy rakás pénzt ilyenre, amikor semmi jelentősége nincs épp most, hogy mennyien vagyunk. Tanultam statisztikát, így tökéletesen értem, mire kell. De értelme, az nincs. Na mindegy..
Ezek után meggondolhatnánk magunkat, hogy akkor mégis jöjjön az a számlálóbiztos, és ikszelgessünk, de szó sem lehet róla. Amúgy sem szimpatikus, ismerem gyerekkorom óta. Rosszindulatú, kicsit megalomán, nem akarom, hogy egy ilyen ember itt üljön az asztalomnál. És az sem szimpatikus, hogy olyanokat kértek fel számlálóbiztosnak, akiknek egyébként is van jövedelmük. Most, amikor annyi a munkanélküli, mint égen a csillag.. miért nem ők? Nyilván nem ebből gazdagszik meg senki, de igazán eszébe juthatott volna valamelyik agyatlannak ott a parlamentben, hogy azok a csórikáim, akik a sokadik elutasításból vakarják össze magukat az állásinterjúk után, talán egy kicsi önbecsülést is szereznének egy kevés pénz mellé.
Na és hogy azért arra is fény derüljön, igazán komolyan vesszük magunkat, és országunkat, még mielőtt tisztában lettünk volna a kérdésekkel, készültünk. Lemértük a lakásunkat, mert hogy ilyen kérdés biztosan lesz, hogy mekkora. Én ugyan mondtam Balázsnak, hogy ne... mert csak lelombozódunk majd, de megtette. Az eredmény szánalmas. És csak azért írom le, hogy utána feltehessek egy kérdést.
Konyha: 8,2875 nm, Közlekedő: 1,8 nm, Wc: 0,81 nm, Fürdő: 3,12 nm, Gyerekszoba: 8,75 nm, Szoba: 10,05 nm. Mindösszesen tehát (a jó fejszámoló már tudják) 32,8175 nm.
Tegye fel a kezét, akinek valamelyik szobájába beférne a lakásunk? :D :D Mint pl. anyám nappalijába is beférne (és még maradna is hely)
De éppen ma kinéztem már magunknak egy igazán irdatlan méretű házat. :D Százötven négyzetméter.. micsoda kánaán lenne... és már csak 18 milliót kéne hozzá szereznünk. Gyerekjáték... :D :D :D (ha összerakom az összes gazdálkodj okosan, meg monopoly pénzeket, lehet, hogy meg is van már)
2011. szept. 30.
És igen.. megcsináltam! :)
Érdekes és fárasztó szeptember volt. Olyan sok minden történt körülöttünk, körülöttem, ami máskor hónapok alatt szokott. Kicsit néha nehezen viseltem az őrült tempót, leginkább a lelkem kiáltozott a lassításért. De azért csináltam. A hónap közepén akkora feltöltődést szereztem az önzetlenség napi rendezvényből, amilyet már rég. Néha még most is visszamerengek pár percre, amikor nagyon rossz napom van, és erőt gyűjtök abból, amit ott tapasztaltam. Volt, hogy komolyan elszégyelltem magam, mikor a saját apró-cseprő bajaimon nyihogtam, mikor mennyien élnek a világban az enyémnél sokkal nagyobb gondokkal. És ők is teszik a dolgukat, mosolyognak, élnek. Na persze én is ezt teszem. Mosolygok, élek.. néha keserűen mosolygok, és néha sírok is. De azt hiszem, ez egészen emberi vonásom. :)
Még augusztus volt, amikor magamban elhatároztam, hogy próbára teszem magam. Nem volt tétje a dolognak, vagyis dehogynem.. a saját önbecsülésem volt a tét. Ami azért nem kis dolog, mégha olyan keveset foglalkozunk is vele. Szóval, miután az idén kissé elhanyagoltam a blogírást (legalábbis voltak hónapok, mikor sokkal kevesebbet írtam, mint kellett volna), úgy döntöttem, kipróbálom, képes vagyok e még minden nap írni. Számomra is meglepetés volt, hogy mennyire könnyedén találtam vissza a mindennapi blogolás felszabadító pillanataihoz. Volt egy nagyon apró megtorpanásom, akkor, amikor kiderült, mennyien olvasnak most már. Akkor, egy olyan fél óra erejéig elgondolkodtam azon, szabad e ezt így csinálnom továbbra is. Nyitott könyv az életem, a gondolataim, a betegségemmel kapcsolatos összes fóbiám, félelmem, őszintén írok a legmélyebb érzéseimről. Egy röpke gondolatfoszlányként felmerült a zárt blog gondolata is. Ami épp csak átsuhant itt a billentyűzet fölött. És úgy döntöttem, nincs mit szégyellnem. Az őszinteségem egy komoly erény szerintem. Legyen szó bármiről, nem fogok másképp írni ezek után sem.
Ma szeptember 30-a van, és amikor közzéteszem ezt a bejegyzést, ha minden igaz, a szeptemberi bejegyzések száma pont 30 lesz. Ami azt jelenti, megcsináltam. :) Minden zűrzavar ellenére, ami néha bennem és körülöttem dúlt, minden nap írtam. Betartottam a magamnak tett "fogadalmat", és egyetlen post sem volt olyan, ami mögött ne én lettem volna.
Most épp büszke vagyok magamra, de már kattog is az agyam tovább azon, mi mindenre lehetek még képes, ha ez ment? :) Lehet, hogy tényleg úgy van, hogy az ember elhatározza, megcsinálja, és örül. De ha ez ennyire egyszerű, akkor ennyire egyszerűen kéne kezelni. :)
Ja, és ma láttam az önzetlenség napi video-t is. :) Annyit elárulhatok (amíg nem mutathatom meg), hogy nagyon jó lett. :)
Még augusztus volt, amikor magamban elhatároztam, hogy próbára teszem magam. Nem volt tétje a dolognak, vagyis dehogynem.. a saját önbecsülésem volt a tét. Ami azért nem kis dolog, mégha olyan keveset foglalkozunk is vele. Szóval, miután az idén kissé elhanyagoltam a blogírást (legalábbis voltak hónapok, mikor sokkal kevesebbet írtam, mint kellett volna), úgy döntöttem, kipróbálom, képes vagyok e még minden nap írni. Számomra is meglepetés volt, hogy mennyire könnyedén találtam vissza a mindennapi blogolás felszabadító pillanataihoz. Volt egy nagyon apró megtorpanásom, akkor, amikor kiderült, mennyien olvasnak most már. Akkor, egy olyan fél óra erejéig elgondolkodtam azon, szabad e ezt így csinálnom továbbra is. Nyitott könyv az életem, a gondolataim, a betegségemmel kapcsolatos összes fóbiám, félelmem, őszintén írok a legmélyebb érzéseimről. Egy röpke gondolatfoszlányként felmerült a zárt blog gondolata is. Ami épp csak átsuhant itt a billentyűzet fölött. És úgy döntöttem, nincs mit szégyellnem. Az őszinteségem egy komoly erény szerintem. Legyen szó bármiről, nem fogok másképp írni ezek után sem.
Ma szeptember 30-a van, és amikor közzéteszem ezt a bejegyzést, ha minden igaz, a szeptemberi bejegyzések száma pont 30 lesz. Ami azt jelenti, megcsináltam. :) Minden zűrzavar ellenére, ami néha bennem és körülöttem dúlt, minden nap írtam. Betartottam a magamnak tett "fogadalmat", és egyetlen post sem volt olyan, ami mögött ne én lettem volna.
Most épp büszke vagyok magamra, de már kattog is az agyam tovább azon, mi mindenre lehetek még képes, ha ez ment? :) Lehet, hogy tényleg úgy van, hogy az ember elhatározza, megcsinálja, és örül. De ha ez ennyire egyszerű, akkor ennyire egyszerűen kéne kezelni. :)
Ja, és ma láttam az önzetlenség napi video-t is. :) Annyit elárulhatok (amíg nem mutathatom meg), hogy nagyon jó lett. :)
2011. szept. 29.
Van szívem
Ugye nem gondoltátok volna? Pedig van. És működik. Többnyire jól, ám nem száz százalékosan. Néha hiba csúszik a gépezetbe, de annyira nem, hogy akár átmenetileg is szívtelennek nevezhessen bárki is. :)
Nem volt ennyire jó kedvem miután leszedték rólam a Holtert, és kis várakozás után már mehettem is az ítélethirdetésre. Azért nem semmi ám, hova fejlődött a technika. Tíz perc sem telt el, és már kinyomtatva, összegezve ott hevert előttem feketén-fehéren, amit produkáltam. Semmi titkolás, mellébeszélés, mert műszer könyörtelenül működött, éjjel-nappal, mindösszesen 21 óra és 23 percen keresztül.
Na és amit monitorozott:
Átlagos szívfrekvencia 84 bpm, minimális szívfrekvencia 56 bpm, fellépett 06:36-kor, maximális szívfrekvencia 141 bpm, fellépett 11:23-kor (amikor felértem a lépcsőn)
Kamrai események: : Összesen 0 kamrai ütés volt, melyből 0 volt extraszisztolé. Egyéb események: 0 csatolt, 0 run, 0 ventrikuláris biegminia, és 0 tachycardia.
Pitvari események: Összesen 641 szupraventrikuláris ütés volt, melyből 623 volt extraszisztolé. Egyéb események 7 csatolt, 0 run és 1 paroxizmális tachycardia. .
St események: A legnagyobb ST depresszió értéke -1,37 mm, ami 11:22-kor jelentkezett az 1. csatornán. A legnagyobb ST eleváció értéke 1,37 mm, ami 08:36-kor jelentkezettt a 2. csatornán.
Ritmusanalízis eredményei: A felvételben 0 db 2,4 másodpercnél hosszabb pause jelentkezett.
Doki vélemény: Sinus ritmus - jó freq-a menet nem jelentős mennyiségű SVESY. Egy 4 tagu keskeny QRS-ü run. Kóros bradycardia, pausa nem volt.
kis dosisu beta blokkoló jön szóba.
Tehát ennyi. Az agyam már blokkolva van. Mármint a normálatlan ingerei... most a szívem is blokkolva lesz. Aztán remélhetőleg máshol már nem blokkolnak.
Amúgy annak, amit leírtam, a nagy részét nem értem. De leírtam, hátha valaki fogja érteni. :) Azt mondták, túlságosan nagy baj nincs. Úgyhogy ez akkor jó hír, nem?
Nem volt ennyire jó kedvem miután leszedték rólam a Holtert, és kis várakozás után már mehettem is az ítélethirdetésre. Azért nem semmi ám, hova fejlődött a technika. Tíz perc sem telt el, és már kinyomtatva, összegezve ott hevert előttem feketén-fehéren, amit produkáltam. Semmi titkolás, mellébeszélés, mert műszer könyörtelenül működött, éjjel-nappal, mindösszesen 21 óra és 23 percen keresztül.
Na és amit monitorozott:
Átlagos szívfrekvencia 84 bpm, minimális szívfrekvencia 56 bpm, fellépett 06:36-kor, maximális szívfrekvencia 141 bpm, fellépett 11:23-kor (amikor felértem a lépcsőn)
Kamrai események: : Összesen 0 kamrai ütés volt, melyből 0 volt extraszisztolé. Egyéb események: 0 csatolt, 0 run, 0 ventrikuláris biegminia, és 0 tachycardia.
Pitvari események: Összesen 641 szupraventrikuláris ütés volt, melyből 623 volt extraszisztolé. Egyéb események 7 csatolt, 0 run és 1 paroxizmális tachycardia. .
St események: A legnagyobb ST depresszió értéke -1,37 mm, ami 11:22-kor jelentkezett az 1. csatornán. A legnagyobb ST eleváció értéke 1,37 mm, ami 08:36-kor jelentkezettt a 2. csatornán.
Ritmusanalízis eredményei: A felvételben 0 db 2,4 másodpercnél hosszabb pause jelentkezett.
Doki vélemény: Sinus ritmus - jó freq-a menet nem jelentős mennyiségű SVESY. Egy 4 tagu keskeny QRS-ü run. Kóros bradycardia, pausa nem volt.
kis dosisu beta blokkoló jön szóba.
Tehát ennyi. Az agyam már blokkolva van. Mármint a normálatlan ingerei... most a szívem is blokkolva lesz. Aztán remélhetőleg máshol már nem blokkolnak.
Amúgy annak, amit leírtam, a nagy részét nem értem. De leírtam, hátha valaki fogja érteni. :) Azt mondták, túlságosan nagy baj nincs. Úgyhogy ez akkor jó hír, nem?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)