Namostaztán...

.. nagyon elegem van. A fiaim teljességgel meghülyültek, és ha nem ütik-vágják egymást, akkor válogatott sértésekkel bombázzák egymást. Vagy ha nem, akkor eltorlaszolják a szobaajtót egymás elöl. Aztán meg kórusban bömbölnek, és mikor mindkettőnek még a haját is leüvöltöm a fejéről, akkor közlik velem, "kösz, hogy ilyen együtt érző vagy"A harmadik mindeközben háborítatlan nyugalommal szemléli az eseményeket, csak a szeme pajkos csillogásából látszik, hogy raktároz. Nem kell már sok, hogy beszálljon a buliba.
Tudom én, hogy mindig és újra meg kell vívniuk egymás között a saját kis harcaikat. Nincsenek könnyű helyzetben (a két nagyról van szó), mert valahogy olyan érdekesen alakult minden. Patrik amennyivel "kisebb" termetű, annyival gyorsabban jár az esze. Erik pedig, amennyivel le van maradva a részképesség-fejletlenségek miatt, annyival "macsóbb", mint Patrik. Szóval simán fej-fej mellett haladnak, de mégis, eljutottunk abba a korba, amikor már "utálják" egymást annyira, hogy a másik fejéhez vágják a teljesen nyilvánvaló különbségeket. Mindketten elég karakán egyéniségek ahhoz, hogy egyik se akarjon az okos enged játékban az okos lenni, és csak mondják, csak mondják.. Aztán pedig valakinek eljár a keze, és onnantól nincs megállás. Az győz, aki előbb bőgeti meg a másikat. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet. Leginkább a tehetetlenséget gyűlölöm ezzel kapcsolatban, mert ha szétszedem őket, elvárják, hogy valamelyiküknek igazat adjak, vagy legalább a védelmembe vegyem, mert ha nem, hát akkor jön a "kösz, hogy ilyen együtt érző vagy" duma. De Isten látja lelkemet, nem tudom sajnálni azt a gyerekemet, aki azért verte be a fejét az emeletes ágyba, mert épp verte az öccsét. De az öccsét sem tudom sajnálni azért, mert kapott, ha előtte addig "malacozta" a bátyját, amíg az annyira ideges nem lett, hogy nekiugrott. Még nem találtam meg a jó megoldást. Azt remélem, hogy az iskolai különválást ellensúlyozzák valahogy ezzel... mert egyik sem mondaná ki, de tudom, mindkettőjüknek hiányzik a másik napközben, főleg, hogy hónapokig együtt voltak nyáron. Jó lenne ilyenkor, ha mindenkinek lenne saját szobája, ahova külön vonulhatna duzzogni, puffogni, morogni.. de nincs. Ez a kis luk van, és bármennyire nem tetszik, ez van. (majd a lottóötös..) Igyekszem valamennyit tolerálni is ebből a háborúból, azt hiszem, a lehető legtöbbet. Meghallgatom őket külön-külön is, és még egyiknek sem mondtam, hogy szégyellje magát, amiért így viselkedik a testvérével. (lehet, hogy kéne?) Az is érdekes, hogy míg én kicsit jobban átérzem Patrik helyzetét, lévén nálunk is én vagyok a nagyobb(idősebb) testvér, addig Balázs meg Erik helyzetébe tudja jól belehelyezni magát, mert náluk meg ő a kisebb. :)
Az Isten irgalmazzon nekem majd amikor ezek már hárman ölik egymást. Bár ki tudja, lehet, hogy addigra már még az együtt érzést is megtanulom az ilyen helyzetekben is. :)

AtyaGatya

Még csak kedd van, de már úgy érzem, mintha minimum csütörtök lenne. Annyi minden történt már, mint máskor (normális esetben) csak hét vége felé. Ugye a tegnapi nap, ahogy lentebb is írtam, nagyon a nemnormális kategóriába esett. A mai nyugisabbnak ígérkezett, kicsi munkával, kicsi orvossal (olyan kici kínais módra). Munka nem volt kicsi, mert nagyon sokan voltak, és mindenki nagyon olyan volt, aki beszélgetni is szeretett volna, ami amúgy nem baj, csak lett volna egy csomó dolog, amit meg kellett volna csinálnom, de azt úgy nem lehet, hogy miközben beszélgetünk, én felmászok a létrára, hogy átpakoljam a nyári pizsamákat pl. Úgyhogy a dolgok annyira nem haladtak, ellenben, ezt ellensúlyozandó elég jó forgalmat csináltam. Munka végeztével elmentem a rossmann-ba, megvettem mindent, ami kellett itthonra, meg Rolinak az oviba (mert béna és feledékeny anya még nem vitte a tisztasági csomagot), aztán a tűző napon hazaballagtam. Itthon is csak félig normális állapot várt, egy darab bűnbánóan néző és lapító kutya, és egy darab khm.. hát.. elég ideges férj. Épp nem voltak jóban. És pillanatokon belül én is éreztem egy enyhe lefolyású bűntudatot, ugyanis kizártam a kutyát a sufniból, mentségemre szolgáljon, hogy a fene sem gondolta, hogy ilyen kánikula lesz ma, szerencsétlennek meg olyan melege volt, hogy ásott magának egy olyan félméteres gödröt. Balázs ezt annyira nem találta jó ötletnek (konkrétan tajtékzott a méregtől), úgyhogy kutya fenyítésben részesült, és minden fogyatékossága ellenére ennek teljes tudatában is volt. Erre értem én haza. Aztán kutya ki lett fürdetve az ásási munkálatok porából, én addig kipakoltam, elpakoltam, ilyesmi, majd kis szussz után elindultam vissza a városba beszerezni a tegnapi vizsgálathoz a beutalót. (na, ezt csináljátok utánam) Jaaa, és azt ki is hagytam, hogy hazafelé igen hatékony módon elrendeztem legnagyobb fiam úszószakkörét is (mehet, persze). Ákos bácsi érdekesen nézett, amikor a frissen megszerzett telefonszámán felhívtam, és miután épp akkor kanyarodott be velem szemben, mondtam, hogy akkor megvárom, amíg leparkol. :D Szóval, úszó szakkör elintézve (kár, hogy én nem járhatok, Ákos bácsi engem is megtaníthatna), már csak meg kell tanulnom osztódni a gyerekemet, ugyanis épp a matek szakkörrel egyidőben van. :D Na, de ilyeneken már nem akadunk fent, de igazán. Majd lesz valami.
Egy újabb fél órás izzasztó séta után beértem a háziorvoshoz, mielőtt felmentem, még kértem időpontot a fiúknak keresztapánkhoz (szept. 28.), Patriknak az allergológiára (okt. 26.). Háziorvosnál hiába akartam, hogy én nem megyek be, mert csak recept és beutaló kell, azért az asszisztens ragaszkodott hozzá, hogy csak menjek be a doktor úrhoz. Hát tudtam én, hogy nem kéne.. Mondtam, hogy kérek egy beutalót a tegnapi vizsgálatra, mire lecsapott a dologra, hogy akkor mutassam csak a leletet.. Áttanulmányozta, hümmögött, majd megfogta a csuklómat, hogy na hadd nézzem csak a pulzusát. És a következő pillanatban volt az a dalszerű jelenet, hogy "és megindul a föld, és leszakad az ég..", mert megkérdezte, hogy "maga mióta él ezzel a pulzussal?" Mondom, hát jó ideje már. Na, hát azt nem lehet, ne őrüljek már meg, hát tönkremegy a szívem, ezt le kell nyomni. És már írta is a receptet, hogy ebből szedjen egy felet, aztán meglátjuk. (de a holter-monitorozásig nem kell) És már kérdezte is tovább.. szokott mostanában leizzadni? Hát.. igen. És mikor is néztünk utoljára pajzsmirigyet? Fogalmam sincs, egy ideje. Na, majd akkor most, mert hétszentség, hogy az lesz a ludas. Még kétszer-háromszor elhüledezett rajta, hogy te jó isten, így teker a szíve, és el sem jött, és le kell nyomni nyolcvan alá. Így esett, hogy elmentem egy beutalóért, és kijöttem kettővel.. (vérvételre is mennem kell), meg egy recepttel. Tudtam én, hogy jobb lenne itthon maradni.
A délután további része már kezdett hasonlítani egy olyan normálisabb fajtára. Elmentem Erik elé a suliba, hazajöttünk a busszal (ami negyed órát késett), aztán elmentem Roliért az oviba, aztán kicsit kifújtam magam a kanapén (alfa-állapotban). Vacsora előtt mértem meg a vérnyomásomat (miután még olyan öt-tíz percet szundítottam is, de legalábbis nem voltam teljesen éber), 128/81 pulzus: 89. Pedig már kávét is alig iszok. Délután már egyáltalán nem. Grrrrr... azért erről nem volt szó.
Mindegy, holnap szerzek időpontot vérvételre, aztán majd megint csak meglátjuk.
Hát ennyi mára. Nem unatkoztam. És szinte hiányolom, hogy ma egyetlen belső szervemről sem láttam felvételt. :D :D

Két orvos között

még dolgoztam is ma. Pedig egyáltalán nem így volt ez tervezve. Az egyik orvosos persze tervezett látogatás volt, ahogy írtam is. Reggel még gyorsan lehúztam az ágyneműt, és elindítottam a mosógépet, gondoltam, majd hazajövök, kiteregetem, és délután, miközben végre átpakolom a gyerekszobában a szekrényt, megszárad, és estére lesz egy illatos-rendes gyerekszobánk. Na, hát ez álom maradt. Pedig jól indult.
Kis krupposnak reggelre kutya baja sem volt, szerencsére, így nyugodt szívvel vittem. Ráadásul úszni mentek, amit alig várt már.
Patrik ugyan fejfájással kelt, és hiába kapott azonnal fájdalomcsillapítót, végül sírva indult iskolába. Érte aggódtam, de reméltem, hogy hamar búcsút  inthet a fájdalomnak.
Mikor már mindenki a helyén volt, mi is elindultunk. Balázs kitett a kórháznál, ő pedig elment utlrahangos sípot beszerezni. Megbeszéltük, hogy csörgök, ha végeztem. Felkészültem mindenre.. várakozás tekintetében, legutóbb ugyanis nem tudtam kivárni, hogy bekerüljek, két óra után (mikor még mindig hatan voltak előttem) feladtam. De most.. voltak ugyan, akik vártak, és a doki vizitelt még, de hát gondoltam, mindegy. Kivárom. Legnagyobb meglepetésemre olyan húsz percnyi ücsörgés után jött az orvos, és ahogy meglátott, már hívott is be. Már ezért imádtam. :) Mindig meglep azzal, hogy annyira emlékszik mindenre, és ezúttal sem volt ez másképp. Kérdezte, mi újság, hogy vagyok. Örült neki, hogy nincs lábrázás. A ritmuszavarokra aggódva hümmögött, majd közölte, hogy hát az "gáz". :D Meghallgatott, megnézte a pulzusomat, de persze épp akkor semmi különöset nem érzett, hallott. Megbeszéltük végre a pécsi kiruccanásomat, és ugyan féltem tőle, hogy majd úgy értékeli, hogy "hátulról mellbe támadtam őt vele", de nem így értékelte. Elolvasta, amit írtak, megállapítottuk, hogy tulajdonképpen ugyanaz, mint amit ő is mond. Bevallottam, hogy nem szedtem a gyógyszert, és még ezért sem kaptam a fejemre. Azt mondta, megérti, hogy tele van a hócipőm, de ne hősködjek. Fogadjam el, hogy találtunk valamit, ami pillanatnyilag segít. Meg hogy legyek türelmes, el fogjuk csípni ezt. Olyannyira komolyan gondolja, hogy jövő hét keddre berendelt egy új kollegájához konzultációra, akinek sokkal inkább "szakterülete" lehetek, mint neki. Gondolt is rám, amikor felvették, hogy na, majd ő hátha.. Mert hát igen, nem vagyok egy tankönyvi eset, de nem adjuk fel. Kardiológusi kivizsgálást kétszer aláhúzva javasolta, mert nem kell ugyan nagyon megijedni, de azért utána kell járni, most. Én meg, miután a bent töltött negyed órában vagy tizenötször mondta, hogy "ne aggódjon, drágám, ne adja fel, drágám" úgy döntöttem, na, hát igen, ezért lett nekem ideiglenes lakcímem itt, Tatabányán. Mert (és ez most először merült fel bennem ennyire mélyen őszintén) én megbízom ebben az emberben. Tudom, hogy segíteni akar.
Elindultunk hazafelé, és akkor következett a nem tervezett része a napnak. Mert főnököm telefonált, hogy "nem jössz?". Elfelejtette, hogy nekem mára szabadnapot adott. Így aztán úgy adódott, hogy egy órával később ugyan, mint eredetileg kellett volna, de mentem. Főnököm férje volt addig bent, aki megkérdezte mit mondott a doki, én meg mondtam, hogy jövő kedden vissza kell mennem, és addig még valahogy be kell jutnom a kardiológiára. Erre ő felemelte a telefont, és pikk-pakk szerzett nekem egy időpontot délután 14:15-re. És mondta, csak menjek, mert majd addig ő megint bejön helyettem. Úgyhogy mese nem volt, mentem.
Csináltak egy ekg-t, meg szív ultrahangot. (EKG sr-meredek tengelyállás- átmenet V3-4 ST isoel, T pos, Keringés egyensúlyban) Az ultrahang szerint kóros eltérés nincs. Jelen pillanatban nincs kardiológiai teendő, és nem kell nagyon aggódnom. (hogy kicsit kell e, azt nem tudom). 28-án délután vissza kell mennem, akkor feltesznek egy 24 órás EKG-t, mert ha már vannak ezek a ritmuszavarok, akkor azt már érdemes monitorozni. Ebben maradtunk.
Az jelen pillanatban egyáltalán nem mellékes, hogy igazi, nekik szóló beutaló nélkül fogadtak és láttak el, és ezt egy kicsit sem éreztették velem.
A vizsgálat után még visszamentem egy kicsit dolgozni, végül pedig munka után még bevásároltunk, és már jöhettem is haza. Ágyneműt felhúzni és vacsorát adni a családnak. :)
Elfáradtam. Okosabb nem lettem ugyan, csak szereztem magamnak egy-két jó tapasztalatot a haldokló magyar egészségügyben. Kár, hogy nincsenek többen az ilyen orvosok. :)
Még cseng a fülemben a "ne adja fel drágám" mondat, úgyhogy most ebből táplálkozom. :) Nem adom fel. :) Várok, megyek, csinálom, és majd meglátjuk.
Jaaa, és azért az sem semmi, hogy most már nem csak az tuti, hogy van agyam, hanem az is, hogy szívem is van. Láttam. :P

Krupp

Én naiv, azt hittem már kipipálhatjuk ezt a "betegséget", vagy inkább elfelejthetjük örökre. A háromból kettőnek volt már minimum egyszer krupp-os rohama, de Roli számított krupposnak. Öt hónapos volt, amikor először befulladt, egy forró nyári éjszakán. Akkor bekerültünk a Bókay utcába (1-es gyerekklinika), bent voltunk két napot, az alatt az idő alatt elláttak minden jó tanáccsal, inhalátort kaptunk, kúp-receptet, és jöhettünk haza. Akkor azt állapították meg, hogy vírusra jött elő, és végül is "ült" is a dolog, a két nagyobbat épp akkor hordtuk naponta a fülészetre 39 fokos lázzal járó savós középfülgyulladással. Tehát simán benne volt a pakliban a vírus. Meg végül is mindegy is volt mi hozta elő. Szörnyű élmény volt arra ébredni, hogy a pici baba gyerekünk hangosan küzd azért hogy levegőt vegyen, és még sírni sem tud (nem volt hozzá hangja).
Nagyon sok éjszakát virrasztottunk át vele olyan három éves koráig. Ültünk a kanapén, kb. száz takaróba bugyolálva, mert az ablakot a mínusz száz fokban sem csukhattuk be, és néztük a Kisvakondot. Az volt az egyetlen, amivel nyugton tudtuk tartani. Inhaláltunk, párásítottunk, és vártunk, hogy elmúljon. Szerencsére mindig sikerült itthon elmulasztani, még olyankor is, mikor már komoly pánikban volt a fulladás miatt.
Ahogy nőtt, azért ritkultak ezek az ébren töltött éjszakák, de sosem szűntek meg teljesen. Mindig, mire már fellélegeztünk volna, hogy lassan eltelik egy év, addigra valamiért jelentkezett. Volt egy fura időszakunk is, mikor ketten egyszerre.. az akkor hat éves Erik is befulladt egy reggelre.. derült égből villámcsapásként. Nála még egyszer jelentkezett, azóta soha. Patrik meg asztmás, úgyhogy ő ebben a krupp-dologban nem vesz részt.
Most is ez az időszak volt már, mikor már majdnem kidobtam a kúpokat is, mondván úgysem kell már. De aztán végül csak beraktam a gyógyszeres dobozba, gondoltam, legalább addig megőrzöm, amíg le nem jár. Enni nem kér. Ma reggel (vagyis délelőtt inkább, mert jó sokáig aludtunk.. legalábbis én és a legkisebb) aztán a "rossz köhögéssel" ébredt. A jellegzetes ugató hang, rekedt beszédhang és nehezített légzés mind megvolt. Megijedt, és sírt. Ami nem jó jel.. nem szabad hagyni pánikolni, sírni meg pláne, mert nem tesz jót. Amúgy sem, de krupp-szempontból főleg nem. Minden aggodalmamat félretéve, csak azt lebegtetve a szemem előtt, hogy azonnal meg kell nyugtatnom, rámosolyogtam, és mondtam, hozok neki a hűtőből inni. Kólát ígértem, hogy mosolyogjon ő is. :) (lehet köveket dobálni, de a cél érdekében bármit megtesz az ember, ha sörrel tudom átbillenteni ezen, akkor azt is kapott volna isten bizony) Először nem akart inni, mert az nem jó, de legalább már azzal volt elfoglalva, nem mással. Végül megitta. Aztán fújtunk két puff ventolint, amit sikerült azonnal jól csinálnunk. Még egy negyed órát pihent, de aztán fokozatosan szűnt meg minden tünet. Csak a rekedtes hang maradt. Délre az is távozóban volt.
Délután még egyszer megismételtük a fújós-darth vaderes jelenetet, de aztán kapott fagyit, és megint elmúlt. Jelen pillanatban olyan, mintha mi sem történt volna. :)
Azt remélem az éjszaka is eseménytelen lesz. Aztán pedig  most már nem bánnám, ha a tankönyvi példát követné a gyerekem... erre az életkorra már rég ki kellett volna nőnie a kruppját.

Hétfőn doki

Jó ideje hangolódok már erre az orvososdira megint. Jó okom van rá. Egyrészt, annyira szeretnék szabadulni, hogy el sem tudom mondani. Ez azért munkálkodik bennem már egy jó ideje. Volt már olyan verzió (szigorúan magamban), hogy összetépek-elégetek minden egyes leletemet, papíromat, lehúzom a wc-n a maradék gyógyszereimet, és a fejemet a homokba dugva úgy teszek, mintha sose történt volna semmi. Ez egy jó verzió egyébként, mert az "az vagy, amit gondolsz" elv alapján voltak igazán felhőtlen heteim. Amikor tényleg bárki megkérdezte, hogy vagyok, szívből, és nagy mosollyal az arcomon mondhattam, hogy jóóóóól. :) Lubickoltam az érzésben, mert olyan szabadság-feelingje volt. Megcsillantotta előttem az út végét, hogy lehet ezt így, és így is kell, mert ez így nagyon-nagyon jó. Mindamellett, hogy erre az időszakra, ha le nem is húztam, de valóban leálltam az összes létező szerrel, és csak a saját boldogsághormonjaimra hagyatkozva éltem, azért tudatában voltam annak, hogy felelőtlenség is, amit teszek, és vannak korlátaim. Tehát az összes szabadságom kimerült abban, hogy (csakazértse) nem szedtem semmit. Lehet, hogy ez visszamaradt valami ki nem élt dackorszakomból, mert mindig ezzel tüntetek. :D
De aztán, ahogy az általában lenni szokott, a két-három nagyon jó hét után jöttek a jelek. Először csak a hihetetlen fáradékonyság. Aztán az egykedvűség. Ezzel egyidőben kezdtek az izmaim furán viselkedni, mondhatnám hogy néha én magam voltam rongyláb jani, mert a lábaim helyén kb. egy zsáknyi rongy volt csak. Ekkor már gondolkodtam, hogy nyúljak e a gyógyszeres szekrény felé (ami egy polc, de az hülyén hangzik). De még csak a magne b6-ig jutottam. Egy estére. És jobb lett, úgyhogy vállrándítva csináltam tovább. De a jobb egészen egy napig tartott, majd újrakezdődött minden. Itt fáj, ott fáj, zsibbad, fura, remeg, befeszül. Ekkor már tudtam, hogy nem úszom meg, elő kell szednem a kis kék bogyót újfent, mert ez már így nem lesz jó. De még egy napot elhúztam a dolgot, mert hát én vagyok én, és én elhatároztam, és nehogymár a befőtt álljon neki elrakni a nagymamát.
Eddigre már hivogattam az orvost is időpont-ügyben, de megint csak a sokadik napi próbálkozás jött be, úgyhogy még azelőtt, hogy beszéltünk volna, beadtam a derekam, és beszedtem a gyógyszert. Utálom-érzés még mindig. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy kell nekem, bár kétség nem fér hozzá, vannak jótékony hatásai a zsibbadás- remegés- fura érzés dolgokra. Vagy csak simán működik a placebo-hatás.
Na és ennek tükrében, meg mert én még őszinte ember voltam(vagyok, leszek), azon gondolkodtam, hogy is kéne mindezt elővezetnem a dokinak. Mert el kéne mesélnem neki mindezt, de azért bennem van a para, hogy (joggal) leszedi a fejemet, amiért ekkora kísérletezős marha vagyok. Ráadásul a lábrázások ugyan megszűntek, és július eleje óta egy sem volt, helyette vannak igen érdekes ritmuszavaraim. Tényleg nagyon érdekes érzés.. olyasmi, mintha belül a szívemben egy kismadár csapkodna a szárnyaival. Pár másodpercig tart, úgy óránként kétszer-háromszor, és magától helyreáll. Amióta ez van, azóta a pulzusom már csak időnként megy 90 fölé, megmarad olyan hetvenöt és nyolcvan között. A vérnyomásom nem magas. Ez nyilvánvalóan nem a neurológus asztala, de mivel minden bármivel összefügghet, így azt hiszem, jobb, ha tud róla. Meg a nyakzsibbadásomról. Ami néha annyira gáz, hogy fáj tőle a fejem. De ez sem folyamatos.
Na de ha mindezt őszintén elmondom, akkor megint kezdődik minden elölről, egy másik vonalon. Kétféle tipp is kering azok között, akik valamennyit is tudnak rólam, és a nyavalyáimról. Vagy pajzsmirigy, vagy sm. Nos, részemről egyik sem. :D Amúgy meg nem is akarom tudni. De ha nem akarom tudni, és nem mondom el, akkor egyáltalán minek megyek? Szóval.. erőt kell vennem magamon, és elmondani. Tudom. Csak nem könnyű.
Miközben gondolkodtam ennek a tizenötezer-féle verzióján, eszembe jutott, amikor még a múlt évezredben anyám Budapestre hordott egy orosz (ukrán?) doktornénihez a Körtérre. Minden nap kaptam egy injekciót, (fogalmunk sincs, miket, a doktornő saját készletéből való volt) Nem tudom honnan tudta, vagy miből gondolta, de ő akkor ott megmondta, hogy "lesz még annyi bajom, ami másik nyolcnak is elég volna". Nos, egészen eddig nem jutott ez eszembe, csak most. De mondjuk, hogy már meg van a nyolc, úgyhogy részemről befejezném ezt az orvosos-neurológusos-kitudjamégmilyenes dolgot.
Mondja valaki, hogy fogalmuk sincs, és ennyiben maradhatunk. :) De úgyis tudom.. nem ez lesz ám. Kardiológus, ekg, huszonnégy órás vérnyomásmérő, vérvétel, egy kis ez, egy kis az.. közben egy mri kontroll, és úgy december vége felé már végzek is mindezzel.
De sose legyen ennél nagyobb bajom ám. :)

Miért nem olvasok újságot?

Egyszerű oka van ennek: untat. :D Mindig vannak próbálkozásaim mindenféle nyomtatott sajtóval, hogy na majd azt.. de rendre úgy járok velük, hogy maximum két szám erejéig tud lekötni, aztán soha többet. Ez alól jelen pillanatban a Nők Lapja Psziché c. kiadványa kivétel, de a legutoljára megjelent már erősen hajaz arra, hogy maradnak benne olvasatlan cikkek.
Nem tudnak lekötni az egykaptafára készülő női újságok, már a nők lapját sem tartom olyan színvonalúnak, mint régen. A többi pedig szinte szót sem érdemel. A kreatív lapok eleve nem érdekelnek, lévén sem tehetségem, sem pénzem nincs az azokban szereplő remekebbnél remekebb ötletek megvalósítására.
A napilapok a legszörnyűbbek mind közül számomra. Nincs olyan, ami ne lenne mérhetetlenül átlátszóan szenzációhajhász, ráadásul, lehet engem nagyképűnek is hívni miatta, de a legtöbb újságíró, aki ezekbe a napilapokba ír, szerintem jobban tenné, ha inkább közmunkásnak jelentkezne.
A dolog másik fele, hogy az internet fénykorában a nyomtatott sajtó igen ritkán tud(na) újdonsággal szolgálni. A megjelenő hírek zömét már rég olvasta az ember az összes létező hírportálon, ha igazán nagy durranásról van szó, akkor a "hivatásos" bloggerek is írtak már róla.
De azon kapom magam, hogy egyre kevesebb közéleti, politikai cikket olvasok el a neten is. Az index a kezdőlapunk, ahányszor megnyitom a böngészőt, azonnal láthatom mik a fő hírek, de ritkán olvasom el végig. Ha mégis, akkor úgyis az a vége, hogy felhúzom magam azokon az eszement dolgokon, amik megtörténhetnek, úgyhogy jobban teszem, ha csak a címéig jutok el. Ellenben egyre többször kattintok blogos véleményekre, mert az viszont mindig jobban érdekel, hogy ugyanazt a dolgot, hányan, hányféleképp látjuk, hogy éljük meg, hogy vészeljük át.
És ezzel kapcsolatban kérdésem is van. Ti olvastok újságot? És miért nem? :P

Kutya kutya csudajó

... alig-alig ugató. Ez még az egyik olyan "mesekönyvből" való idézet, ami még az én gyerekkoromból maradt fenn a gyerekeim számára, keménylapos változatú, és minden gyerekem kívülről tudta. Párszor eszembe jutott már ez a sor, mióta kutyatulajdonosok lettünk. Igaz is rá, mert tényleg ritkán hallani a hangját. Ugatni nemigen szokott, néha vakkant egyet, és ennyiben kimerül nála a dolog. Ellenben skálázni azt nagyon tud. Igazi társasági lény, úgyhogy ha egyedül marad, akkor csinál egy röpke öt-tízperces műsort, hátha akad közönsége. Először nyüszít. Aztán ha ez nem jön be, akkor fokozza a hangerőt, majd a nagyobb hangerővel való elnyújtott áááá következik. Ezt még tudja fokozni azzal, hogy szépen kitartja a hangot. Aztán, ha nem jön be (és általában úgy van, hogy nem jön be), akkor elcsendesedik. Visszaváltozik azzá az értelmes nézésűvé, aki előtte volt.
Mióta elkészült neki a kinti "birodalom", azóta szépen összeszoktunk. Jól érzi magát, szereti a gyerekeket, reggelente azt sem tudja hova legyen izgatottságában, amikor először lát minket. De ugyanígy van ez akkor is, amikor valamelyikünk hazaérkezik. Szaglász, izeg-mozog, és alig várja, hogy lehajoljunk hozzá egy simogatás erejéig legalább. Tutira megismer bennünket, és már mindegyikünket másképp köszönt. Rajtam igen hamar átlátott, mert ugyan szót fogad, ha muszáj (tisztára, mint a gyerekeim), de pontosan tudja, hogy alapvetően simogatásokra számíthat tőlem. Balázs az abszolút főnök számára, ha ő jelen van, mi az orrunkon is pöröghetünk neki, meg sem moccan a falkavezér mellől. :)
Tegnap megejtették az első állatorvosi látogatást is. Át kell regisztrálni a chipjét a régi tulaj nevéről a mienkre, meg gondoltuk, nem baj, ha meg is nézik. Kíváncsiak voltunk arra az állítólagos süketségére is, de ezzel kapcsolatban már a telefonban "lelombozott" a doki, mikor megemlítettem neki, és csípőből visszakérdezett, hogy fehér e, mert azoknál "fajtahiba". (ő nem ezt a szót használta) Az orvosnál igen jó gyerek volt, szagmintát vett, de tűrte a vizsgálatot, dokinak nagyon tetszik, nagyon elégedett vele, és hát igen.. süket, mint az ágyú. Genetikailag. Mert a hallócsontocskái nem fejlődtek ki rendesen, ami állítólag az albínó fajtákra jellemző. Nos, az, hogy nála vannak ezek a barna foltok, nem mérvadó ebből a szempontból. Nincs ezzel baj egyébként, mármint, hogy van ez  fogyaték, mert nagyon jól tudunk vele kommunikálni ennek ellenére is. Figyel a kézmozdulatainkra, és csinálja, amit kérünk. Egyetlen esetben jelent problémát, ha fel akarjuk hívni magunkra a figyelmét, mindenképpen szemben kell állnunk vele. Ebből következően sosem fog póráz nélkül az utcán sétálni, mert nem tudnánk kiabálni neki. Az orvos azt tanácsolta, próbáljunk beszerezni egy ultrahangos sípot, hátha azt meghallja.Utánanéztünk, pár száz forintért beszerezhető, úgyhogy egy próbát megér.
Érdekes, hogy egy hét alatt hogy beilleszkedett ide, és hogy megszerettük. Már hiányozna, ha nem lenne. Pedig mondták többen is, hogy "megbánjuk", ráadásul rögtön ilyen nehéz kezdetet, hogy több éves, és süket.. nos, nem bántuk meg. Remélhetőleg ő sem bánja, hogy mi lettünk az új családja, és lett egy új otthona.
Azt pedig soha többet nem mondhatom már, hogy a "kutya se figyel rám...", mert abban biztos lehetek, hogy minden fogyatékossága ellenére minden idegszálával figyel. És pontosan tudja, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a családban.. érzékenység terén. Jófej, na.. Szeretjük. :)