Csak hallgatok

 Viszonylag ritkán fordul elő, hogy magamban tartsam a véleményemet, de azért persze vannak helyzetek, amikor úgy vagyok vele, hogy na, itt jobb lesz hallgatni. 

Van például egy kollégám, akivel kapcsolatban mindig vannak ambivalens érzéseim, mert alapjáraton egy tök jó szándékú, segítőkész pasi, de olyan szinten van elvarázsolva, hogy az már-már botrányos. Ő rendszeresen elmeséli az élete kisebb -nagyobb történéseit. Végigkísértem az ő szemén keresztül ahogy a kapcsolata a gyerekei anyjával tönkrement. Nem volt szép sztori, de akkor is megálltam, hogy nem firtattam, vajon miért gondolja, hogy csak a párja felelőssége az egész. Aztán külön költöztek, jött a gyerekek közös felügyelete, ingáztak a szüleik között minden érzelmi teherrel együtt, amit érthető okokból senki nem tudott jól kezelni. A vége az lett, hogy a bíróság döntött, a gyerekek maradtak az anyukájuknál, apuka a klasszikus hétvégi apuka lett. Elvált szülők gyerekeként más szemmel nézem az ilyen történéseket, de azt gondoltam, ő nagyon szereti a lányait, nem lesz itt gond. De persze lazul mindenféle kötelék, és mostanra belépett a képbe az anyagiakon vitázás. Elmesélte azt is, amin most vitáznak, legyen e inflációkövető a gyerektartás összege, és megálltam szó nélkül, amikor azt taglalta, hogy miért nem akar többet fizetni. 

Ugyanígy nem adok gyereknevelési tanácsokat sem senkinek. Hallgatom az ezzel kapcsolatos sztorikat sok embertől, de nem akarom megmondani a tutit, mert honnan tudnám nekik mi a jó? A saját gyerekeiket felneveltem, velük kapcsolatos is hoztam jó és kevésbé jó döntéseket. De őket ismerem jól, egészen könnyű dolgom volt velük. Másokkal kapcsolatban ez sosem lehet igaz..

A legnehezebb olyankor hallgatni, amikor a gyerekeim tesznek valami olyat, ami nekem nem tetszik, de már semmi jogom beleszólni mit hogy akarnak csinálni. Ilyenkor nem is mindig hallgatok.