Teljesítettem a rossmannos küldetést ma délután. Figyelmeztettem Balázst, hogy ne kapjon kisebb infarktust, amikor meglátja az sms-t, de persze kapott azért, amikor meglátta, hogy 43ezer forint volt a végösszeg. Az kicsit megvigasztalta, hogy egyébként kuponok nélkül majdnem a duplája lett volna, de azért persze ilyenkor mindig morog. Ez a pénzköltés dolog ez nagyon tud neki fájni. 😁 Ez gondolom ilyen férfiakba kódolt dolog, mert a fiúk is nagyon hasonlók.
De még mindez előtt délelőtt valamiért ellenállhatatlan kényszert éreztem arra, hogy elmenjek a piacra. Nem vagyok egy nagy piacra járó, főleg mióta ebben a munkakörben dolgozom, mert lehetőségem sincs péntek délelőttönként ilyen időtöltésre. Meg persze azért sem, mert a legutóbbi alkalmak csalódást okoztak, hiába mentem, nem kaptam, amit szerettem volna. De ma valamiért azt gondoltam, hogy én most aztán megyek. Sokkal jobban is vagyok, jó idő van, legfeljebb sétálok egyet. Még menet közben megfogalmozódott bennem, hogy veszek paplant magunknak, ha ott lesz az az asszony, akitől anyukám már többször vásárolt ilyesmit, mert az agyamra megy, hogy ami van, kisebb, mint a huzat, és folyton igazgatni kell.
Vettem paplant is (Roli szerint ez egy hülye szó, és huzatbavalónak kéne inkább hívni 😂), de nem is ez a legfontosabb. Hanem hogy végre szembetaláltam magam A kardigánnal, amit úgy nagyjából másfél éve keresek. Semmi extra, kötött, fekete, kapucnis, hátul kötővel. De hát végre..
Szerintem emiatt volt ez a kényszer bennem, hogy menjek oda. Azt azért még most nem mertem bevallani, hogy most akkor ehhez a kardigánhoz kéne nekem egy pár vékonyabb, színes garbó, vagy félgarbó. Remélhetőleg nem két évig kell azt is keresgélni. Mondjuk a fenti példa is mutatja, hogy nem érdemes megalkudni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése