Most már talán

 nem kiabálok el semmit, és úgy mesélhetek erről, hogy a nehezén túl vagyunk. 

Pontosan két héttel ezelőtt, vasárnap este negyed tízkor csörgött a telefonom, az apósom volt a hívó. Nem volt időm sem megijedni, de biztos voltam benne, hogy valami baj van. Amikor megkérdezte, hogy én hogy éreztem magam olyankor, amikor lázas voltam (szerintem több éve nem volt ilyen, de ezen nem akadtam fent), akkor viszont egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mert mostanában 39 fokos láz a semmiből, az bizony sok jót nem jelent. Vittünk neki lázcsillapítót, szigorúan maszkban, távolságot tartva, mert amellett, hogy alap, hogy az ember segít a szüleinek, gondolni kell a gyerekeinkre is, meg mindenki másra, akivel találkozunk. Még a telefonban a lelkére kötöttem, hogy reggel első dolga legyen hívni a háziorvost, elmondani neki mindent, amit érez. 

Így is volt, felhívta, a háziorvos természetesen rögtön tesztet kért, és írt fel neki antibiotikumot, amit rögtön el is kellett kezdeni szedni, mint ahogy a lázcsillapítót is nagyjából folyamatosan. A mintavétel miatt még aznap keresték, hogy másnap délelőtt jönnek levenni. Talán egy órával a jelzett időpont után érkeztek, de nem volt vészes a csúszás. Közben a láz folyamatosan jelen volt, épp csak annyi időre ment lejjebb, amíg aktuálisan hatott a gyógyszer. Eredmény még csütörtökön nem volt. Ekkor azért már napról napra úgy tűnt, romlik a helyzet. Be nem mehettünk hozzá, csak telefonon beszéltünk, illetve az ajtó előtt hagytuk az ennivalót, gyümölcsöt. 

Pénteken kora délután egy ismeretlen számról kerestek. Az iskolai védőnő volt, aki azt akarta tudni, hogy xy az én apósom e, mert az ÁNTSZ-től próbálják utolérni, de nincs megadva telefonszám. Megerősítettem, hogy igen, megadtam a számát. Ahogy letettem a telefont, Balázzsal egymásra néztünk, és mindketten tudtuk, hogy nem azért keresik, mert negatív lett. 

Azt hiszem, valahogy innentől lett még sokkal rosszabb az egész. Nem tudom, hogy apósom részéről mennyire volt ez a hír letaglózó, vagy fél tudott e készülni rá, de szerintem nem volt rá felkészülve. Hétvégén már semmit nem evett, és lehetett hallani a hangján, hogy egyre erőtlenebb. A láz kitartott, mi meg olyan tehetetlenek voltunk itthon, hogy ettől az érzéstől a falra tudtam volna mászni. 

Hétfőn újra telefon az orvosnak, elfogyott az antibiotikum, pozitív a teszt. Írt fel még egy fajta gyógyszert neki, amitől egy-két napon belül javulást várt. Én is beszéltem vele, mondtam neki, hogy nem tetszik nekem ahogy van, nem eszik, gyenge, furcsa a hangja. Még engem is biztatott a doki, hogy adjunk még egy-két napot. 

Kedden és szerdán már nagyon nem akart beszélni sem. Továbbra sem evett. Hallottam a hangján, hogy időnként zihál, de állította, hogy annyira nem rossz a helyzet, csak egy kicsit. Még arra is vetemedtem, hogy felhívtam egy mentős ismerőst, megtudakolni, akkor is kimennek e, ha én hívom őket azzal, hogy azt gondolom, rosszabbul van. (Igen) 

Végül csütörtök reggel mentőt kellett hívni hozzá. Ennek a részleteit azért nem írom csak le, mert ugyan elfelejteni sosem fogjuk, de mégis..A mentősök előtt le a kalappal, nagyon gyorsan ott voltak, nagyon gondosan, türelmesen bántak vele is, velünk is. Oxigént kellett kapnia sürgősen, amit azonnal meg is oldottak, és bevitték az egyik covid osztályra. Még a holmiját is összepakolták, külön gondjuk volt még az evőeszközökre is, pedig két fiatal férfi volt. 

A kórházi orvosokat csak másnap értük el, kétoldali tűdőgyulladása van, de kezelik mindennel, amivel kell, oxigént is kapja folyamatosan, mert szüksége van rá, de minden jel arra mutat, hogy jól reagál a kezelésre, és fel fog épülni. 

Ma már sokkal jobb a hangja is, evett is valamennyit, úgyhogy bízunk benne, hogy a nehezén túl vagyunk. 

Borzasztó alattomos valami ez a vírus. 

Vigyázzatok magatokra!