Itt mindenki hülye?

 Itt? Mindenki...-mondták ezt anno az Üvegtigrisben. Azon kapom magam napjában többször is, hogy csak nézek körül, és felteszem ugyanezt a kérdést, amire természetesen a válasz is ugyanez. Az a jó rész benne, hogy hallom az eredeti hangsúlyt, és ettől azért eltűnik az éle az egésznek, és akár mosolyogni is képes vagyok. Néha kínomban, és kicsit kényszeredett is ez a mosoly, de addig azért van remény, amíg van. 

Mondjuk épp ma beszéltünk arról a közvetlen főnökömmel (aki sokkal inkább kolléga, mimt főnök), hogy mennyire frusztráló ez a rengeteg hülyeség, amivel minden nap megküzdünk. Legalább harminc féle dolog van elkezdve, és félretéve, mert egyik nap még az a legfontosabb, következő nap már hátrébb kell sorolni. Természetesen lesz olyan nap, amikor majd ezt a hátrasorolt dolgot hirtelen előkapjàk, és számon kérik, hogy miért nincs még kész. 

Ha megkérdezné tőlem egy vadidegen ember, hogy mi a munkám, nem is tudnám egy mondatban elmondani, mert már magam sem mindig tudom. Van egy hivatalos megnevezése, ami sok mindent lefed, és még több minden belefér. Már rég sokkal több minden tartozik hozzám, mint akkor, amikor átvettem ezt a munkakört. Jobb napjaimon azt gondolom, azért, mert alkalmas vagyok rá, hogy sok mindent bízzanak rám, rosszabb napjaimon meg azt, hogy azért, mert én vagyok az egyetlen lúzer, akire úgy lehet rábízni, hogy tudják, még fogja oldani. 

De azért a héten ez a két nap eddig olyan volt, hogy csak ültem az asztalomnàl, fogtam a fejem, és a maszkom mögött mosolyogva kérdeztem, hogy itt mindenki hülye? Az iroda másik feléről pedig érkezett is a válasz: Itt? Mindenki. 

És szerencsére nagyjából itt véget is ért a mai munkanap.