Igazából

 Annyira csordultig vagyok érzelmekkel, mégis annyira bennem rekedt minden. Nem mondom ki a szavakat, amik belülről szétfeszítenek, nem sírom el azokat a könnyeket, amik miatt már jó sok gombóc volt a torkomban, és jó párszor bámultam a plafont alvás helyett. De ugyanígy nem kacagok, és nem ugrálok örömömben, nem ugrok senki nyakába. Nem tudom mikor alakult ez így, gondolom valamikor menet közben. Biztosan összefügg azzal, hogy a munkám során keménynek kell lennem, és határozottan kell reagálnom a helyzetek nagy részére. Biztosan összefügg azzal is, hogy a gyerekeim már inkább felnőttek, és önállóak, mint nem, és azt az űrt, amit az ő gyerekségük hagyott maga után, még nem voltam képes betölteni, ehelyett inkább keményen állom e téren is a sarat, és nem is gondolok soha tovább a holnapnál velük kapcsolatban. 

És természetesen összefügg azzal is, hogy gyakorlatilag a férjemen és a fiaimon kívül egyedül maradtam a világban. Ami részben az én döntésem, és hibám, részben másoké, és részben a sors alakította így.  

Nem tudom, hogy képes vagyok e rá, hogy változzak, változtassak, mert még nem látom azt sem, hogy ebben bárki is partnerem lenne, vagy például bárkinek is lenne e igénye velem kapcsolatban a változásra. 

De azt mondják, a felismerés már az első lépcsőfok. Az, hogy felmegyek e a lépcsőn, majd meglátjuk.