Vannak olyan napok, amikor nagyon-nagyon fáradt vagyok, és nagyon szaranyának érzem magam. Ilyenkor sokkal inkább szembetűnő itthon is az összes poros polc, a szekrényben kupacokban álló ruhák, amiket reggel is úgy gyömöszöltem arrébb, hogy találjak valamit benne. Ilyenkor a sikítófrász kerülget attól is, ha hozzám szólnak, hát még attól, hogy ha enni akarunk, akkor valami kaját kell csinálnom. (mondjuk a főtt kaja csak az én dilim, Balázs meglenne nélküle)
És ilyenkor rendre végiggondolom, hogy kell e ez nekem? Végiggondolom a régi életemet is, összehasonlítva ezzel a mostanival. Ahol én elvileg ugyanaz vagyok, gyakorlatilag meg már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Semmi. Én sem. Van egy csomó minden, amit már nem teszek meg. Senkinek. Mert túl sok energiába kerül, amit épp nem tudok adni. De azért mardos a bűntudat minden egyes olyan alkalom után, amikor valamire nemet mondok.
Állok két világ között középen, és ha választanom kéne, bajban lennék. Mert igazából mindkét világ az otthonom. Mindkettőben jól érzem magam, és nem értem, miért nem tud ez a kettő jól együtt működni egymással? Talán irigység van bennük a másik iránt, és ezért mindegyik ki akar sajátítani magának? Vagy egyszerűen csak mindkettő attól fél, hogy ha egy kicsit is enged, akkor a másiké leszek teljesen?
Ezeket a világokat lassú finomhangolással kell egymáshoz idomítanom. Mert eddig az volt, hogy álltam középen, egymástól tisztes távolban tartva ezeket. De nem jól csinálom. Mert akkor lesz ez jó, amikor nem kell közéjük állnom, hanem egy könnyed lépéssel átléphetek bármikor egyikből a másikba.
Finomhangolás. Amilyen szépen hangzik, olyan kemény meló ez. :)
De megcsinálom ám. :) Mert akarom. :)
Drukkolok a finomhangoláshoz! :) Én még a durvánál tartok, az sem egyszerű. :))
VálaszTörlés