Összegzés

Nos, hát akkor milyen is volt 2008?
Három éve minden évünk csudajól kezdődik, rögtön január közepén születésnapot ünneplünk. Kicsi királyfim akkor született, és ez mindig bearanyozza azért az év legrosszabb, leghosszabb hónapját, mint ezt az ideit is. Megpróbálkoztam életem első 3D-s tortájával az ő kérésére, ami csak neki tetszett, így aztán arra sem volt érdemes, hogy fényképezőgéppel megörökítsem az utókor számára, de ő azóta is emlegeti, így mégiscsak jó lehetett. :-)
Az év első negyedéve hozott örömöt éppúgy, mint hatalmas csalódásokat, vagy épp letaglózó csekkeket a villanyszámla különbözet személyében.
Tavasszal csupa lendület volt minden, sokkal több volt az öröm, mint a bánat, addigra végre elhittem teljesen, hogy a tavalyi ijesztgetés azzal a rákmizériával nem volt több egy pillanatnyi elmezavarnál a volt háziorvosom részéről, meg is bizonyosodtam róla, hogy minden rendben van. Megünnepelhettük Erik hatodik születésnapját egy békás tortával az oviban, aztán kiharcoltuk, hogy mégis maradhasson még ovis, persze, kiderült, hogy amit évek óta mondogatok, az igaz, és kéne fejlesztés neki, mert erősen veszélyeztetett a diszlexiára (megjegyzem: a fejlesztés azóta is egyhelyben toporog). Májusban belebetegedtem abba, hogy jézusom 30 éves lettem. :-D Napokig, hetekig fájt, hogy olyan sokan elfelejtették. Nem vártam volna mást, mint egy sms-t, vagy egy email-t, de nem jöttek. Persze, azóta ezen már rég túlvagyok, akkor nem esett jól. És hozzátartozik, hogy az viszont az egyik legjobb meglepetés volt, hogy Eszter már fél nyolckor reggel elsőként felköszöntött, megmosolyogtatva ezzel már ébredés után. :-)
A nyár eleji gyönyörű bizonyitvány után jöhetett egy gondtalan június, és egy mégjobb július, amikor visszatalálhatott két jóbarát, akik hiányoztak, és strandolhattunk is párszor gondtalanul, boldogan. Igaz, épp csak visszatalált egyikőjük, már augusztus elején végleg el is távozott megdöbbentő hirtelenséggel, amikor még csak búcsúzni sincs idő. Ez fájt. Végtelenül fájt, az év legrosszabb napjai voltak ezek. Igaz, néha még most is emlékeztetnem kell magam arra, hogy nem fog jönni többet, nem fog hívni, és nem fogja mondani sem: "Diuska, van kávéd?". De mi itt maradtunk, túléltük, és segítettük a barátnőnket, segítettünk neki túlélni, továbbvinni ami itt maradt.
Az utolsó negyedévünk egy őrült rohanás volt. Rolikám elkezdte az ovit, amit imád, és ahol őt is imádják (ezt nem csodálom), Erik nagycsoportos lett, Patrik harmadikos (hú, de öregszik ez a gyerek). Mindenki sínre került, így aztán gondoltam egy merészet, és jegyet váltottam én is a vonatra. Már az első állomáson úgy döntöttek, ne is menjek tovább, és október végén már azon kaptam magam, hogy hoppá, tíz év után munkahelyem is van. Szenvedtem piszkosul, próbáltam félretenni az itthoni dolgokat és megfelelni a munkahelyemen, ami először nagyon nem jött be, aztán mire sikerült elfogadnom, hogy jééé, működik minden nélkülem is, mert a férjem is tud bevásárolni, gyerekért menni, a gyerekek sem hiányolnak túlságosan, addigra már el is vesztettem a munkámat. A december meg.. hát a talpraállás és a keresem önmagam hónapja volt. De lassan megleszek. Vagyis, meg is voltam mindig.
Összességében nem mondom, hogy rossz év volt. Pedig, tudom, sokszor voltam elkeseredve, sokszor kellett megoldást találnom, jópárszor hívtam kétségbeesve Esztert, vagy épp Ágit, kellett megoldást találnom fogpótlásra, és mindenfélére. DE! Végül aztán mondhatom azt így december 31-én, hogy "Világomban minden rendben van.".

És hogy mit kívánnék a jövő évre? Na, azt még nem tudom. Ez a délutáni házi feladatom. :-)
Az biztos, hogy mégha mégoly közhelyes is, mindenkinek Egészséget, Boldogságot és Gondtalanságot.

Utolsó előtti

nap ebből az évből. És szép lassan indul is magamban a visszaszámlálás, mert mire ezt a rövid kis szösszenetet befejezem, már át is lépünk az utolsó napba.
Ilyenkor azért szerintem mindenki kicsit visszagondol, mi is történt ebben az évben, gondolom kismillióan fogadkoznak, hogy mit fognak másképp csinálni a következőben. Én még nem tudom, kéne e bármiféle fogadalmat is tennem (tudom, van, aki tudna mit javasolni cigivel kapcsolatban :P). Azt tudom, hogy odabent már készül az összegzés, de még nincs teljesen letisztázva, úgyhogy még nem publikus.
Majd holnap.

:)

A SZERETET HIMNUSZA

(Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első

levelének 13. részének – szeretet-himnusz – ünnepi változata)

Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő

harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet,

nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.

Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra,

ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt

készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok

egyéb, mint szakácsnő.

Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi

énekeket énekelek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a

családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit sem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel

díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban

énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg,

miről is szól a karácsony.

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje. A

szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja házastársát. A

szeretet barátságos az idő szűke ellenére is. A szeretet nem irigyel

másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és

odaillő asztalterítő van. A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy

menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak

lenni. A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem

örömmel ajándékozza meg éppen azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.

A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik. A videojátékok tönkremennek, a

gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak - de a szeretet

az megmarad.

Ezt tegnap olvastam valahol, és tetszik. És bárcsak tudnék ilyen lenni. Aki félre tud tenni mindent, mindenkor, és hálás tud lenni, és szeretni tud (mondjuk ezzel azért nincs nagy gond). De azért többször rángat magával a felgyorsult világ, minthogy ez mindig menjen. De majd igyekszem, hogy kicsit felcseréljem a sorrendet. Hátha akkor minden nap karácsony lehet. :-)

a (majdnem) tökéletes karácsony

után végre ide is eljutottam. És a zárójeles szó tényleg nagyon zárójeles, és csak rám vonatkozik. A családi karácsony tökéletes volt. Végre. Mióta gyerekeink vannak, azóta az első ilyen tökéletes. Amikor senki nem volt nálunk szenteste vacsora előtt, amikor nem tébláboltak, csilingeltek, telefonáltak, hogy jajjmár, mikor vacsoráztok már.. Most sikerült teremteni egy félóra tökéletes nyugalmat, amikor olyan jó volt nézni a mosolygós, örömködős arcokat, amikor még jó volt látni, hogy feltétel nélkül hisznek. És olyan, de olyan megható, hogy attól a gyerektől, aki utál rajzolni is, írni is, kaptunk egy teljesen kézzel készített "mesekönyvet", egy mindkettőnk szívének nagyon kedves mesével. Zelk Zoltán: A három nyúl. Patrik leírta, illusztrálta, aztán kilyukasztották, összefűzték. Meseszép. Az egyik legszebb, amit valaha kaptunk. A többi is ilyesmi ám. Tavaly a naptár, az idén Erik gipszképe, vagy Rolié, amin a saját kis párnás kezecskéivel díszített "karácsonyfa" van. Szóval a tökéletesség adott volt, még a vacsoránál sem jutott senkinek eszébe sem veszekedni, sem nyavalyogni, a játékokat is, amiket kaptak, összepakolták. Aztán azért jött a többi karácsonyfa a házban, és a többi ajándék, és szép lassan elszállt a kontroll, és illant a tökéletesség, és egy bejelentés körítése és fogadtatása miatt végül még maga Grincs is meglátogatott. De ezt majd úgyis helyrerakom. Elfogadom, mert nem tehetek mást.
És meg kell állapítanom, hogy egészen jól nevelt gyerekeim vannak. Mert nem jutott eszükbe reklamálni, hogy mégsem azt kapták, amit kértek, vagy hogy nem mindegyik Jézuska nézte meg, milyen elem is való a játékba, és vagy volt, vagy nem... de beérték azzal, hogy majd lesz elem, ha nyitva lesz a bolt. És hát mit ne mondjak, azzal a sugárzó, őszinte boldogsággal csak ők tudnak Boldog Karácsonyt! kiáltani.
Úgyhogy azt hiszem, megérte végül az összes idegeskedést, fáradtságot, kapkodást, és minden mást. És különben is már agyonpihentem magam. Főleg, hogy még meg is betegedtem tegnapra. De már az is jobb. Lázam már nincs, az orrom is alakulóban, még köhögök, de iszom a lándzsás útifű szirupot... mire az újévi malacot kell sütni, már minden rendben lesz. :-)

fáradtság és öröm

Hát kész lett. Megsült minden süti, aminek meg kellett(?) sülnie. És most akkor bevallom minden aggódósnak, hogy igen, tényleg nagyon elfáradtam, pedig még azért messze van a láblógatás. Még nincsenek becsomagolva az ajándékok, és a fiúk még nem alszanak. Még hátravan a konyha rendberakása (de ma már csak amit nagyon muszáj). De van még egy holnap délelőtt, meg egy kevéske a délutánból. Most már meglesz... és majd utána lesz pihenés is. Mert bárhogy tiltakoztam is, akármennyire duracell elem is.. hát... az is lemerül néha. A töltőm meg ki tudja merre jár. :-)
De a lényeg, bámilyen reménytelen volt is még egy héttel ezelőtt, azért mégiscsak lesz karácsony nálunk is.
És leírom, hogy majd jövő ilyenkor vissza tudjam olvasni okulásként, hogy:
1. lehet bármikor az év folyamán karácsonyi ajándékot venni, nem kell megvárni az utolsó napot
2. nem fog összedőlni a világ, ha nem négyféle, hanem csak kétféle süti lesz
3. felesleges végigtakarítani mindent, mert úgyis elölről kell kezdeni

Azért ma nagy öröm is ért. Egész délután lestem a telefonomat izgatottan, hogy vajon odaért e a csomag, amit tegnap feladtam. Annyira izgultam, hogy sikerüljön igazi örömet szerezni, és igazi meglepetést. És sikerült. :-) És hallani az őszinte örömet, olyan nagyon jó volt. És pontosan ez kellett cserébe. Semmi más. Sokkal többet ért mindennél. Mert adni nagyon jó dolog. És imádok meglepetést szerezni, és előre kigondolni, hogy mivel és hogyan és mikor fogom meglepni. Mert olyankor tudom viszonozni mindazt, ami nélkül nem ez az ember lennék.

Olyan fáradt vagyok, hogy percek telnek el úgy, hogy csak bámulok ki az üres fejemből, és képtelen vagyok egy értelmes gondolatra is. De egy jó dolog van a fáradtságban. Ma nem értem rá belesüppedni a mocsárba. :-) Ez is valami.

két kedvenc és még..

Megint csak a zene segít. Süppedek vissza a saját mocsaramba, pedig már olyan jól jöttem kifele belőle. Nem, nem tudom, mitől... csak úgy. Ez most mondjuk más. Mély, fekete gödör... és olyan nagyon húz magához.. Valahogy tűnőben a választás lehetősége. Pedig eddig mindig harcoltam, mindig optimista voltam, hát most nem megy. Semmi nem megy. Nem tudok fejben tartani semmit, nem tudok normálisan megcsinálni semmit, nem tudok végigaludni egy éjszakát, nem tudok enni egy jót... és nem, nem tudok belenyugodni még mindig. Még mindig olyan nagyon fáj, hogy egyik pillanatról a másikra volt, nincs.. amiért annyit küzdöttem magamban, amire annyit vártam, amikor annyiszor feladtam már, hogy én biztos nem kellek sehova. És akkor, mikor már azt gondoltam, látod-látod fog ez menni, akkor ...... és elég volt egyszer, és kész, vége, leírtak. Mint már annyiszor. De most piszkosul fáj. Pillanatok alatt lettem egy kis senki. És képtelen vagyok talpra állni. Képtelen vagyok rá, hogy megbocsássam neki. Haragszom. Kimondhatatlanul haragszom, amiért meg sem hallgatott, amiért lehetőségem sem volt arra, hogy elmondjam, ettől én még nem vagyok MÁS, mint ők. Ettől még lehetek én is teljesértékű és terhelhető munkatárs. Nem mondhattam el. Meg sem próbálhattam megtartani a munkahelyemet, amit olyan keservesen szereztem meg, és olyan kínokkal tudtam csak megszokni, és elfogadni. Tudom, ő már azt is elfelejtette, hogy valaha ott voltam. Nekem is el kéne felejtenem, vagy legalábbis elraktároznom az emlékeim közé. Ha ez így menne.. olyan jó lenne.

Tegnap összetört egy álom

Na neeem, nem az enyém. Én csak kicsit csalódtam, meg kicsit pityeregtem. Megasztár döntő volt. És én nem a Viktornak drukkoltam, aki végül megnyert mindent. Mert lehet, hogy sármosabb, lehet, hogy kiforrottabb a hangja, én mégis annak a kicsit mindig riadt tekintetű, musicaleket olyan beleéléssel éneklős Dávidnak drukkoltam, nagyon. És ugyan a végső szavazós kép szerint hajszállal csak, de nem sikerült. Egyébként matekos beállítottságom az első olyan után, mikor megmutatták, ki hogy áll (fotóval), kezdtem kapisgálni, hogy itt bizony csalás lesz... de mindegy..
Érdekes, hogy az első szériában Ibolyának drukkoltam, Vera nyert. A második szériában Palcsó Tominak, ott Caramel nyert. A harmadikban Rúzsa Magdit azért mindenki tudta.. Most meg.. :-( Igaz, nem volt senki olyan igazi elsöprő egyéniség, mint az előző szériákban. Talán épp ezért Viktor, mert van benne valami érdekes báj, amitől még mindig olyan kisfiús, de mégis férfi? Nem tudom.. nekem nem jött be. Sajnáltam ezt a kis oroszlánként küzdő fiúcskát, hogy nem sikerült neki, rettenetesen sajnáltam, hogy percről percre csak döfték bele a tőröket... azokkal a véleményezésekkel. Na nem baj.. azért én remélem, egy-két-három év múlva megnézhetem Vele a Rómeó és Júliát. :-)
Ezt leszámítva minden rendben. Legördült a kő, megvan a gyerekek ajándéka. Már csak két ember van hátra.. és még két nap van, tiszta jó. :-) Meg még be kell vásárolni a kaját, meg a sütnivalókat. Persze, ezt nem ártana összeírnom sem, mert ugye "akinek nincs esze, legyen notesze".
Gyógyszerrel nem tudom, mi lesz. Most a másik lábamon jönnek a ragyák.. Bele sem merek gondolni, van e még ilyesmi szer, és az hol fog ragyásítani?
És ma advent negyedik vasárnapja van, meggyújtjuk az utolsó gyertyát.

mizéria

Épp annyi sok dolgom van, hogy mégis inkább nem csinálnék semmit. :-) Megy a mosógép, úgyhogy mondjuk, hogy tétlen épp nem vagyok. De mégis.. tudom, mit fogok csinálni, a fejemben tökéletesen meg van komponálva minden percem, szerintem Beethoven is megirigyelhetné a kottát.. DE semmi kedvem semminek nekiállni. Aminek az lesz az eredménye, hogy majd az utolsó pillanatban tiszta ideg leszek, és kapkodok, de most épp ez sem érdekel.
Azon tűnődöm itt a gyerekszobában ülve, hogy vajon én vagyok e a hülye, vagy tényleg létezik olyan, hogy "kosz-szag"? Érti valaki, hogy miről beszélek? O.o Mert itt ülve mindig ilyen szag van, és mindig olyan kényszeres sikálhatnék jön rám.. na, ezért szoktam olyan keveset itt tartózkodni. :-D
Délután, vagy legkésőbb holnap (de ez nem rajtam múlik) megint egy ajándékbeszerző körút, már előre utálom, meg unom.. Na neeeem, nem az ajándék kiválasztását, hanem a tömeget, meg azt a sok birka embert, aki ilyenkor van. Nem is értem.. vagy máskor is ilyen birkák? Hogy senkit nem érdekel senki és semmi, csak neki legyen meg, amit akart...
Mindegy, megyek inkább teregetni, addig sem irkálok itt hülyeségeket.

vállon veregetés

Hát, most irtó büszke vagyok magamra. Kerestem magamnak sablont, letöltöttem, feltöltöttem, belepiszkáltam a html kódba, és igen, piros lett. És szerintem olyan Diusos is. És a lényeg csak ezután jön. Mert olyannyira belepiszkáltam a html kódba, hogy sikerült visszatennem a chatboxot is. Szóval, vállon veregetem magam. :-)

a semmi napja

Végre egy nap, amikor még az is jó volt, hogy nem történt semmi. És kivételesen olyannyira semmi, hogy még csak az agyam sem dolgozott. Igaz, fáradt. Tán épp ideje volt ennyire lefárasztani, hogy már arra se maradhasson kapacitás, hogy végiggondolhassam, hogy mi lenne, ha... , vagy de, ha... Ma nincs ilyen.
Ma csak ma van. És ugyan esős, borongós, szürke, nálunk minden fénylik. És meleg.. és meghitt... és még annak ellenére is határozottan karácsonyi hangulatom van, hogy semmi ihlet, mi is fog kerülni a fa alá. De nem baj. Úgyis lesz valahogy. Mert majd lehet, hogy az utolsó pillanatban jön a szikra, és tudom, hogy kinek, mit és honnan.. és akkor meglesznek az áhított csillogó szemecskék.
Addig meg egy kép, amit úgy találtam, de nagyon-nagyon hangulatba hozós..

Hosszú és sűrű és fárasztó nap után ülök a gép előtt, bambulok ki a fejemből, és kicsit élvezem a csendet (de ez csak átmeneti állapot).
Dokinál voltam. EEG leletem negatív, de "természetesen egy egészséges emberé nem ilyen lenne". Ez olyan "mindjártképentöröllek" mondat volt, de nem kell mindig elveszni a részletekben, így hát ügyesen átsiklottam rajta. Vagy besöpörtem a szőnyeg alá.. végülis az mindegy. A lábaimon lévő csúnyaságok tényleg a gyógyszertől vannak, így aztán hamar kaptam egy másikat. Ma este már azt kell bevennem. Lehet, hogy nagy hiba volt, de ennek elolvastam a betegtájékoztatóját előre. Akinél az előző gyógyszerem, ami carbamazepin-t tartalmaz (lehet, hogy rosszul írtam ám) allergiás reakciót váltott ki, azoknál ennél a szernél, ami oxcarbazepine-t tartalmaz 25 % esély van az újabb allergiás reakcióra. Hipp-hipp-hurrá! Na, de, legyünk pozitívak.. itt most akkor NEM a negyedik leszek, hanem mondjuk az első. És akkor ez jó lesz, és szuper lesz, és nem leszek annyit álmos, és nem lesz hányingerem, és tudok enni, megminden... Mondjuk, hogy ezt kérném karácsonyra. Nem tudom, kitől.. tán a Jézuskától. ;-) Ja, és január 6-án jelenésem van megint.
Doki után újfent vásárlás ajándékra vadászva. És ugyanaz, mint a múltkor. Teljes elkeseredés, mert minden vagy hülyeség, vagy drága, vagy nagyon nem értünk egyet, hogy megvegyük e vagy sem.. Gáz. És vészesen közeledik a nagy nap. De mivel úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna, hát ezért még nem vagyok elkeseredve (annyira).
Nagyfiam miatt ma megint telefont kaptam a suliból. Megint hasmenés, megint görcsök.. és sírt, hogy haza szeretne jönni. Gyanús. Múltkor is épp aznap, mikor nekem mennem kellett. Meg megint. Gondolom aggódik.. és szorong, hogy mi lesz. De már azt hiszem, mindent megbeszéltünk, amit erről tudnia kell. Megbeszéltük, mi a teendő, ha mégis rosszul lennék. Ki telefonál, ki hoz párnát, és ki zárja ki az ajtót, meg ilyenek.. De azt is megbeszéltük, hogy nem szokott ez olyan sűrűn előjönni, hogy félni kéne tőle. Mégis.. azt hiszem nagyon mély nyomot hagyott benne az az emlék, és nagyon-nagyon szeretném kiradírozni a lelkéből, ha tehetném. :-( Holnap mindenesetre beszélek a tanítónénikkel is, tudjanak róla, aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy Eszternek igaza lesz, és tényleg elég lesz az a kéthetes téliszünet, amikor sokat leszünk együtt, amikor nem kell senkinek rohannia sehova, láthatja, hogy gyakorlatilag semmi sem változott, és megnyugszik. Vagy majd az idő... nem hiszem, hogy kéne még vele ragoznom.
Szóval a mai sem volt egy unalmas nap.
De azért történt jó is.:-) Jöttek délután az ovisaim nagyon büszkén nagyon csillogó szemekkel és hozták a szebbnél szebb karácsonyi ajándékokat. Erik egy szalvétatechnikás gipszképet, nagyon szép pirosra lefestve, és csillámporos is. :-) Rolika pedig egy nagyon szép karácsonyfát, az is be van keretezve. Már megvan a helyük... remélem holnap felkerül. :-)

csak röviden

Úgy, de úgy elfáradtam ma, hogy már majdnem jól is esett. Most majd mindjárt felszisszentek itt nekem, ha bevallom, hogy igen, még a lábaim is remegtek, de akkoris tiszta lett a konyhaszekrény teteje, a radiátorcső, éééééééééééés (itt kéne a dobpergésnek jönnie) a fritu is szebb, mint újkorában. És felkerültek a hópelyhek a radiátorcsőre. Szép. ;-)
De olyan sok előnye van ennek a sikálásnak.. kész van a mese. A fejemben. Még majd kiderül, hogy ott is marad, vagy leírom e. :-)

Úgyhogy ez egy ilyen ultrarövid post lett, mert ultragáz módon akarnak leragadni a szemeim.

Holnapra kérem a drukkokat, megyek megint a dokihoz. :-(

Érdekes egy ember vagyok én. (vagy lehet, hogy mások is ilyenek?) Sokszor szembesültem már vele, hogy mennyire tudják a pillanatnyi hangulatomat befolyásolni tárgyak, ízek, illatok. Teljesen lelomboz pl. a kupleráj. Nem, nem vagyok azért rendmániás, de nagyon lehangol, ha a mosogatóban elöl vannak az edények. Ki tudnának üldözni a világból a hagymaszaggal is. Egyszerűen idegesít. De ha valami finom virágillatot érzek, akkor rögtön megnyugszom, akármi történt is előtte. Aztán még abszolút át szoktam venni egy-egy könyv hangulatát amit olvasok. Befolyásol a zene, amit hallgatok. Az arcok, amiket látok magam körül. Sose tudnék olyan embertől vásárolni pl., aki nem mosolyog rám. Nála nem hagyok pénzt. A szupermarketekben, vagy épp hiperekben, vagy tökmindegy, mi a nevük is olyan sorba állok, ahol szimpatikus a pénztáros. Mert kell a lelkemnek. Biztos hülyeség ez így leírva, de ez van. Sok minden dől el nálam pl. első látásra, vagy akár első hallásra. Van olyan ember, akit már eleve "utáltam", anélkül, hogy valaha is láttam volna. És persze ennek az ellenkezője is igaz. Olyannyira, hogy minden barátom "arcnélkül" lett a barátom. Náluk sosem volt fontos, hogy néznek ki, de azért érdekes, hogy kivétel nélkül mindenki rám mosolygott, mikor először találkoztunk. Őszintén mosolygott. :-) Velük kapcsolatos az, hogy a telefoncsörgés is általában jó érzést kelt bennem. Mert legtöbbször miattuk csörög (vagy ha nem, hát csörgök én). Miattuk szeretek telefonálni, akár órákig is. Közben főzünk, teregetünk, fürdünk, mosogatógépet pakolunk ki-be, gyereknek válaszolunk, és egyikünket sem zavarja. :-) Na, ettől olyan igazi...
Egyébként meg olyan meseírós hangulatom is van. Biztos a karácsony miatt, mert ugye mindig hangulatba hoz, úgy meg főleg, hogy már nemigen van a lakásnak olyan pontja, ami ne hozná mindenki tudomására, hogy készülünk.. mert ma meggyújtottuk a harmadik gyertyát. Már csak egy.. A fiúk is tudják, mit ünneplünk ilyenkor, tudják, mit jelent az advent, a várakozás csodás izgalmát, de persze egész más nekik, mint nekünk. Én sem vagyok annyira mélyen hívő ember, hogy mindenképp csak a kisJézus születését lássam az ünnepben, de azért engem már ez elérzékenyít. Kicsikét.
Szóval meseírós hangulatom van.. motoszkál bennem egy kis farkaskölyök, aki magányosan bandukol mindenfelé a világban, és közben olyan sokféle állattal találkozik, míg aztán persze hogy egyszer rátalál a helyre, ahol majd otthon lehet. Nem biztos, hogy gyerekmese, ha mégis megírom, majd kiderül.
Ilyenek.. és még persze bőszen agyalok, hogy a gyerekeim nehogy ajándék nélkül maradjanak. (meg nemcsak ők). Tavaly valahogy nem rohant ennyire az idő.. vagy csak rosszul emlékszem? :-D

zagyva

Korán kellett kelni ma is, mert nagyfiamnak volt ma suli. És micsoda hülyeség, nekem, aki mindig olyan nehezen kel, akármikor fekszik is le, ma nem esett nehezemre. És jó is volt az a másfél óra csend utána, mikor ő már elment, a többiek meg még aludtak. Nem csináltam semmi különöset, csak jó volt egyedül. Amúgy is mostanában olyan jól elvagyok anélkül, hogy megszólalnék. Igaz, régebben is sokszor kaptam magam azon, hogy azzal, akivel épp egy helyen vagyok, magamban kommunikálok, és bizony, rácsodálkozom, mikor azt mondja, hogy jééé, milyen szótlan vagy. Most is sokszor van ez. Sokszor beszélgetek magamban olyanokkal is, akik nincsenek itt, tudom, mit válaszolnának, ismerem a hanglejtéseiket, a mimikájukat is nagyjából. Így aztán ha egyedül vagyok is, mégsem vagyok egyedül.
Délelőtt megszerelték itthon az összes ajtót, úgyhogy most nagyon furcsa, hogy nincs nyikorgás, nyekergés, nem kell megemelni, hogy becsukódjon. De épp ideje volt már.
Én meg összepakoltam újfent a gyerekszobát, két zsák használhatatlan játékot, miegymást dobtam ki..
Aztán elmentünk vásárolni... ahonnan hazatértünk egy darab műfenyővel, pár sütis kellékkel, meg egy új adventi fénnyel. Senkinek nem vettünk ajándékot. Ami a legjobban bánt, hogy egyik gyerekemnek sincs még semmi. És hiába néztem végig módszeresen mindent... semmi nincs, amire azt mondanám, hogy na, ez v. az jó lesz ennek v. annak a gyerekemnek. Értelmetlen, buta játékok tömkelege, olyanok, amik két hét múlva az ágy alatt, v. szekrény mélyén hevernének többet sosem elővéve, vagy két hét alatt már tönkre is mennének.
Mindenesetre elkeseredtem, meg elfáradtam nagyon. Rég nem már ennyire. Fáj az összes izmom, mint aki ásott egész nap, viszketek mindenhol már megint....
Úgyhogy most csak ennyi gyorsan. És majd holnap..

semmi különös

A mai nap olyan furcsán csendes. Kicsit túl csendes is, még akkor is, ha a két kisebb fiacskámnak ma nem volt ovi, meg még akkor is, ha ma feleannyira sem voltam K.O., mint az elmúlt napokban. Nem tudom, mi van... A fejemben is csend van. Ami jó, csak furcsa. Sok minden a helyére került, kicsit lenyugodtam, és lassan, de biztosan meg fogom találni magamat. Hogy aztán fog e tetszeni, amit találok, azt még nem tudom.. Végülis mindegy is, hogy tetszik e vagy sem. El kell fogadnom, és nem rágódnom rajta, akkor azt hiszem, jól fogom csinálni. Ha meg nem, hát majd kezdem elölről.
Ma még vár rám egy rakás keksz-süni készítés, holnap Luca-napi vásár lesz a suliban. De előtte még egy fociedzés, amit már nagyon rég nem láttam, így aztán most bevállalom, hadd lássam a legnagyobb gyerekem örömteli mosolyát azzal az új fogával. Úgyis olyan kis komoly és befelé forduló lett mostanság. (nem is tudom, kitől örökölhette) Abban meg csak reménykedem, hogy a negyedik kávé után már nem fogok az edzés közepén elaludni.
Később még talán írok, ha nem... akkor meg nem.

K.O.

Érdekes állapotban leledzem. Felkelek reggel, elviszem a gyerekeket oviba, meg teszek-veszek pár dolgot, és már teljesen ki is készültem. Akkor aztán lefekszem, és teljesen kiütve alszom egy-két-három-négy órát. Mint ma is. Többször fent voltam ugyan, de mégse.. És ébredtem háromkor azzal, hogy Te jó isten.. a gyerek a suliból mindjárt kijön. Gyors szervezés, hogy valaki elhozza (hála az égnek, hogy volt ki). Párom pont ugyanezzel a kétségbeeséssel ébredt tíz perccel később, addigra már minden el volt intézve. Aztán a gyors időlatolgatás, hogy már megint nem jutott idő főzni, de akkor mit eszünk? És aztán a hab a tortán, az oviban SZM értekezlet, és nagyon nem voltam felkészülve rá, hogy még beszéljek is.. nem is bírtam sokáig. Egy óra alatt kikészültem úgy, hogy azóta is fáj a fejem, pedig már vettem be gyógyszert, ettem, meg minden...
És nem jönnek a gondolataim sem úgy, ahogy szeretném, pedig annyi minden volt a fejemben. De jött valaki valami szivaccsal, és kitörölte. :(
De majd biztos máskor eszembe jut.. És akkor leírom.

Semmisemjó

Ez ma nem az én napom. Pedig nem is indult olyan rosszul. Igaz, ezt nem reggel húztam, hanem most:

Kardok Hármas
Düh. Számolj azzal, hogy hiba csúszik a számításba, s a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd.

Ha ezt reggel tudom, lehet, hogy nem akadok ki annyira, hogy a kedves doktor úr szerint érzékeny vagyok a gyógyszeremre, de ezt most ő nem vállalná be, hogy elveszi, inkább ad mellé még egyet, ami hátha kicsit lehiggasztja. Meg "nekem sem lesz baj, ha kicsit lenyugtat". Nem tudom, mit látott rajtam, mert sok minden voltam, de ideges az aztán nem. Mindegy, megint várakozásra vagyok ítélve. Mert egyébként is úgy szeretek várni. Meg az órát. Na, azt aztán főleg. Nagy közellenségek vagyunk mi ketten. Az óra, meg én. Illetve, lehet, hogy csak egyoldalú, és ő szeret engem. De én biztos, hogy gyűlölöm, mert mindig rohan, mikor nem akarom, és sose mozdul az a rohadt mutató, mikor pedig rohannia kéne. És ez nemcsak mostanában van így. Sose volt velem.
Egyébként meg közérzetileg is egy nagy nulla a mai nap. Mindenhol fáj, mindenem nehéz... nem kell se kaja, se semmi. Pedig nincs is hétfő.
Lehet, hogy be kéne vetnem az mp3 lejátszót, merthogy még a héten nem hallgattam zenét?

EEG

Túléltem. Ezt is. És hát akkor mondhatni, megint meg is erősödtem. Mert ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz, ha jól tudom.
Nem tudom, milyen lett, abból ítélve, amit az a nagyon-nagyon kedves hölgy reagált közben, meg utána, nem lett valami fényes. Péntektől lehet menni az eredményért, de én majd csak kedden fogom elhozni, közvetlenül azelőtt, hogy megyek az epilepszia rendelésre. A nagyon-nagyon kedves hölgy pedig úgy egyébként igen érdekes is volt. Vagy foglalkozik valami ezoterikus dologgal, vagy nem tudom... Olyan dolgokat is mondott, amit képtelenség, hogy az eeg-ből tudott meg. Legalábbis nem hinném, hogy az agyhullámaim mutatják, hogy mennyit alszom, meg ilyenek. Vagy igen? Na, erről fogalmam sincs. Mindenesetre tanácsolta, hogy pihenjek amennyit csak tudok, aludjak sokat, egyek sok szotyit, szezámmagot, és vajas (igazi vajas) kenyeret, és legfőképp majd nagyon szívleljek meg mindent amit a főorvos úr mondani fog. Na, ettől a mondattól beparáztam azért megmondom őszintén. Mert basszus.. itt akkor valami csak nem kerek. Na, mindegy, ezen előre nem kéne stresszelni magam, majd lesz valami. De azt hiszem, nem lesz olyan könnyű meccs, mint gondoltam. Sebaj..

Ha nem jön álom a szememre....

mi juthatna ilyenkor az eszembe? Mi más, mint leülni a gép elé.. és blogolni. Ki tudja, miért lett ez ilyen fontos? Hogy most miért is jobb a gondolataimat leírni, mint megtartani, és csak magamban rágódni rajta, mint eddig? Nem tudom. Talán ez is egy útja annak, aminek a végén majd ott állok Én (igen, nagybetűvel), és esetleg ismerősként fogom üdvözölni magamat. Vagy lesz egy vadidegen Én, akivé formálódok mostanában. Aki sokkal hamarabb gondol magára, mint eddig, aki nem tartja magában a gondolatait, hanem mindenkinek megmondja, ami épp megfogalmazódott odabent. Lehet, hogy épp ideje volt.
Lehet, hogy jót tett végre kimondani, hogy nem volt jó úgy felnőni elsőszülöttként, hogy én voltam a húgom árnyékában. Mert ő volt a kicsi, akinek mindent szabadott, aki ajándékot kapott a születésnapomra, és a névnapomra, mert különben hisztizett. Aki mehetett főiskolára, mert megteremtették rá a feltételeket. És akinek végül sikerült megépítenie a házat, amit én szerettem volna. Igaz, én meg megszültem a gyerekeket, akiket ő talán sosem. Nem, ilyet nem kívánnék neki, szeretném, ha megtudná, micsoda euforikus érzés anyává válni, micsoda csoda az a kilenc hónap, és az az utazás, aminek a végén ott van egy cseppnyi kis emberke minden bizalmát és az életét a mi kezünkbe helyezve. De fáj, az az alig egy évvel ezelőtti emlék is, mikor bejelentette, hogy babát vár. Nem a tény, hanem ahogy az anyám sírva borult a nyakába örömében. Az én babáimnak nem örült. Az elején sosem. Sőt, nem is tudom, tettem e már valaha olyat, amire azt mondta volna, hogy "ez igen!" vagy hogy "De örülök neki."
Az apámtól hatalmas terhet kaptam örökül. A megfelelni akarás kényszerét. Mindig, mindenhol a legjobbnak lenni, mert "Te vagy köztük a legokosabb, Te meg tudod csinálni." Igen, megcsináltam. Csak épp akkor már pont ő nem állt mellettem. Eldobott, mint egy használt papírzsebkendőt, csak mert épp ott és épp akkor nem én voltam a legokosabb, hanem csak egy a sok közül, akinek fájt, és aki ki merte mondani, hogy fáj. Ma már nem. Már nem is haragszom, már nem gyűlölöm őt. Elfogadtam, hogy nincs apám. Tudtunk beszélgetni is, de nem éreztem közben semmit. De mert "én vagyok köztük a legokosabb" a lehetőséget megadom neki arra, hogy ha nekem már nem is, az unokáinak törleszthessen. Megadom a lehetőséget a találkozásra, ne rajtam múljon.
Ez van. Nem tudom, honnan jöttem, hova tartok.. és miért is épp itt vagyok most. A sorsom nekem is megvan írva, azt tudom. És nem is akarok kérdéseket feltenni. Csak teszem a dolgom.
Épp gyógyulok. :-)

És persze, kicsit izgulok a holnapi eeg miatt. Nem is tudom, miért. Fájni nem fog, eredményt úgysem fogok tudni, majdcsak a jövő héten. A papír, amit adnak, kb. úgy fog kinézni, mint egy ekg felvétel, csak nem a szívemről lesz, hanem az agyamról. De ha nem csak egy lapos vonal lesz, akkor nekem már bizonyítékom is lesz, hogy van agyam. :P

És hogy még akár igaz is lehet: "Hogy mind közül Te vagy a legokosabb."

érdekes gondolatok

Ebéd után beléptem kedvenc fórumomra, hát rögtön szembesültem azzal, hogy valószínűleg nem vagyok normális, mert nagyon hülyén gondolkodom.(azóta kiderült, hogy nemcsak én) Egyrészt sosem tűnődtem olyasmin, hogy legyen e mégegy gyerekem csak azért, hogy nekem jusson időm tévézni, vagy elmenni valahova. Ez tőlem idegen, és igen komolyan kellett moderálnom magam, hogy tudjak intelligens véleményt írni. Másrészt, nem látom be, miért kell a gyerekekből kicsi felnőttet csinálni, és elvenni tőle a Mikulás-várás és a Jézuska-várás örömét. Persze, értem én, hogy valahol így a jobb, mégis úgy gondolom, addig gyerekek, amíg tudnak hinni, és addig igazi a karácsony, amíg tényleg áhítattal lehet azon gondolkodni, hogy vajon elhozza e amit kért tőle. Lehet, hogy őrült nagy hülyeség ez is, nem tudom. Majd amikor a fiaim apukák lesznek, akkor ki fog derülni. Ha úgy csinálják, ahogy itthon látták, megélték, és tapasztalták, akkor túlságosan nagy hibát nem követtünk el. Ha nem, hát akkor majd ....... (de hátha addigra már nem leszek ilyen lelkis) Egyébként én nem is emlékszem, hogyan és mikor tudtam meg, hogy az ajándékokat úgy veszik a szüleim. Lehet, hogy egyszer megtaláltam, vagy lehet, hogy valaki elszólta magát? Mindenesetre biztos elég érett lehettem már hozzá, mert ezek szerint nem viselt meg. Különben tudnék róla.

Fél éjjel nem aludtam a hülye hányinger miatt. De azért bevettem a gyógyszert reggel is. Pedig hú, de nagyon nem akarnám.
Ma más miatt nem fogok aludni. Aggódom valami miatt, ami még annyira sem publikus, hogy ide leírjam. Családi ügy.. és ilyenkor szoktam azt kívánni, hogy bárcsak egyke lett volna az anyám is, én is, vagy bárcsak ne laknánk ennyien egy házban. Remélem pár nap alatt kiforrja magát az ügy (amit nem tudok befolyásolni), és nem kell aggódnom. Mondjuk ilyen téren pont rosszkor kezdődik megint az éjszakás hét (de legalább rövid lesz).

És a jó a végére. Ma babázhattam. :-) De olyan, de olyan jó volt... Jött a nevelőapám menye, hogy fessem be a haját (na, ehhez semmi kedvem nem volt). Természetesen hozta a 8 hónapos kislányát is. Hajfestés után máris nálam volt. :-) Olyan kis puha. És pici kis kezei vannak. És egyáltalán... azok a kis rózsaszín cipőcskék. Imádtam, na. És már nem is mondom, hogy dejólenne.......

csak egy vasárnap

A mai nap lehetett volna akármilyen nap is, nem pont vasárnap. Nem tudom, miért, de valahogy rögeszmém, hogy vasárnap valaminek történnie kell. Természetesen csak jónak. De általában nem történik semmi azon kívül, hogy megfőzöm az ebédet, elpakolok, felmosok, mosok, meg ilyenek.. És emiatt mindig van időm gondolkodni. Ma is volt.. miközben gőzerővel próbáltam leküzdeni a hányingeremet, meg a mindentől undoromat (komolyan felmerülne bennem, hogy babát várok, ha nem lenne lehetetlen).
Szóval gondolkodtam én ma a tegnapi postomon. Meg a gyerekkori karácsonyokon, meg adventeken. Azt persze, hogy nem is tudtuk, mi az az advent, meg gyertya, meg naptár, meg díszített lakás. Egyrészt, mert akkoriban (pedig nem vagyok még öreg) ez még nem is volt divat, másrészt, mert ha divat lett volna, nálunk akkor sem lett volna, mert az én szüleimet ez kicsit sem érdekelte volna. Nálunk soha, egyetlen karácsony sem szólt a szeretetről. Úgy kezdődik, hogy (persze, amire már vissza tudok emlékezni) az apám egyedül (esetleg a nagyapámmal) ette a rántott halat szenteste vacsorára, amit anyám és nagyanyám felváltva fújogva, és orrot befogva megsütöttek paprikás lisztben. Nem szólt zene, nem volt megható ajándékozás, mégis.. anyu és a mama mindig sírtak. Talán sose sikerült azt kapnom, amit kértem, de ez mindegy is.. mert ezek a karácsonyok persze, izgalmasak voltak a maguk nemében, de mégsem. Na, ilyesmiben nem lesz az én gyerekeimenk sose része. Mert szeretem nekik megteremteni a hangulatot, a várakozás izgalmát, és elmesélem nekik (talán ezredszer már), hogy mit is ünneplünk ilyenkor. Nem vagyunk mélyen és elvakultan hívő emberek, nem járunk templomba, de hiszünk Istenben, és a gyerekeinket is úgy neveljük, hogy tudjanak hinni. Még.. aztán ki tudja mi lesz később.
Persze nem túl könnyű adventi hangulatot teremteni, ha háromból kettő épp bőszen veri egymást egy párnával, a harmadik pedig akkor sem hajlandó megmozdulni a számítógép elől, ha már hangom sincs, annyit kiabáltam.
De (és érdekes, hogy mindig csak ilyenkor jut ez eszembe)

"Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben."

Ez jó zagyva lett, így aztán lehet, hogy törlöm is majd. De nem is az első zagyvaság. :)

Mikulás

Hát sűrű volt a nap (pedig háttal nem kezdünk mondatot, szólna rám a magyartanár, ha még hetedikes lennék). A középső fiacskám már hajnalban kukorékolt, hogy ő már látta, hogy van valami a konyhaablakban. Még egy órát sikerült rávenni az alvásra, de hétkor mese nem volt, mert akkor már nagyon kellett pisilni :D is. Így aztán mindenkinek fel kellett kelni, bevallom, nekem csak nagyon hosszas unszolásra sikerült. Az ajándékoknak örültek, pillanatok alatt mindenhol volt csokipapír, gumicukros doboz, könyv, sapka, párna. Szerencsére jó gyerekek voltak, így aztán "barkácsot" nem kaptak. A kis királyfim tegnap édesen közölte velem a fürdőkádban ülve: "Anyucka, a rossz gyerekeknek barkácsot hoz a Mikulás. -mikor értetlenül néztem, kijavította: -Birkácsot, tudod. " Így azért leesett. Ma ezt odáig fejlesztette, hogy már fütyiszt is kapnak a rossz gyerekek a barkács és a birkács mellé. Édes pofa. Rendesen "megdolgoztat" mindig, de nem is tudom, mi lenne velünk nélküle.
Délután kicsit hangulatba hoztam a lakást, bár még közel sem került elő az összes adventi dísz, de már vannak fények, ami olyan jó, és kellemes, és olyan karácsonyos.
És ilyenkor mindig azt érzem, hogy de jó, hogy a gyerekeimnek nem olyan advent jut, mint nekünk régen. Milyen jó, hogy ők kapnak adventi naptárt (és igen, tudják, hogy régen nem volt szokás, hanem csak úgy vettük át Amerikából), milyen jó, hogy csillogó szemekkel nézhetik az adventi fényt, meg a kis hóemberkéket a tükrön, meg még a számos kis ilyen-olyan apróságot.
És azt leszámítva, hogy még ma is őrült hányingerem volt, jól vagyok.

Mai:
http://www.youtube.com/watch?v=KooinrAZkEs&feature=related

És nincs rosszkedvem. :) Még mindig nincs..
Hazajöttek az ovisok, boldogan, már mindenhol csokimikulás-papír van, meg leharapott fejű csokifigurák, és közben szól a zene, tologatja valaki az autót, meg ilyesmik. De most ez jó. :) És lesz még jobb is. :)

kicsit jobb

Ma láttam a napot. :) Így aztán most kicsit jobb kedvem van. Meg fodrásznál is voltam, ami mindig jót tesz a hangulatomnak, és az önbizalmamnak. Semmi extra pedig, a szokásos rövid, vörös festékkel és fekete melírral.
Gyerekek már reggel olyan izgatottan mentek az oviba, mert ma jön a Mikulás oda. "mikulásváró" ruhát kellett felvenni, és teljes lázban voltak. Mondjuk érdekes, hogy nem a kicsi volt az igazán izgatott. Igaz, ő nem is tudom, emlékszik e még a tavalyira. Én meg még mindig agyalok, hogy mi is lesz az itthoni Mikulással. Most úgy érzem, nem fog zavarni, hogy be kell mennem a városba, és egy-két üzletbe, hogy vegyek valamit. De ki tudja? Előjön az agresszív kismalac belőlem valahol, az elég gázos lesz. Még valakit tényleg megverek, csak azért mert idegesít, ahogy beszél, vagy mert ott "liheg" a nyakamba sorbanállás közben. De majd ráfogom, hogy a gyógyszer mellékhatása. Én vagyok épp a tízezredik, akinél ez előfordulhat. :)
És most nagy nehezen magamba tuszkoltam egy fél zsemlét (pedig még a gyomrom is korgott), megiszom a második kávémat (még csak), és elmegyek a két izgatott csemetéért az oviba.
Aztán később még elvileg jelentkezem. Vagy nem. De az biztos.

zene

http://www.youtube.com/watch?v=zeAEYUvo838

Ez is szeretem.

Meg ezt, mert ez olyan "Diusos"
http://www.youtube.com/watch?v=dtDHfimrOn0

összevissza

Ma reggel úgy keltem, hogy majdnem üres volt a fejem. Na, ebben biztos nagy szerepe volt, hogy egyrészt úgy elaludtam a nyakam, hogy alig bírtam megmozdítani, másrészt a szemem is rendesen bevérzett (lehet, hogy hegesztettem álmomban? :D)
Ez az állapot nem tartott azért sokáig. Igaz, ma előjött a gyakorlatiasabb gondolkodó énem. Mert most aztán szembesültem azzal, hogy mindjárt jön a Mikulás, és még majdnem üres a puttonya.
Aztán azzal is, hogy a bankszámlát is le kéne kicsit üríteni, mert a csekkek itt sorakoznak. De semmi kedvem.. Igazából kimozdulni sem idebentről, nemhogy postára menni, meg üzletbe.
Pedig alapjáraton szeretek vásárolni. Csak most nem.
Most jó a csigaházban a káosz-dombról lefelé jövet. (a tempóm is pont olyan)
Kint is megint olyan ronda szürke minden.. legalább, ha a nap nem süt, esne a hó.
De tegnap egyébként, amikoris egy ritka béna déutánom volt, azon tűnődtem, hogy vajon hova rohannak a napok fölöttem? Isten bizony (bár, Isten nevét hiába szádra ne vedd) olyan nehezen emlékszem vissza egy-egy napra. Történések, beszélgetések megmaradnak, de hogy mi mikor történt, arról fogalmam sincs. Nem is tudom, hogy ez normális e. Vagy vajon ezzel mindenki így van? Vagy csak én kapkodom itt a fejem a nagy rohanásban? Egyáltalán hova rohanunk? Nem mindenkinek ugyanaz a célja? Boldognak lenni?
Valamelyik nap az egyik tegnap említett barátnőmmel beszélgettünk, beszélgetés közben megkérdezte (mert Ő az, aki mindig bekérdez), hogy Mi az, amiért bármit megtennék? Természetesen rögtön rávágtam, hogy a gyerekek. De azonnal jött a visszavágó, nem, nem aKi, hanem aMiért. Akkor azt mondtam, egy nap tökéletes boldogságért. De fogalmam sincs, van e ilyen. Vagy egyáltalán milyen az? Mi a tökéletes? Amikor anyagi biztonságban vagy? Vagy amikor egészséges vagy? Vagy amikor ülhetsz a fűtött lakásodban akár a kifizetetlen csekkjeid fölött is? Vagy elég annyi, hogy van kit szeretni, és van, aki szeret? Azt hittem, elégnek kéne lennie ennyinek, hogy megadatott nekem egy olyan család, ami keveseknek.. van három gyönyörű, egészséges és okos fiam, van egy férjem, aki szeret, vannak olyan barátaim, akik azt hiszem, a tűzbe is jönnének utánam (vagy értem) De most elbizonytalanodtam kicsit. Igaz, a hiba az én készülékemben van. Mert ennek bőven elégnek kéne lennie. Vannak, akik a fél életüket odaadnák azért, ha ez meglenne nekik. Én meg itt elégedetlenkedem. Elsősorban magammal. Mert hogy is lehetnék boldog, ha azt sem tudom, ki vagyok?
Annyi mindenki vagyok egyszemélyben (már megint a skizo), és mégsem vagyok senki. Jelen pillanatban legalábbis. Jó volna tudni egyensúlyt teremteni a sok-sok énem között, és jól érezni magam a bőrömben. Jó volna megint úgy tükörbe nézni, hogy akár magamra is tudok mosolyogni, mert tetszik amit látok. Mondjuk egy kis smink még takar... addig nincs nagy baj.
Addig meg míg visszatér a szívből jövő mosoly, addig zenélek rendületlenül. Ma megint Demjén és a Nox váltja egymást. :)

ma ezt hallagatom

Ha még a kazettás korszak lenne, akkor rongyosra...
http://www.youtube.com/watch?v=dIyKJFWzWVI

A szeretet új erőt ad minden nap, a sorsod is csak Tőled változhat.

És milyen igaz is..

azok a sosem voltak...

Na, és akkor a másik ami a napokban jutott eszembe. Tulajdonképpen elég nagy hülyeség, de mégis, ha már jár rajta az agyam, akkor kiírom magamból.
Szóval, annyi minden jutott eszembe, amit még sosem csináltam... :-D
Pl. sosem volt szülinapi bulim
sosem szívtam füves cigit
sosem rúgtam be
sosem tomboltam hajnalig discoban, vagy akár buliban
sosem voltam "igazi" randin (olyan vacsorameghívós, kiöltözős, izgulós)
sosem voltam külföldön (így igaz, még az országhatárt sem léptem át)
sosem volt jogosítványom
sosem laktam egyedül (ez nem olyan nagy baj, már nem is akarom kipróbálni)
sosem voltam egyetemista, vagy főiskolás
sosem tettem semmit "csak úgy, mert eszembe jutott"
sosem karaoke-ztam
sosem tanultam úszni, nyelvet, korcsolyázni, síelni, stb. stb.

Ezek közül nem is tudom, kell e sajnálnom valamit is, vagy van e még, amit valaha is be fogok pótolni. Talán majd az az országhatár átlépés egyszer..
És egyszer.. majd mondjuk a 35. szülinapomon (mert az megint olyan szép kerek lesz) kitombolom magam egy meglepi bulin. Vagy meglepem magam egy tombolással. :-D
Mert alternatívák mindig vannak. :)

Viszont, hogy gondoljunk a pozitív dolgokra is.
Volt részem három csodálatos szülésben, amit életem legszebb élményei, és legnagyobb teljesítményei között tartok számon.
Van egy szerető családom, akiknek én (és csakis én) vagyok a legfontosabb.
Van lakásunk, kocsink.
Vannak barátaim.

Kicsit megint nem az igazi a mai nap. Mondhatnám, vagy akár énekelhetném is, hogy

Kicsit szomorkás a hangulatom máma...

Na, mindegy, majd elmúlik. :) Zenélek rendületlenül, mert a zene az kell.
Tegnap azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen milyen szerencsés ember is vagyok én. Vagy nem. De ez csak nézőpont kérdése. A barátokkal kapcsolatban azért elgondolkodtam. Mert úgy általában be szokta sorolni az ember, hogy van a haver kategória, a barát, és a legjobb barát. Ez utóbbiból normális esetben egyetlen van. Hát.. vagy én nem vagyok normális, vagy nem tudom, mert nekem több ilyen legjobb van. Mindenki tartozik valamelyik énemhez, anélkül, hogy skizofrénnek érezném magam. Pontosan ugyanolyan fontos számomra mindegyikük, mégis, mindenki másért. Néha azért elbizonytalanodom, hogy biztosan van ilyen? Minimum hárman vannak, de inkább négyen. Ők azok, akik első körben értesülnek minden jó hírről, minden bánatról, és ők azok akik velem örülnek, és velem sírnak. És bizony, ők azok, akik ugyan csak telefonon (mert mindenki messze van), de ha a helyzet úgy kívánja, jól fenéken is billentenek. Nélkülük sokkal kevesebb lennék. Vagy sokkal kevésbé boldog ember. Vagy nem is tudnék én lenni. Előttük nem kell megfogalmazni a gondolataimat, előttük nem kell alakoskodnom. Nekik bevallhatom bármikor, hogy elcsesztem... sem kinevetni, sem lenézni nem fognak miatta. Mindegyikőjük másképp ugyan, de általában útmutatást is ad nekem. És csak remélni tudom, hogy ők is valami hasonlót éreznek velem kapcsolatban. Bár most mindegyikőjüktől azt a leckét kaptam, hogy próbáljak kicsit önzőbb lenni, úgyhogy akár mindegy is lehetne, hogy ők mit éreznek, de dehogy mindegy.. Mindenesetre működik köztünk mindegyikőjükkel valamiféle hatodik érzék, amivel mindig ráérzünk, ha a másiknak szüksége lenne arra, hogy megkérdezzék tőle: Hogy vagy?
Csak az a bánatom, hogy a személyes találkozások annyira ritkák. Mert néha nagyon jó lenne együtt kávézni, vagy sütizni, vagy akármi.
De ne akarjak sokat.. örüljek annak, ami van. Mert tény, tényleg szerencsés ember vagyok.
Köszönöm nekik.

mumus legyőzve

LidThemeOther> X-NONE X-NONE

Hát sikerrel vettem az akadályt, azt hiszem.
Kezdődött azzal, hogy elmentem. Ami már ugye önmagában is fél siker. Mielőtt indulnom kellett, még azért természetesen be kellett villantanom gyorsan megszervezős anyuka énemet, telefonáltak a suliból, hogy a nagyfiam nincs jól. Így aztán elmentünk még érte, és végül jött velünk. (mellesleg azóta sincs semmi baja) Utolsó pillanatban még úgy döntöttem, kell a lelkemnek, hogy csini lehessek, így aztán a farmer-pulcsi unalmas összállítás helyett nyakbakötős felső, csizma, és kordnadrág, és hogy még akár szépnek is érezhessem magam (igyekeztem nem nézni a tükörbe, nehogy elmúljon) még sminkeltem is kicsit.
A rendelőben azonnal rámtört a hányinger, és a 10 évvel ezelőtti összes emlék. Nehéz volt kibírni, hogy ne forduljak sarkon. Vártam egy órát, aztán bekerültem. Az amúgyis pár mm-re összezsugorodott gyomrom már éppcsak akkora volt, mint egy gombostű. Dokibácsi aztán mégsem volt Dr.Kildare, meghallgatott, bólogatott, kérdezett, majd közölte, hogy

"hát ez nem az a betegség, ami felől nyugodtnak lehet lenni"

Gyógyszeradagot duplájára emelte. Csak remélni tudom, hogy nem fog ugyanúgy kiütni, mint annak idején, amikor két hétig épp csak képes voltam felkelni az ágyból, már feküdtem is vissza. Holnap telefonálnom kell időpontért EEG-re, merthogy kíváncsiak az agyhullámaimra. Remélhetőleg hullámozni fog, és nem valami egyenes vonal lesz csak ott. Azért az elég gáz lenne. És aztán majd azzal a lelettel megint várnak szeretettel ugyanitt.
Mindegy, most már végigcsinálom, mert épp most ezt kell tennem.
Az mindenesetre végtelenül jó érzés volt, hogy mennyire sokan drukkoltak nekem, és mennyire sokan gondoltak rám. Annyi sok sms-t, és telefont kaptam, és ez olyan jó.
Nem tudom ugyan, hogy ez már a gyógyszer hatása e, de mostanra elég K.O lettem. Persze, az is valószínű, hogy a mai idegállapotom is jól lefárasztott, úgyhogy az összes többi menetközben felmerülő világmegváltó gondolatommal majd holnap jelentkezem.

Mumus

Múlt héten még olyan távolinak tűnt ez a kedd, mikor a háziorvosom telefonon időpontot kért nekem. Akkor azt gondoltam, ám legyen. Najó, abban a lelkiállapotban a kedd esti rosszullét után végülis minden mindegy volt. Akkor uralkodott a kisebbfajta pánik, a bűntudat, hogy a gyerekek szemtanúi voltak, és láttam az arcukon, szemükön, hogy félelmet ébresztettem bennük. Bántott az is, hogy látta Ő is, aki még sosem.. és aki még sosem látott engem ilyen kiszolgáltatottan. Hülyeség, tudom. Mégis, ott is, akkor is nem Én voltam a fontos. Mint ahogy most sem. Agyalok (mint mindig) hogy mit is kéne mondanom, hogy hamar szabaduljak onnan, de mégis biztosítsam mindenkinek azt a "nyugalmat", vagy azt az érzést, hogy nem kell rám bámulni minden pillanatban, mert nem, nem leszek rosszul. Én magamban szinte biztos vagyok. Azt hiszem, sikerült megfejtenem, hogy minek mi volt az oka, vagy hogy honnan és hogyan vezetett az egyenes út ide, ahol most vagyok. A káosz-domb tetején. Egy egészen kicsit még el kell időznöm itt, körül kell néznem, hogy mindenre emlékezzek, és hogy többet ne jöjjek vissza. Mert nem jó itt. Ez nem az én helyem. Az én helyem egészen más. Egy sokkal kiegyensúlyozottabb világ. Ahol vannak finom puszik, ahol puha öleléseket kapok, ahol a telefon is azért cseng, hogy valaki a másik oldalról csak épp beköszönjön, mert hiányoztunk egymásnak, vagy mert szeretne velem megosztani valamit, ami történt vele. Ebben a világban finom illatok vannak, és mindenki mosolyog. Na, itt vagyok én otthon. Csak épp most ebben az otthonban zárva van a kapu, a kulcs pedig el van rejtve. Adott a feladat, ugye meg kéne találni a kulcsot. Az út biztosan nem lesz valami kellemes kis séta, főleg hogy még le is kell jutnom hozzá a káosz-dombról úgy, hogy le ne essek.
De olyan sokan hisznek bennem, és olyan sokan szeretnek is, hogy tudom, képes leszek rá. Az első akadály rögtön itt van a mai napon előttem. Epilepszia-rendelés. Már a szóösszetételtől is a hideg ráz... De ha ezen túl jutok, máris tettem egy nagy lépést, úgyhogy nagy levegőt veszek, és belevágok. Lesz, ami lesz.. Azért kicsit félek.. gyomrom egy csomóban, kezem remeg, minden pillanatban jó volna rágyújtani. Közellenségem, az óra is csak rohan, és mindjárt itt az idő, és indulni kell.
Arra koncentrálok, hogy délutánra, mikor túl leszek mindenen, milyen jót fogok ezen a félelmen mosolyogni, és a nagy lépés után biztos sokkal vidámabb leszek.

gondolatok számolatlanul

Érdekes ez a mai nap. Zenét hallgatok, teszek-veszek, mégsem csinálok semmit.
Őrült nagy káosz van a fejemben. Elég jól tükrözi ezt az is, hogy Tankcsapdával indítottam a napot, majd következett Kispál és a Borz, aztán kicsit higgadtabban már Demjént hallgattam. Aztán persze hogy sikerült találnom egy karácsonyi albumot, amin aztán persze, hogy sikerült egy jót sírnom is. :) http://www.youtube.com/watch?v=7KWAtWCGhjA Persze, Delhusa Gjon-tól azért kicsit jobb volt.
Sokszor jut mostanában eszembe Valaki, aki már nincs, aki olyan váratlanul ment el, hogy már nem tudtam Vele megbeszélni azt a sok mindent, amit még kellett volna. Nehéz ezen túllépni. Persze, hiszem azt, hogy egyszer még majd valahol lesz rá lehetőségem, hogy mindent elmondhassak, amit itt és most nem tehettem, de addigra nem hiszem, hogy már fontos lesz.
Rengeteget gondolok arra is, hogy biztosan minden rendben van így, ahogy most van? Persze, nem véletlen hogy minden így történik, ahogy.
Húztam egy tarot-kártyát ma. Érdekes volt.

Egy erőteljes időszak. Energiával telítve, nagy lelkesedéssel lendületet viszel a hétköznapokba, új dolgokba kezdesz, és könnyedén elintézed mindazt, amit eddig félretoltál.

Hát, legyen így. Egyelőre egy kicsit sem érzem, hogy lenne bennem energia, és lelkesedés.
Van azért, ami nagyon kell a lelkemnek... :) És határtalanul szerencsés vagyok, amiért meg is kapom.
A fejemben meg rendet és csendet teremtek, hogy a mostani kicsit zombi-Dius hadd legyen megint az a Dius, aki vagyok. Majd aztán azt még kiderítem, hogy ki is vagyok én. :)

Hát eljött a nap.
Tervezgettem már.. először a 30. szülinapomra akartam meglepni magam egy blogoldallal, aztán gondoltam, hogy abból az alkalomból, mikor a legkisebb gyerekem is ovis lett. Aztán egyikből sem lett semmi. A következő verzió az volt, mikor egy hónappal ezelőtt dolgozni kezdtem. Aztán sodródtam az eseményekkel, megint nem maradt rá idő.
Most akkor mégis. Mondhatni tökéletes az időpont. December elseje van.
Tökéletes az újrakezdésre, hogy élhetővé tegyem az életem. Tökéletes arra, hogy elkezdjek valamit, amit eddig nem csináltam.
A december egyébként is különleges helyet foglal a szívemben, mint még rajtam kívül olyan sok embernek. Ünneplőbe öltözik minden, van valami különleges hangulata ilyenkor mindennek.
Ez a december más lesz, mint a többi. Másnak kell lennie. Különlegesebb lesz minden eddiginél, mert most aztán elhatároztam, tényleg megtalálom magam, és a következő év már nem örökösen arról szól, hogy mit kéne másképp..