Nnnnaaaa

Gondoltam, addig ma nem írok, amíg nem töltődtem fel mások írásaiból, ne megint valami negatív morgás jöjjön már ki belőlem. Nem is írtam addig, meg fel is töltődtem, meg el is álmosodtam...
Morogni tudnék jó bőven, de nem fogok. Nincs értelme, és különben is dohogtam már épp eleget ma, tulajdonképpen feleslegesen, mert csak a saját energiámat pazaroltam ezzel is.
Aztán miközben ezt írtam, eszembe jutott, hogy Ó, dehát történt ma jó.
Patrik ma vizsgázott énekből. Na, nem kell nagyon röhögni, bármennyire is viccesen hangzik ez így hatodik év végén. (én felesleges nyúzásnak tartom, de morgás befejezve) Tegnap este már meg is tudtam, hogy ma vizsga van, úgyhogy azzal már nem strapáltam magam, hogy megkérdezzem, egyáltalán van e némi segédfogalma az egészről, vagy készüljek fel életem legmegrázóbb énekjegyére? Annyit azért megkérdeztem, kissé rezignáltan, hogy "kell fehér ing is?" Szerencsére nem kellett, és itt meg is nyugodtam afelől, hogy talán akkor nem valami nagy operát kell előadni, mert ahhoz mégis dukálna az ünneplős öltözet is.
Reggel úgy köszönt el, hogy majd valamikor hív, mert ki tudja mikor kerül sorra, a hatodik óra után a teljes hatodik évfolyam vizsgázik. (morgás nélkül.. grat...) Mondom neki, hát menj be elsőnek, és akkor hamar túl is vagy rajta, meg nem is ülsz ott egész délután. Nem is gondoltam volna, hogy megfogadja a tanácsomat, de negyed kettőkor hívott. "Szia anya, végeztem a suliban." Mondom, és a vizsga? "Ja, bementem elsőnek..." Éééééés? "egyes." Hallottam a hangjában a poénkodást,de persze azért kapásból visszakérdeztem, hogy "Ez ugye nem komoly?" Elröhögte magát, és mondta, hogy "Ötös lett." :) És elmondása szerint mákja is volt, mert pont olyan tételt húzott, amit jól tudott. (hanyag anya... azt sem tudtam, hogy tételeik is vannak..)Na de ez már egy húsz perccel későbbi telefonbeszélgetésből derült ki, amikor már otthonról hívott helyzetet jelenteni, miszerint "Hátraengedtem a kutyákat. Ja, és tök jó volt az a goffri, mi volt benne, mert nem jöttem rá..? (eperlekvár és nutella)Ja, és kaptam egy ötöst hon és népismeretből, meg egy négyes-ötöst, ami inkább ötöshöz van közel (hogy erre miért nem jó az ötös alá?) matekból." (és mintha még természetismeretből is lenne egy mára, de ez nem tuti). Na mondom ez egy jó nap. Aztán később hívott még, hogy holnapra kéne egy körző. Aztán még egy kicsit később, hogy "Akkor átmegyek a Roliért az oviba, jó? Erik már hazaért." Mondtam, jó, menj, aztán nemsokára otthon van apa is.
Hát ennyi. Ez egy ilyen ötös-nap volt a nagy, és önálló, és sokat segítő gyerekemnek. :) Tud ő, ha akar... :)))

Erdei iskola előtt...

Ma újra emlékeztettem magam arra, hogy jövő hét kedden Erik elvben erdei iskolába megy. Amikor elkezdtem ezen kattogni, akkor még jó távolinak tűnt ez az egész, úgyhogy valahogy így is helyeztem el magamban, hogy "ejj, ráérünk arra még". De nem érünk rá, nagyon nem.
A rossz előérzetem azért csökkent valamelyest, bár nem tudom eldönteni magam sem, hogy csak olyan beletörődős valami, vagy tényleg másképp gondolom már egy kicsit.
Van egy rakás érv mellette. Erik menni szeretne. Ez a legeslegfőbb, és talán ez lesz a végső, mindent eldöntő is... Emellett Patriknak is hatalmas élmény volt ez akkor, mikor ő volt. Aztán ilyenek, hogy éppenséggel nem baj, ha kicsit önállóan is megtapasztal valamit. Meg hogy közösség-építés céljából az egyik legjobb. Meg hogy Zánkára másképp biztosan nem megy.
De vannak ellenérvek is bőséggel. Nem bízom a tanító nénikben eléggé. Ez a legfőbb ellenérvem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy minden rendben lesz. Pontosítok: a tanító nénikben ezzel az osztállyal kapcsolatban nem tudok eléggé bízni. Nem tudom, hogy mi történik Erikkel majd az első este. Sosem aludt még nélkülünk... (de mondjuk, hogy ezt Patrik is megoldotta, és Erik sokkal talpraesettebb) Nem tudom még, hogy oldom meg, hogy elérhető legyen (nincs plusz sim-kártyánk), de ő ne tudjon boldog-boldogtalannak telefonálni, csak esetleg az apjának és nekem. Nem tudom, hogy képes e kezelni a saját válsághelyzetét pánikolás nélkül. Ne legyen erre szükség, de komoly pánikba tud esni minden marhaságtól. Meg az apróságok... éhes lesz, fázni fog, megcsípik a szúnyogok/darazsak, kullancs megy belé, elhagy valamit, elfelejti, mittudomén.
Emellett még az sem esik éppenséggel a legjobban, hogy egy ilyen hosszú május után fizetés előtt indulnak. Mert kell neki plusz kaját rakni (az éhezés ellen), kullancsriasztót venni, zsebpénzt adni, se sokat, se keveset, meg nem is tudom még így hirtelen.. mindene van e, ami kellhet.
Jelen pillanatban köhög.És lehet mondani, hogy miattam van, az én hülyeségem miatt... vállalom, mert simán benne van a pakliban. (gondoltam már tehetetlen pillanatomban olyat, hogy ha megbetegszik, megmenekülök a döntés súlya alól)
Egyszerűen nem tudom. Bár sejtem... az lesz, amit ő akar. Mi meg itthon majd lerágjuk az összes körmünket, hogy épségben hazaér e.
Ó, de jó is lesz, ha már végre vége lesz a tanévnek. (július közepén majd már újra várom)

Ami biztos,

Az már biztos, hogy jövő hónapban fogom megírni az ezredik bejegyzésemet. Egészen biztos vagyok a dolgomban, mert én tudom, hogy épp most melyik számú a soron következő. És abban is egészen biztos vagyok, hogy a jövő hónapban is minden nap írni fogok valamit, csak úgy, mint az előzőkben is. Kíváncsi vagyok ki találja el, melyik nap is lesz az a nap? (vagy ki lesz az, aki kiszámolja?:D)

Az is biztos, hogy roppant nehezen viselem a bizonytalan helyzeteket. Eddig is tudtam magamról, hogy a bizonytalannál a biztos rosszat is könnyebben feldolgozom, de most aztán ez az egész még jobban igaz. Nem mondhatom el, mi is ez, (még) de lassan felőröl. Olyan feszült és ideges vagyok, hogy lassan kiírom magamra, hogy nyílt láng használata tilos, robbanásveszély miatt. :D Na de majd elmúlik.

Az is biztos, hogy képtelen vagyok jól kezelni ezeket az év végi szuperhajrákat. Minden napra jut egy-egy cetli, kitölteni való, befizetni való, vagy csak simán tájékoztatás, vagy akár lista az erdei iskolához, a természetvédelmi táborhoz, intézni kell a ballagást az oviban, amit még mindig fel sem fogtam, pedig már az is biztos, hogy a jövő hét péntekén búcsút intünk az ovinak. (képletesen, mert még egy hétig biztosan járni fog)

Az is biztos, hogy egy szentimentális barom vagyok, mert sikeresen végigbőgtem ezt (is), pedig a kis királyfi már nem sír közben.

'Iskolába íratott be az édesanyám,
itt hagyom a napsugaras derűs kis szobám.
Elbúcsúzok, búcsút intek, én már elmegyek
Édes kedves kispajtások az ég veletek.
Búcsúzunk mi, pöttyös labda, csillogó homok,
tarka-barka szép mesék, vidám szép napok.
Kisautó, babakocsi, nem feledünk el.
napsugaras óvodánkat nem felejtjük el.'

Versként találtam meg a google kereső segítségével, ők éneklik. Én meg folyatom a könnyeimet.

Az is biztos, hogy nagyon sürgősen találnunk kell megoldást arra, hogy a meglévő lakásunkat legalább funkcionálisan átrendezzük, mielőtt a gyerekeink egymás agyára mennek azon a pár négyzetméteren, ami jut nekik.

Az is biztos, hogy ez nem megy egyik napról a másikra.

Az is biztos, hogy ennek költözés lesz a vége.. ha letelik a kocsi hitel. Vagy ha csoda történik, akkor előfordulhat, hogy előbb.

Az is biztos,  hogy semmiképp nem lesz soha többé saját házunk (ez alól kivétel, ha nyerünk a lottón, és nem csak egyetlen rohadék számot találok el, pedig öt szelvénnyel is játszottam), és ez minden racionális ok ellenére azért nem esik jól. Főleg, mert mindig kicsisége, és élhetetlen körülményei ellenére is nagyon szeretem ezt a lakást.

Az is biztos, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytam 2008. októberében Balázsban. Tegnap este a könyvespolcról elindultak a könyvek lefelé, én a szemem sarkából láttam, és felkiáltottam, hogy jajj... ezután a nagy zuhanás. Ő már feküdt a galérián, így mindezt csak hallotta. Szegény, még fél órával később is csak épp magához tért a sokkból. Mert azt hitte, hogy megint.. .... pedig nem.

Hát ennyit ezekről a biztos dolgokról. Adjatok hálát érte, hogy nem a bizonytalanságokról írtam. Az aztán még ennél is szörnyűbb lenne. :D Ráadásul én sem értem... :D

Kérdőív

Ma kitöltöttem egy rettenetesen haszontalan kérdőívet. A hatodikos gyerekemnek, aki szerdán kompetencia-felmérőt ír. Az egy dolog, hogy a kérdőív elején szereplő tájékoztató szövegben az szerepel, hogy a válaszadás opcionális, kötelezően kitöltendőként hozta haza. Mindegy, ilyeneken igazán nem akadunk fent, kitöltjük. Az viszont azóta sem fér sehogyan sem a fejembe, hogy mégis, mit fognak azokból az adatokból kisütni, hogy a lakóhelyéhez legközelebb eső iskolába jár e, meg hogy milyen a szülei legmagasabb iskolai végzettsége, hány mobiltelefonunk, számítógépünk, könyvünk, fürdőszobánk van, és hogy milyen a szomszédaink anyagi helyzete. Nagyjából kapisgálom, hogy arra kell ez, hogy jól bebizonyítsák, hogy az eltérő szociális környezetből érkező gyerekek mennyire másképp is tudnak teljesíteni. Na de szerintem ez úgy hülyeség, ahogy van. Értem én a statisztikát, hogyne érteném. Sőt, azt is értem, hogy van egy séma, ami szerint a nyolc általános végzett szülők gyereke, aki ráadásul egy elmaradott településen él,sokkal kisebb eséllyel indul a fővárosi, diplomás szülők gyerekével szemben.
De azért pont ez a téma az, amivel kapcsolatban nem lehetne általános statisztikákat készíteni. Eleve marhaság az egész kompetencia-felmérés, mert (bár én nem írtam sosem) azt hiszem, olyasmi lehet ez, mint az érettségi. Nem tükrözi hűen az elmúlt négy, hat, nyolc tanév alatt szerzett tudást, hanem csak épp arra a feladatsorra azon a napon adott válaszait. Teszem azt, következő héten már egészen más eredményt érne el, mert nem lenne már náthás. Vagy akármi. Ez a bajom az érettségivel is, és jó sok éve kesergek magamban azon a könyvvitel hármason, mert marhára nem azt tükrözte, hogy én csak egy közepesre voltam képes. Azt tükrözte, hogy a másodikos tananyagból közepes voltam, és épp akkor baromi peches voltam, és szinte a teljes feladatsorban az egyszeres könyvvitel példái voltak, amiben valóban nem voltam valami nagy penge, mert soha nem is érdekelt igazán. Mindegy, azóta is ott virít az a közepes, és kit érdekel, hogy voltam én színötös is belőle? Más kérdés, hogy a jegyem sem izgat azóta sem senkit.
Szóval, elgondolkodtam én itt a szűk, mikrokörnyeztemben ezeken a dolgokon. És azt kell mondanom, hogy ez a kérdőív semmiképp nem lehetne releváns azoknak, akik az oktatási ügyeket tervezik, szervezik, irányítják. Ahhoz, hogy valakiből minden képességét a legmesszebb menőkig kiaknázzák nem kell más, mint egy jó pedagógus. Aki meglátja a gyerekben az erősségeit, a gyengeségeit, és segíti őt abban, hogy a kettőt úgy hozza összhangba, hogy míg az erősségek erősek maradnak, a gyengeségek is felzárkóznak egy átlagos szintre. Nyilván ehhez kell a szülői együttműködés ugyanúgy, mint a gyerek részéről az érdeklődés, az akarat, és a kitartás. A kulcs egyáltalán nem abban rejlik, hogy nekem milyen iskolám van, vagy van e itthon internet kapcsolatom. Abban rejlik, hogy azok az emberek, akik a gyerekkel érdemben foglalkoznak meg tudják találni egymással a megfelelő hangnemet, tudják tisztelni egymásban a szülőt, a pedagógust, elfogadják és megértsék egymás véleményét, és ha szükség van rá, akkor egyfajta véd-és dacszövetséget képezve az adott gyerek körül elérjék azt, amit épp kitűztek maguk elé. Ez nem feltétlenül az ötös, sőt, sok esetben nem az. És nem is az kéne, hogy legyen a cél, hogy mindenkiből egy kis Einsteint varázsoljunk, mert ilyen nincs. Minden ember más és más, szükség van erős és biztos kezű szakemberekre, akik szeretik a szakmájukat, és szükség van kitartó kutatómunkát végző tudósokra is. Mindannyian ugyanúgy születnek a világba. Van anyjuk, és apjuk. Jó esetben fürdőszobájuk is, és könyveik is. Adott esetben testvéreik is, akikkel kapcsolatban a fentiek ugyanígy igazak. De nem gondolom, hogy a kis, eldugott faluból származó tudósember a paraszti származású szüleivel, akik esetleg a mai napig kétkezi munkával keresik a földeken a napi betevőt ne ugyanazzal az eséllyel indulna az Életben, mint a második kerületből származó előkelő család sarja.
Ismerek családokat, akiknek gondot okoz a napi létfenntartás is, és minden fillért gondosan be kell osztaniuk. Nincs internet otthon, de van mobiltelefonjuk, a szülők három műszakban dolgoznak. A gyerekeik (két fiú) mégis igazi értékrend szerint nevelkednek, szeretetteljes családban, ahol a gyerekek az elsők. Nem tanult emberek, egyszerűen csak emberek.
De ismerek olyan családokat is, ahol apuka, anyuka többdiplomás, pénzügyi szektorban tevékenykedő, vagy akár csak a versenyszférában komoly vezetői szerepet betöltő emberek. A gyerekeik minden nap másféle különórára járnak (ja, tényleg, ez is kérdés), a legkorábbi szabad időpontjuk minden nap az este hét óra. Ugyanolyan tanulmányi eredményük van, mint az előző példában szereplő fiúnak, viszont sosem találkozik a szüleivel, két különóra között beszalad a boltba egy energiaitalért, és megy tovább.
A fenti két példa a kérdőív adatai alapján csak a száraz statisztikai tényeket nézve azt fogja mutatni, hogy a sikeres, sokat tanult ember gyereke sikeresebb lesz (hiszen minden különóráért kap majd egy pontszámot). A kérdőíven túl pedig a véres valóság az, hogy az első példában szereplő fiú meg fog becsülni mindent, amit az életében elér, és hálás lesz a szüleinek a lehetőségért, ráadásul nagy valószínűséggel boldogabb is lesz, mert egy szerető családi háttér áll mögötte, mint a második példában szereplő fiú, akit agyonhajtanak már gyerekként, és azt sem fogja tudni, hogy mi a boldogság.
No, hát ennyit erről a kérdőívről.. Ti mit gondoltok erről? Mert lehet, hogy én látom nagyon rosszul..

Pillanatok

Van belőlük egy csomó, amik csak úgy maradnak meg a fejemben, ahogy épp akkor láttam. Ma épp az, ahogy Freddy-vel még este hátul voltam az udvaron pisilés céljából, és felnézve az égre, valami csodát láttam. Az egyik felén már jött fel a hold, a felhők mögött szinte világított, a másik felén meg épp ment a nap le, és valami csodaszínű volt a sötét fellegek között, de még pár napsugár is látszott külön. Ha tudnék fényképezni, akkor azonnal megörökítettem volna, hogy most megmutathassam. Így viszont ez a pillanat is az enyém maradt.
De ilyen pillanatok, amikor Erik néz a nagy szemeivel hol riadtan, hol kihívóan, néha csibészesen. Ezernyi arc és mimika, amiből én ugyan egy pillanat alatt tudom, miről is van épp szó, de még el tudom hitetni vele néha, hogy nem. Jó lenne egy ilyen Erik-arc sorozat, amit majd felnőttkorában megmutatnék neki. :) De mivel nem tudok fényképezni, csak elmesélni fogom.
Ilyen pillanatok azok, amikor Roli egyik pillanatról a másikra esik a legmélyebb szenvedésből a legnagyobb boldogságba. Az a tekintet megérne egy fotót. Vagy amikor kacag. A szeme is, ahogy a szája. Vagy amikor elmereng, ahogy csak Ő tud. Vagy amikor jön, és ölel. Olyankor ellágyul az arca, a tekintete is simogat. Ezeket sem tudom majd megmutatni senkinek, mert nem tudok fényképezni.
Ilyen pillanatok közül sok van most Patrik életében. Épp nagyon érdekes lenne őt fotózni, ahogy alakul, napról-napra kisfiúból férfivá. Ó, tudom, hol van az még (mármint a férfi), de szemmel látható ahogy változik. Az eddig kisfiús vonások keményednek, az eddig kisfiús lágyságok úgyszintén. Lefotóznám azt az örökké morcos tekintetét, amivel mostanában körülnéz, azt keresve, mibe kéne belekötni.. Ő azt hiszem, később hálás lesz azért, hogy ezt sem mutathatom meg, mert nem tudok fotózni.
Balázs ezernyi apró fintorát tárhatnám elé, és akár a nagy nyilvánosság elé. Olyanokat, amiket szerintem nem is sejt, hogy látszik. De ez is megmarad nekem. Mert ezt sem tudom lefotózni.
Ahogy nem tudom megörökíteni a kutyáim pillanatait, ahogy vagy önfeledten örülnek valakinek, vagy önfeledten játszanak egymással, vagy bűntudatosan lapítanak, mert valami butaságot csináltak, ahogy pacsit ad Freddy, ahogy egymásnak esnek játékból, vagy ahogy nyalják a szájukat vacsora előtt.
Ezek a pillanatok ugyan belém vannak égve, és talán jobb is ez így, hogy csak az enyémek, mert ha tudnék fotózni, egészen biztosan megosztási kényszerem is lenne. És akkor nem olvasnátok az ilyesmiket, hanem csak végignéznétek pár fotót.

A hét gondolata X.

Nagyon komoly témát kaptunk a héten. Ráadásul még külön "feltétel" is van, csak egyetlen szempont alapján lehet írni. Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy akkor én most ezt kihagyom. De aztán mégsem.

Mi teszi tehát emberré az embert?

Szerintem a legfontosabb és egyben talán legsokoldalúbb tulajdonságunk, amitől igazán kiemelkedtünk az állatok közül az az, hogy képesek vagyunk az ösztöneinken túl tudatosan is gondolkodni. Na persze ez lehet, hogy nem minden esetben jó, és butaság is lenne az ösztöneinket teljesen elnyomni a tudatunkkal szemben, mégis... Leginkább az különböztet meg engem például egy majomtól, hogy hiába diktálja az ösztönöm, hogy meneküljek, van az a helyzet, amikor maradok, mert maradnom kell. Vagy hiába akarnék ösztönösen csak csokin és nutellán élni, mert azok a számomra legfinomabb falatok, a tudatom segít abban, hogy ne így tegyek, mert nem járok jól. A tudat persze néha túlságosan előtérben van az ösztönnel szemben, ami miatt képesek vagyunk átesni a ló túloldalára, és agyonszabályozott, feszélyezett életet élni. Ez sem jó. Kell egy arany középút, amihez viszont egy élet munkája kell. Most mondjam, hogy akkor talán mégsem a tudat ez, amire gondolok, hanem a tapasztalat? Ami végül is tudatosítja bennünk mindazt, ami miatt az ösztöneink nem minden esetben irányítanak. Nem is tudom már...

Rendhagyó hét gondolata bejegyzés ez nekem, mert éppen ma van a 34. születésnapom, és valami ilyesmin gondolkodtam ma egész nap. Mitől mondhatom én, így, ennyi évesen, hogy ember vagyok? Ha csak magamra hagyatkozom, akkor azt mondom, attól vagyok ember, hogy a szívemmel érzek, az ösztöneimre hallgatok, és tudatosan irányítom azt, hogy amit ez az előző kettő cselekszik, az ne legyen rossz nekem.
De ez nem igaz ám. Én attól érzem magam embernek, hogy képes vagyok bármikor, bármilyen helyzetben segítő kezet nyújtani, képes vagyok szeretni, feltétel nélkül elfogadni, megbocsátani, elbocsátani, elengedni, várni, visszavárni, felállni, megállni, átgondolni, felvállalni, megtenni, elmondani. Meg még egy csomó minden ilyen. Mint bárki másnál.

Ömlesztett...dolgozós

 Hosszú hétvége közeledik gőzerővel, de azért nálunk nem lesz teljesen hosszú. Balázs holnap még dolgozik, én meg majd azalatt az idő alatt lebonyolítom a bevásárlást, amihez már nem volt egy cseppnyi kedvem sem a mai egész napos munka után.
Ma is igen alacsonyra szabták a kerítést, jó sokan kijutottak, akiknek nem kellett volna. Hihetetlenül sok hülye rohangál a világban. Nap mint nap kapom az áldást, olyanoktól, akikből ki sem nézné az ember. Néhány szösszenetet megosztok veletek. Nem mérgelődésként, mert az első sokkhatás után én is mindig röhögök ezeken. Hanem csak úgy.
Mai történet (csak hogy rögtön a legfrissebb-bel kezdjem): Középkorú hölgy, a héten már vásárolt nálam a lányával. Ma visszahozta az egyik ruhát, amit vett, történetesen egy fehér bolerót, amit a lányka nagyon szeretett volna megvenni. Szóval, ma visszahozta, mert "ez csak egy darab rongy". Itt felvontam a szemöldökömet, mert mit is lehet erre mondani, tényleg az. Mint az összes többi ruha. Megbeszéltük, hogy levásárolhatja, ha nem most "mert most semmi kedvem itt nézelődni", akkor majd valamikor. Mondja, hogy hétfőn jönne. Mondom, hogy hát hétfőn ne jöjjön, mert nem leszünk nyitva. Hogyhogy nem?-kérdezi Pünkösdhétfő lesz- világosítom fel. "Ja, azt hittem maguk nem tartják." Hát de, tartjuk, mert piros betűs ünnep.
Múltkorában egy házaspár jött vissza egy cipőt lóbálva a kezükben, hogy "itt vették, és már hogy néz ki" Ahogy kell, kértem a blokkot, és nyúltam a jegyzőkönyvért, amivel el tudom küldeni javíttatni, mert javítási garancia van rá (és ezt a vásárláskor el is mondjuk). Blokk sehol, persze. És amúgy is mi az hogy javítás? Cseréljem ki, most, és inkább egy számmal nagyobbra, mert ez már kicsi. Természetesen az anyámba küldött, és feljelentést is ígért, amiért ezt nem tettem meg. (még nem kaptam idézést sehonnan)
Aztán a közelmúlt legmegdöbbentőbb negatív élménye. Kedves, idősebb néni tér be, hogy az unokájának szeretne cipőt. Kifaggatom, hogy az unoka mennyi idős, fiú e, vagy lány, tudja e hogy mekkora a lába, ilyesmi, és már pakolom is neki elő a választékot. Körülbelül a nyolcadik pár cipőt nézi (meg még körülöttünk legalább ugyanennyi), amikor meglátja az egyik dobozon az árat, 8990 Ft. Teljesen felháborodik, hogy "ezek ilyen drágák?" Mondom, hogy sajnos igen, a siesta minőségét mindig meg kellett fizetni (de tényleg, anyukám is mondta, hogy régen is a fizetésük harmada volt minimum az ára). Erre lazán közli velem, hogy "akkor d*** fel magának ezeket a cipőket", és már ott sem volt. Köpni-nyelni nem tudtam.
De van olyan is, amikor bejönnek, hogy mondjam meg, mikor megy szombaton Székesfehérvárra busz? Mondom, hogy sajnos fogalmam sincs róla. Mire sértetten beszól, hogy hát itt b***om a rezet egész nap, csak megfigyeltem már.. Hát nem. Sőt, még a buszmenetrendet sem tanultam meg, pedig ráérő időmben igazán magolgathatnám. :D
Na de azért, csak hogy ne menjen el negatív irányban az egész, elárulom, hogy legalább ennyien vannak, akik extra kedvesek. Rendszeres vásárlóm egy kisfiú az anyukájával, aki már bejönni is örömmel jön, és az ajtóból kiabál, hogy "Hello, Dia", és alig várja, hogy könyvet keressek neki, amit megnézhet. Most külön örül, mert van pár fiúkönyvünk, ami hangot is ad, fél délelőtt nyomkodta volna a versenyautóst. (mondjuk tényleg tök jó Schumacher hangja van).
Aztán vannak, akik nagyon hálásak azért, ha megtaláljuk az ideális ruhát számukra, ha a nyolcadik után még a kilencedik és a tizedik felsőt is előveszem, mert csak a tizenkettedik után mondja, hogy "Na, ez az."
Azért pedig mindenki nagyon hálás és mosolygós tud lenni, ha esetleg emlékszem rá egy korábbi vásárlásából, vagy emlékszem a gyereke/unokája nevére. Pedig ez alap nekem. Mármint hogy emlékszem az ilyesmire.
De azért jó ám onnan hazajönni. Mert itt vannak az igazán extra emberek (és kutyák). Ami viszont mindebből a tanulság...hozzá lehet mindehhez szokni. És el lehet intézni egy legyintéssel a legdurvább beszólást is. Nem is gondoltam volna...