Már megint...

Gondoltátok volna, hogy azt, amiről itt írtam, lehet még fokozni? Hát én sem. Pedig tegnap éjjel megtapasztalhattam, hogy lehet. Lehet ezt úgy is, hogy jókislány módjára szedem a gyógyszeremet azóta is, sőt, fejfájós hónapomban szedtem azt a napi hármat, amit erre az esetre javasoltak. Sőt, a szénhidrát-mennyiséget is emeltem.
Mégis.. ez most sokkal alattomosabb volt, mint az előző. Semmi, de semmi előjele nem volt az égvilágon. Csak feküdtem, és aludtam békésen(?), amikor arra eszméltem fel, hogy Balázs teljesen rémülten rázogat és kelteget. Az ő elmondásából tudom csak a történteket. Nem csak lábrázás volt. Teljes testre kiterjedő igazi nagyroham öntudatlan állapotban.
Balázs szegény rettenetesen megijedt. Gondolom nem épp vágyai netovábbja senkinek sem erre ébredni, hogy a felesége rángatózik mellette az ágyban. Én annyira nem. És nem éreztem magam rosszul sem. Vagyis kicsit fura és bizonytalan érzés volt lenni is, de ez nem rossz.
Ma nem volt semmi probléma azon kívül, hogy kicsit fáradtabb vagyok az átlagosnál.
Ami tény, kissé dühös vagyok. Mert szemét dolog ez, hogy még így sem hagy nyugton, hogy tényleg becsületesen szedem a gyógyszeremet, eszem rendesen, próbálok keveset stresszelni. Szóval, úgy érzem, megteszek mindent annak érdekében, hogy elkerüljem ezt. És nem. Én meg nem értem.
Mondjuk - mint akkor is- most is hálás vagyok a sorsnak, amiért éjszaka történt, amiért nem voltam egyedül éjszaka, és amiért a gyerekeim most sem láttak semmit az egészből.
Most pedig megyek aludni. Nehogy ezen múljon bármi is..

Az van...

...hogy már nem is tudom, mikről akartam írni. Azt tudom, hogy minden nap jönni akartam, és minden nap gondoltam rá, hogy na, ezt tutira megírom. És mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja, nem jöttem, és nem írtam meg egyik nap sem semmit. És csak egy kicsit mentem fel magam, mert igaz, hogy volt egy este, és aztán egy egész délelőtt, amikor nem volt netünk, de ezen kívül azért nem foghatok mindent a munkára. Igenis haragszom magamra, amiért nem jól osztom be az időmet, és nem jut arra elég, hogy leüljek, és írjak.
Nem tudom megígérni még magamnak sem, hogy akkor holnaptól megint sokkal rendszeresebben és sokkal normálisabb tartalommal jelentkezem, mert fogalmam sincs, mi mindent hoz a holnap, és a holnapután.. és így tovább.
De azt azért tudnotok kell, hogy nekem nagyon hiányzik ez a fajta kommunikáció, és nagyon szeretnék rajta változtatni. Fogok is. Csak azt nem tudom, hogy mikor.
Ha pedig addig is kitartotok mellettem, azzal nagyon boldoggá tesztek. :) És köszönöm előre is mindenkinek.

Mondd, Te kit választanál?

A még mindig inkább szőke, mint barna Nagyfiút?

 

Esetleg a szívtipró kinézetű, ám szeme sem áll jól barna hajú, barna szemű KisNagyfiút?

 

Vagy ezt a nagyon jellegzetes grimaszú már két kiesett fogú Kisfiút?

Én nem tudnék választani közülük, még akkor sem, ha kéne. Nagyon nagy szerencse, hogy nem kell. :)

A képek az iskolai fotózáson, és az óvodai Őszköszöntőn készültek.

A lelkem legmélyéről

Mert mindenkinek van egy álma. Egy olyan is, ami nem teljesül. Nem tudni miért, nincs oka, nincs senki, akit hibáztatni lehetne, egyszerűen csak nem.
Sokszor írtam már erről itt a blogon is. Arról, hogy mennyire nagyon szerettem volna egy kislányt. Mostanában ahányszor szóba került (folyamatosan kérdezgetik most is úton-útfélen), mindig, mindenkinek azt mondtam, hogy nem, nem tervezünk több gyereket, elégedettek vagyunk így, ahogy vagyunk. Már majdnem addig mondogattam, amíg én is elhittem. Vagyis a racionális felem, a tudatos énem teljesen elfogadta ezt így, ahogy van. De van egy érzelmes énem, aki mégis kicsit bele van ebbe halva. Nem azért, mert nem szeretem a fiaimat teljes szívemből, vagy nem vagyok velük elégedett. Szó sincs erről. Imádom őket, ahogy vannak. Mindegyiket másért, mindegyiket másképp, és mégis ugyanúgy.
De akárhogy is, tudom azt, hogy egészen más lenne, ha lenne még mellettük egy kicsi lányka is. Aki lehet, hogy szörnyen el lenne rontva, mert mindannyian agyonszeretgetnénk. Akármennyire is van bennem is egy kis adag feminizmus, és úgy gondolom, egyetlen férfinak sem lesz attól baja, ha felporszívóz, vagy akár kitereget, mégis, az ilyen jellegű dolgokat egészen másképp lehet "tanítani" egy fiúnak, mint egy lánynak.
Akármilyen helyesek a kockás, csíkos, egyszínű ingek, akármilyen vagány pólók vannak is, egy rózsaszín ruhácska mégis más. A harisnyákról nem is beszélve. Meg a kalapokról. Meg a hajpántokról. És a hajcsatokat még nem is említettem.
Nem tudom, meddig fog ez fájni. Nem tudom, valaha képes leszek e úgy igazán elfogadni, hogy nekem mást szánt a sors, mint hogy lányom is legyen. Nem tudom, mivel fogja ezt majd megbosszulni ugyanez a sors, hogy még a három fiam ellenére is elégedetlenkedek. Mégsem tudom azt mondani, hogy letettem róla. A lelkem mélyén még mindig él a remény, hogy még kaphatok legalább esélyt. Azt nem tudom, mi történne, ha születne egy negyedik fiam is. :D De úgy érzem, még egyszer meg kéne kísértenünk a sorsot hozzá. Talán már kiérdemeltem, és eleget vártam ahhoz, hogy egy kislány is arra várjon, hogy én legyek az anyukája. Talán nem. Nem tudhatom.
Amit tudok, hogy belesajdul a szívem még mindig az összes rózsaszín ruhácskába. A munkahelyemen minden nap kisebb kínzást élek át, mikor hajtogatom a rugdalózókat, vagy épp a csajos gatyákat, és a fő-fő kín, hogy ott lóg egy akasztón az a vágyott bársonyruhácska is. Amit nincs kire ráadnom. :(
És micsoda hülyeség, hogy a húgom kislánya pótolhatja az űrt. Egyáltalán nem. Sőt. Nem tudom magamhoz közel engedni igazán, mert fáj, hogy nem az enyém. Ami miatt mindig van egy jóadag bűntudatom is, mert sokkal több szeretetet érdemelne tőlem, mégsem vagyok rá képes.
Szóval, vágyakozom itt szép csendesen. És várok. Úgy gondolom, még van pár évem, mielőtt azt kéne mondanom, hogy most már nem vállalkozhatunk rá felelősséggel. Pár év alatt meg annyi minden változhat. ....

Tehetségkutatók

Nem titok, hogy én bizony nézem őket. A Csillag Születik kivételével. Azt az egyet nem szerettem. De néztem az összes Megasztárt, minden szériában voltak kedvenceim, akik vagy nyertek, vagy nem. Most is nézem a Megasztárt is, meg az X-faktort is. Itt is vannak kedvenceim. Mindkét sorozatban.
Nem tudnám megmondani, mit szeretek annyira benne, mert azért vannak igazán szörnyű élmények is mire eljutunk odáig, hogy már jó. Valószínűleg leginkább a kíváncsiság hajt ezzel kapcsolatban is. De miután nagyon szeretem a zenét, így az sem elhanyagolható szempont, hogy itt aztán van zene, minden mennyiségben és minden műfajban. Balázst persze halálra idegesítem minden péntek és szombat este ezzel, hogy nézem, mert ő nem bírja. Egyrészt utálja ezt az egész show-bizniszt, ami körüllengi, másrészt az enyémnél sokkal kifinomultabb a zenei ízlése, és még jó hallása is van hozzá, úgyhogy neki akár fájdalmas is egy-egy rosszabb produkció. De ez nem gátol abban, hogy nézzem. Van a galérián is tv, és van hozzá fülhallgató. Na, nem az az enyém. :D
Igazán jó alany vagyok a tévétársaságoknak, bár szavazni még nem voltam hajlandó. De ki tudja? (mondjuk akkor országos botrány fog kitörni nálunk, ezt borítékolhatom) De jó alany vagyok abból a szempontból, hogy az alatt a pár hónap alatt, amíg tart a küzdelem, olyannyira képes vagyok a szívembe zárni versenyzőket, hogy velük együtt sírok, amikor menniük kell. Már a mostani Megasztár szériában is megsirattam Csonka Andreast, aki ugyan lehet, hogy nem a legnagyobb tehetség (de én ezt nem tudom megítélni, mert botfülem van), de annyira szimpatikus ember volt, és annyira pozitív személyiség, hogy szerintem nem lehetett nem szeretni.
Az X-faktor egyébként jobban tetszik. Kicsit igényesebb, mint a Megasztár. Bár én összegyúrnám a kettőt. És ott Tilla és Balázs lenne a két műsorvezető, Mester Tamás, Presser Gábor, Geszti Péter és Nagy Feró lenne a négy zsűritag. A versenyzők maradhatnának. Csak azt a két Nyári lányt raknám ki szerintem. Mert ők nem igazán jönnek be. És nem a hangjuk miatt, mert az valóban káprázatos.
A sok-sok adás közben óhatatlanul is eszembe jutott már, hogy hogy lehet az, hogy ennyire sokan erre teszik fel az életüket. Mert tényleg, nagyon sokan vannak közöttük, akik nagyon tehetségesek. De hogy arra tenni fel mindent, hogy ez sikerüljön? Mikor olyan nagyon kicsi az esély. Vagy nem? Az meg aztán még ennél is "magasabb", hogy lehet szülőként ilyesmire benevezni a 10-11 éves gyerekeinket? Vagy biztatni egyáltalán erre? Lehet, hogy szupertehetség, és gyönyörű is, de szerintem egy ilyen megmérettetés még nem egy ekkora gyereknek való. Mondom ezt úgy, hogy nem tudom milyen lehet az, ha ilyen tehetsége van a gyerekemnek, és szinte biztos, hogy önerőből nem tudom messzire juttatni.
Így viszont jó nézni, hogy számomra mindez csak szórakoztató pillanatok sokasága. Szeretem nézni, ahogy hétről hétre valami újat mutatnak, ahogy látványosan fejlődnek. Velük együtt izgulok minden szavazáskor, és igen, ahogy már írtam is, velük együtt tudok sírni is. A Megasztár széria minden búcsúdala megérintette amúgy is a lelkemet, úgyhogy azokon minden tét nélkül is képes vagyok sírni egyet. Az X-faktor első döntője még épp tart, úgyhogy fogalmam sincs, itt milyen lesz a végkifejlet. Épp a párbaj után vagyunk. De megvártam... nem volt búcsúdal, csak a legjobb pillanataik visszatekintésével búcsúzott Mimi és Gergő. És igen, megkönnyeztem. Sőt...
Ma este ő volt a kedvencem.



És így a végén elárulom, hogy ciki, avagy nem.. de a valóságshow-kat is néztem. :D Ez az én perverzióm. :D

Megint egy kis rövid

Mert többre nincs energiám. Erre is csak épphogy összekapartam még a rejtett tartalékokból, de már nagyon utálom magam, amiért nem tudok úgy és annyit írni, amennyit szeretnék. Majd azon, hogy miért is fontos ez ennyire, máskor fogok gondolkodni.
Szóval, röviden. Lehetnék egészséges, mint a makk. Legalábbis ezt mutatja a vérképem. Majdnem tökéletes, leszámítva a kicsit alacsony koleszterintszintet. Szemészeten is minden rendben, nem változtatunk dioptriát, mert ezt a mostanit jól elfogadta a szemem, jól látok benne, szemidegek rendben, szemnyomás rendben..
A makk viszont azért hiányzik. Mert nem vagyok jól. Egyáltalán nem. Biztos a fáradtság teszi, vagy talán öregszem is kissé, és a kettő együtt megvisel. Meg az örökös rohanás. Meg az örökös készenlét, mert mindig kell valakinek valahova valamit vinni, befizetni, hozni, venni. Szóval egy agyrém.
Amúgy meg valamelyik nap azt álmodtam, hogy beléptem a blogomba, és egy baba-blogba csöppentem. Még álmomban is elgondolkodtam, jó helyen járok e, de igen, az enyém volt. Nemsemmi, mi? Na nem kell aggódni, mostanában nem lesz ilyen átalakulás.
Most gyorsan alszom, aztán holnap hátha kipihentebb leszek, a többit majd akkor.

34

Nem mindig tudom már kapásból megmondani, hanyadik születésnap ez, amit közösen ünneplünk. De ha jól utánaszámolok, akkor mondhatom, hogy az élete felét együtt éltük már le. Hihetetlen néha, ahogy ránézek, hogy már 34 éves. Sokkal kevésbé látványosan öregszik, mint én. Mondhatnám, hogy semmit nem változott az eltelt évek alatt, de azért az nem igaz. Rengeteget változott. Az a kisfiús arc megvan még, csak már van mellette egy igazi felnőtt férfi, akire bármikor számíthatok. Olyan érdekes a mi kapcsolatunk. Mindketten keressük a másikban az elvesztett szülőt, ugyanakkor szenvedélyesen szeretjük egymást, és mégis jóbarátok is vagyunk.
Együtt öregszünk, mégis ugyanolyan kamaszok vagyunk, mint az első közös születésnapon.
Szeretnék még nagyon sok születésnapi tortát sütni neki. Szeretnék még nagyon sok boldog, kisfiús mosolyt látni az arcán. Szeretném még nagyon sokszor átölelni. Szeretnék nagyon sok mindent. Mindent, akár. Együtt, így, ahogy most. Mert ez így jó.
Boldog Születésnapot Neked. :) 



Ezt pedig azért, mert én is ezt e zenét kaptam Tőled. Engem könnyekig meghatott, és akkor megfogadtam, viszonzom. Hát most..