Történés

Azt gondoltam, elmesélem, milyen érzés az, amikor az emberre kettő perc alatt felnyomnak pár darab tappancsot, hozzákötik drótokkal egy kis zsebrádió méretű izéhez, és onnantól kezdve minden szívdobbanás nyilván van tartva.
De aztán megtudtam, hogy ez mennyire jelentéktelen kis semmi ahhoz képest, ami Cuckáék háza táján történik Sokkal-sokkal izgalmasabb esemény történik velük. A kiskirályfi (bár nem is olyan rég álmodtam, hogy megszületett, és egy másik "Zs"-betűs nevet kellett adni neki, mert lány lett a fiúból) úgy döntött, elég volt végre odabent. :) Beszéltem este pár szót Cuckával, olyan igazán szülés előtt állós volt a hangja. Épp meg volt róla győződve, hogy ő nem tudja végigcsinálni. Biztattam, hogy dehogynem, remélem sikerült egy kis erőt adnom neki. Azóta pedig egyfolytában "szülök" , miközben ez az izé minden szívdobbanásomat nyilvántartja. :D
Szóval.. most ne foglalkozzatok velem. Drukkoljatok Cuckának és Zsigának, hogy minden úgy legyen, ahogy nekik a legjobb. :)

Ez a hét...

Ez a hét sem a pihenésről, lazításról, feltöltődésről szól. Annak ellenére sem, hogy nagyon élvezem ezeket a nyáriasan meleg délutánokat, és el sem akarom hinni, hogy lesz még olyan, hogy hideg... Én cseppet sem bánnám, ha mindig ilyen maradna. Vagy mondjuk júniusig. Azért a július-augusztus maradjon csak meg igazi nyárnak, én a kánikulát is szeretem. A télről szívesen lemondok. :)
Tegnap dolgoztam fél 11-től fél ötig. Ma egész nap. Holnap délelőtt. Csütörtökön is nagyjából egész nap (illetve addig, amíg a főnököm hazaér az osztálykirándulásról), pénteken pedig délután. Emellett holnap fel kell rakatnom a huszonnégy órás EKG-t, aztán el kell vinnem a fiúkat a bőrgyógyászhoz, csütörtökön visszaviszem az ekg-t, és azt még nem is tudom, hogy meg is kapom e az eredményt, vagy majd az egy külön kör lesz.. A könyvtári könyvek is lejárnak pénteken, valahogy be kell szorítani, hogy oda is eljussunk.
Ma is teljesen lezombultam odabent. Nem annyira a sok munkától, mint az egyedülléttől. Mondtam már, hogy szerintem az öngyilkosok többsége ilyen egyszemélyes munkahelyen dolgozik? Iszonyatosan be lehet fordulni attól, hogy egész nap nincs kihez szólni érdemben.
Azt meg már nem is akarom mondani, hogy hogy vagyok. Szót sem érdemel az egész. Anyámék vérnyomásmérője ki van akadva rám, és folyamatosan szabálytalan szívritmust jelez, magas pulzussal, úgyhogy már nem is nézek rá sem. Az izmaim is összeesküdtek ellenem. Ha nem görcsölnek, akkor valahol tutira "biluxol" valami. Szóval.. tele a hócsukám. Bocs.
De legalább ma nótaszóval várt haza az angol szakkörös fiam. :) Ezt énekelte nekem. :)

Beszéljünk róla

Tudom, lesz, aki azt mondja, neki fogalma sincs, mert nincs gyereke, vagy még olyan kicsik, vagy már olyan nagyok... de szeretném, ha mindenki elmondaná erről a véleményét, mert tényleg érdekel.
Több hete (vagy inkább hónapja) gondolkodom a gyerekek iskola-kérdésén. Az, hogy végül itt maradtak helyben legnagyobb részt kényelmi szempontok alapján dőlt el. Kérdés volt továbbá az is, hogy mi lesz Patrikkal jövőre. Elvigyük e hatosztályos gimibe, vagy csak felvételiztessük?
Mostanában úgy gondolom, hogy nem biztos az sem, hogy felvételire megyünk, mert egyre inkább biztos, hogy nem fogom engedni bejárni még. Akárhova menne, akár Tatabányára, akár Budaörsre, napi egy-másfél óra pluszt jelentene csak az utazás. Azt meg soknak érzem, és úgy gondolom, a fáradtsága a tanulás rovására menne.
Ma, miután Erik megint felvetette a "vigyetek el másik iskolába" témát, beszélgettem erről Patrik egyik osztálytársának anyukájával. Aki azt mondta, el ne vigyem őket a szomszéd faluba, mert ott nem kapnak ilyen oktatást. Na, aztán ezt én tovább gondoltam. Mert tudtommal van egy nemzeti alaptanterv, aminek mindenkinek meg kell felelni. Nyilván ezen kívül, ha lehetőség (gyerekanyag, felnőtt affinitás, pénz, stb.) van, akkor egy csomó pluszt is adhat egy iskola. De ehhez nagyon komoly együttműködés kell. Szülő a gyerekkel, gyerek a szülővel, gyerek a tanárral, tanár a gyerekkel, szülő a tanárral, és tanár a szülővel. És igen, gyerek a gyerekkel is. Jelen pillanatban ma szerintem tök mindegy, ki hol végez az iskolában (valószínűleg van rá egy csomó ellenpélda, mégis így gondolom). Minden iskolának van minimum egy olyan tanulója, akire nagyon büszke lehet. És olyan is van, aki mondjuk lehetne a rossz példa. Általános iskolába járnak, és ahogy a nevében is benne van, az a dolga, hogy általános ismeretekkel ismertesse meg őket, olyanokkal, amik majd stabil alapot nyújtanak a középfokú képzéshez. Stabil alapot pedig nehéz lehet megszerezni egy teljesítménycentrikus iskolában, ahol hajtják őket, mint a "versenylovakat".
Balázzsal arról beszélgettünk, hogy annak idején mi, mennyire más rendszerben tanultunk még. (pedig elvileg ugyanez volt a követelmény) Akkor, abban a rendszerben számított, hogy melyik iskolába járt az ember, mert voltak igen jó hírű, elit gimnáziumok, szakközépiskolák, ahova rendszerint minimum tízszeres túljelentkezés volt. Voltak a közepes szintűek, és voltak azok "ahova bárkit felvesznek". Aztán amikor érettségiztünk, szintén ez volt, (már aki felvételizett), hogy számított, honnan felvételezik. Most pontszámok és kódszámok vannak. Nem áll ezek mögött egy személy, csak meg kell felelni a ponthatároknak, és máris tied a pálya. (jó, tudom, hogy nem ilyen egyszerű) Aztán még szóba került az is köztünk, hogy ugyan akkor mennyire nagy szám volt, hogy pl. ő is egy nagyon erős vendéglátós suliba járt, de mostanra ez már "senkit nem érdekel", mert talán már nem is tudják. Sőt, hogy ne menjek messzire, a saját kettes(!) matek érettségim is nagyban köszönhető annak, hogy S. tanár úr a maga 70-80 évével három egész éven keresztül a megoldóképletet tanította nekünk. Semmi mást. (Igaz e Timi és Dóri?) De abban a kis kék izében csak az osztályzat szerepel.. semmi más, ami mögötte van. Mondjuk régen is úgy gondoltam, hogy az érettségi bizonyítvány egy hülyeség, mert maga az érettségi vizsga sem a 12 éven át tanultakat tükrözi, hanem a pillanatnyi tudást. Oké, hogy aki penge, annak mindegy, hogy milyen tételsor van magyarból, mert akármit meg tud írni. És mindegy, mennyiféle feladat van matekból, mert álmából felkeltik, akkor is meg tud oldani bármit. Na de nem mindenki penge.
Persze, erre van most kitalálva az emelt szintű érettségi. A pengébbeknek.
Amit hiányolok az oktatásból, nem csak most, hanem úgy mindig is, az éppenséggel a gyakorlatias tudásra nevelés. Meg az a fajta "felzárkóztatás", amit azok a gyerekek, kamaszok kaphatnának, akik nem tartoznak a pengék közé, de nem is gyengék. Egyszerűen csak mondjuk azért tanulnak, mert muszáj. Nekik is van motiváltságuk valami felé, csak épp soha nem derül rá fény, mert anyja/apja szét van hajtva a munkahelyén, szét van stresszelve az életében, a pedagógusnak meg annyiféle statisztikai jelentést meg tervet, meg kitudja még mit kell készítenie, hogy szépen elsikkad a gyerek a számok mögött. És aztán ott áll egy kettes érettségivel, a pontjai alapján esélye nincs bekerülni sehova (pedig lehet, hogy tök jó szakember lenne belőle, mert álmából felkeltve is összerak egy karburátort), és lesz belőle egy megkeseredett munkanélküli, esetlegesen feketén dolgozó segédmunkás. Na de ez már túlságosan továbbgondolása az alaptémának..
Szóval, summa sumárum, azt gondolom, hosszas vívódás után, hogy jelen pillanatban akkor teszek a legjobbat a gyerekeimnek, ha hagyom őket békén a saját ütemükben fejlődni,és továbbfejlődni, ehhez megadok minden tőlem telhető támogatást. És aztán nemsokára (Patrikkal) elkezdhetnénk talán komolyan nyelvet tanulni. Mert annak az egynek látom értelmét.
Azt hiszem, nem felvételizünk. Tudom, amit tudnom kell Patrikról, pontszámok nélkül is. A pontjai valószínűleg megfelelnének, de ő még egy kisfiú. Akinek semmi szüksége arra, hogy egy bizonytalan jövőkép miatt a gyerekkora kevés kis maradékát feláldozza a bejárás oltárán.
Beszéljünk róla! Mert bennem is maradt egy csomó gondolat, amit nem sikerült megfogalmaznom, de talán egy-két gondolatébresztő hozzászólás után majd "kibukik" még belőlem.
Ami jó, tudom, hogy legalább ketten érintettek vagytok az olvasóim közül a hatosztályos képzéssel kapcsolatban is (merthogy oda jár gyerekeket), vannak itt, akik tanítók, tanárok. Szóval, kerekedhet ebből még egy jó kis kerekasztal-beszélgetés is. :)

Vasárnap

Ugyan nem támogatom az ötletet, hogy vasárnapra zárjon be minden, még annak ellenére sem, hogy családilag is érintettek vagyunk a témában, Balázs is szokott hétvégén dolgozni, anyukám is. De a családok többségében hétvégére kell, hogy tolódjon az igazi nagy bevásárlás, mert hétközben nemigen jut erre idő. Azért természetesen meg tudnám szokni újra. Még úgy is, hogy azért jó volt, hogy lehetett ma tejet venni, mert különben nem lett volna itthon egy csepp sem, ugyanis elfelejtettem.
Na de azért az is érdekes, hogy a vasárnap mennyire nem a pihenésről szól sokszor. Mert ilyenkor aztán a főzés-mosás elmaradhatatlan dolgai mellett még noszogatni kell az ebadta kölyköket az elmaradt leckeírásra, és ha nincs szerencsém, többször is. De még ez mind hagyján.. meg tényleg, jól el tudom osztani a dolgokat nagyjából egész napra.
Aztán jön az este. Ma különösen fárasztó volt. Még a szokásosnál is fárasztóbb. Hajat is vágtam. És ha már.. rögtön mindhárom fiúét. Azt nem mondom, hogy hú de szeretem csinálni, mert nem. De ma rendesen megzsaroltam őket, nevezetesen azzal, hogy ha mind a hárman együttműködőek lesznek, akkor kaphatnak hamburgert vacsorára (nem update, de a cél szentesítette az eszközt). A zsarolás bejött, alig fél óra alatt már három emberi külsővel rendelkező, sőt, igazán mondhatom, hogy három csudajólkinéző pasi várakozott a konyhában a vacsorára. (a negyedik meg segített megcsinálni a vacsorát). Mikor már ezen is túl voltunk, még el kellett pakolni, és aztán kezdődött a szokásos módon utálom móka. Előkészülni holnap reggelre. Iskola táska ellenőrzés, Eriknek alá kell írni a leckét is, és persze mindig ilyenkor jut eszembe. Tolltartó ellenőrzés, elveszett radír pótlása, aláírni valók megnézése. Mindezt kétszer. Aztán Roli úszós cuccának bekészítése. Ovis ágynemű vasalás. És akkor eszembe jut, hogy Eriknek holnap fényképezés az iskolában, neki is kell inget vasalnom. Meg ha már elöl van a vasaló, akkor még Balázs ingjét is, amit jól összegyűrt a mosógép, meg az én nadrágomat is. Aztán bejövök a szobába, és a szemem elé kerül a fehérnemű halom, amit csak leszedtem, de elfelejtettem összehajtogatni és elrakni. Szóval még ez is.
A termésgyűjteményt is vinni kell reggel az oviba, fel kell írnom, mert elfelejtem.
És tuti, hogy még az ágyban is eszembe jut valami.. ami miatt majd vissza le kell jönnöm, mer nem tudok tőle aludni.
Utálom a vasárnapokat. Meg a hétfőt. És a keddet is. Meg a szerdát. A csütörtök már majdnem a barátom. A péntek az egy jó nap (mert nem dolgozunk holnap). De a legeslegjobb nap vitathatatlanul a szombat. :) Vagy nem?

Különös éjszaka volt

Sosem volt még ilyen nehéz dolgom. Írni akarok valamiről, amiről megígértem, hogy nem fogok. Tehát úgy kell róla írnom, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseim átjöjjenek, de legalább kijöjjenek belőlem, mégse mondjam ki, mi is történt.
A történet vicces. Egyrészt. Sőt, mondhatnám röhejes. És valóban röhögőgörcsöt kaptam mire a végére értünk. Elég bután éreztem magam, hajnali fél háromkor vacogva és röhögve az ágyban, de hát néha ilyen is van.
Szóval, történt valami. Sosem történt még ilyen, így aztán, mint minden első történés egy pillanatra lefagyasztott bennünket. Aztán ketten kétféleképp közelítettük meg a megoldást. Természetesen homlokegyenest ellenkeztek ezek egymással, de ez nyilván csak azért, hogy ne legyen egy kicsit sem egyszerű. Végül a másik fél érvei meggyőzőbbek voltak az enyémnél, mert mint mindig, nálam voltak a szívérvek, nála pedig az észérvek. Meggyőzött, igen hamar. Ezután már csak végre kellett hajtani a dolgot. Ami amúgy pofonegyszerűnek tűnt a google szerint. És gondoltuk, hát az is lesz. Ennél cifrábbakat is megoldottunk már, ez igazán nem foghat ki rajtunk.
Mint valami mesében (apropó, tegye fel a kezét, akinek hiányoznak a meséim), felkerekedtünk hát, hogy felkutassuk a megoldás kulcsát. Út közben még egy kicsit elvitázgattunk, vajon melyik kulcs lesz a jó kulcs végül, én mindenképpen arra a kulcsra szavaztam, amelyik az álmok ajtaját nyitja, Ő pedig meg volt győződve arról, hogy az a kulcs a jó kulcs, ami a valóság ajtaját nyitja. És megint csak sikerült meggyőznie. Így hát mentünk tovább, kerestük a kulcsot. Az első lelőhelyen nem jártunk sikerrel, hiába mondta google barátunk, hogy "oda menjünk, ott biztosan megtaláljuk", még térképet is rajzolt hozzá, ők bizony még sosem hallottak arról a kulcsról. Én ezek után még inkább meg voltam győződve róla, hogy nem jó kulcsot keresünk, azért nem találjuk. Sőt, talán nem is kéne keresnünk, csak hazamenni, és aludni. De Ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy megtaláljuk, akárhol legyen is. Varázspálcánk és varázsgömbünk nem volt kéznél, és egyetlen öregasszony sem jött szembe ezen a késői órán, akit kedvesen "öreganyámnak" szólíthattunk volna, hogy aztán megessen rajtunk, kétségbeesetten vihogó vándorokon a szíve és elárulja hova is menjünk, így aztán a telefonjainkat hívtuk segítségül. Mint egy jóféle mesében, a harmadik hívás után azt mondta egy női hang (azért öreganyámnak nem mertem hívni), hogy a kulcs egyik fele náluk van, menjünk érte. Azt, hogy a másik felét hol találjuk, majd ott megmondják, gondoltam. Újra felkerekedtünk, és már csak halványan mertem utalgatni a másik kulcs hollétére, mert sejtettem, hogy innen már nincs visszaút. Cseppet sem előkelő mesehősként időről időre hatalmas röhögésben törtünk ki, bár néha inkább szerettem volna sírni. Semmi kedvem nem volt ehhez a meséhez. Mesélni sem, nemhogy szerepelni benne. Odaértünk a kulcs egyik feléért, becsöngettem. Megmondták, hova kell menni a másik feléért, mi pedig újra felkerekedtünk. Álmosan pislogtunk, és tartottuk egymásban a lelket, hogy kitartsunk a nagy kaland végéig. Amikor a kulcs másik feléért is odaértünk, egy pillanatra még haboztam. Még akkor sem voltam benne biztos, biztosan ez a kulcs az a kulcs, ami nekünk kell, de végül úgy döntöttem, már mindegy. Ezt az ajtót választottuk, és ez kell hozzá.
A hazaút már erősen vánszorgásra emlékeztetett csak. Fáradt vándorként támogattuk egymást, és mindketten a gondolatainkba is temetkeztünk kicsit. Én útjára engedtem út közben a lelkem legnagyobb fájdalmát, ő azt hiszem, ilyesmit nem érzett.
Itthon pedig, hát, igen... a hatalmas röhögőgörcs után álmodtam kuszákat. :) Voltak benne öregasszonyok, ajtók, kulcsok, meg én.. és nem tudtam, melyiket válasszam, pedig tudtam, már rég megvan az én kulcsom. :)

(ne csodálkozz, ha nem érted, ez egy érthetetlen post)

Gyerekek

Általánosságban elég régen írtam róluk. Vagyis hát csak róluk. :) Úgyhogy épp itt az ideje. Túl a tanévkezdés minden nehézségén, úgy tűnik, mindenki rendezte sorait. Vagyis majdnem mindenki. De ne szaladjunk ennyire előre.
Patrik minden nehézség nélkül ott folytatta az iskolai dolgait, ahol tavaly év végén abbahagyta. Semmi gondot nem okoz neki továbbra sem a tanulás, a leckét is önállóan megírja, mondani sem kell, első dolga a hazajövetel után. Remélem, hogy ez így is marad, nagyon nagy segítség ez nekem. Az idei év kicsit feszesebb lesz, annak ellenére, hogy igazából tényleg ez a "leglazább" felső tagozatos tanév. Cserében sokkal több a külön dolog, amit szintén önállóan intéz. Kedden matek szakkör (ez az idén már nem úgy kötelező, mint tavaly, de erősen ajánlott, és ráadásul az összes versenyre itt tudnak csak felkészülni) a hetedik órában. Na, ezt utálja. Amit meg tudok érteni, de tudom, hogy a javára válik, hogy eljár, így ráparancsoltam, hogy ne legyen lusta, és bírja ki. Becsületére legyen mondva, csak egyszer próbált meg vitázni, aztán látta, hogy ezügyben nem lesz igaza, visszakozott is. Csütörtökön gyógytesi, szintén a hetedik órában. Ezt is utálja. Mert kötelező, és rugalmatlan, és mert nehogymár beleszóljanak a tesi-jegyébe. :D De azért elmegy. :) Pénteken úszó szakkör, háromnegyed négytől háromnegyed ötig. Ezt szereti. (juhéé) Remélem, hogy a lelkesedés kitart nagyon sokáig, mert jót fog neki tenni.
Az emelt matek mellett belépett az emelt magyar is, de ezzel csak azt értük el, hogy mostanra két kedvenc tantárgya van, a történelem és a magyar irodalom. :) A töriért továbbra is csodálom csak.
Nagyon felelősségteljes lett, talán rajta változtatott a legtöbbet Arthur belépése az életünkbe. Azért a kamaszos dühkitörések már igen komolyan jelen vannak, de leginkább a két öccse hozza ki belőle. Úgy tűnik, az osztály is sokkal inkább együtt van, mint valaha, eddig nincs klikkesedés, jókat bandáznak közösen a suliban is, azon kívül is. :)
Erik is kb. ott folytatta, ahol abbahagyta. Nevezetesen ő az, aki nagyon utálja az iskolát. Aki nagyon bizonytalan a saját képességeit illetően. Egy fél másodperc alatt el lehet bizonytalanítani afelől is, amit tutira nagyon tud. Ezen változtatnunk kellene, csak nem tudom hogyan. Sokat reméltem Arthur-os kapcsolatától, de abban is megvan ez a bizonytalanság. Nagyon szereti, nagyon szeretne vele úgy játszani, mint a nagyok, de azért van benne félsz. A 37-38-as lába ellenére is egy nagy csecsemő még mindig, aki azonnal rohan vigaszért, segítségért. Talán ez az igazi hiányérzete a sulival kapcsolatban is. A harmadik tanévre sem lett egyik tanító néni sem biztos támasz neki.
A fakultációkat továbbra is szívből utálja, főleg, mert csupa olyanon vesz részt, amit ő nem akart, csak beosztották. Ráadásul komolyan ki is van máris merülve. Ami nem csoda. Hétfőtől péntekig reggel nyolctól délután háromig egyfolytában fegyelmezik, figyel, és viselkedik. Ami roppant életellenes szerintem. A szünetek sem a kikapcsolódásról szólnak, mert már kezdődik a nagy integrálás következménye, szünetekben komoly bandába verődve félemlítik meg társaikat azok a cigánygyerekek, akik tavaly is ebbe az épületbe jártak. Ezek meg félnek, a tanítók meg közlik velük, hogy "kerüljék el őket". Ennyivel el is van intézve.
A nagy újdonság nála az, hogy egyedül jár haza, helyi járattal. Erre nagyon büszke. Én meg első két alkalommal cikkcakkosra aggódtam az idegeimet, mire hazaért, mert legyen ám ez előítélet vele szemben, de belőle bármit kinézek.
Neki egyelőre csak egy angol-szakkör van külön, és max. még valami sport jöhet mellé. (ő az iskolával úszik, tanórán egy héten egyszer)
A héten "beteg" volt, úgyhogy pihent. Nagyon is jól kipihente magát, mert ma már nagyon unta magát. :)
Roli életében csak annyi változott, hogy belépett egy csomó (vele egykorú) nő. :) Az új csoporttársak mind lányok, épp ma szemtanúja voltam, ahogy udvarolt az egyiknek. :) Mit mondjak... a testbeszéde sem semmi, lesz még belőle azt hiszem, valami. Továbbra is elbűvölő és édes, és bújós kisbaba, én meg továbbra is rettentően elfogult vagyok. :) (vállalom) Nagycsoportra értük meg, hogy ő is megy "különórára", egy héten egyszer megy majd "kosárovira", ami inkább játékos labdás mozgás, de jól hangzó neve van, és ő menni akart. :) Úszni ő is jár az ovival, hétfőnként.
Ami érdekesség vele kapcsolatban: minden szót azonnal tud visszafelé mondani. Szinte látszik, ahogy látja maga előtt a szóképet (így hívják ezt?), arra gondolok, ahogy a szó kinéz leírva, és "olvassa" visszafelé. A számok birodalma sem okoz gondot. Nagyon nem. Csak hogy érzékeltessem: ma boltba mentünk. Ő vásárolt, a saját pénzéből, én csak a gardedám voltam. Vett egy zacskó "kukit" (extrudált kukoricapehely) hetven forintért. Elkezdte kirakni az aprót. Elővett egy húszast. Majd mellé egy tizest. Nyugtázta, hogy az akkor harminc. Előkerült egy ötforintos is. Mire lerakta, már mondta is, hogy harmincöt. Aztán a kezébe akadt egy ötvenes. Amikor lerakta, és eltűnődött egy pillanatra, még majdnem izgultam is érte, hogy jól ki tud e jönni ebből, vagy segítséget kér majd. Mire én idáig eljutottam, a tizes és az ötforintos már visszakerült a pénztárcájába, mert "Így hetven. Ötven meg húsz az hetven, mert öt meg kettő is hét." Noigen. Hát ilyen egyszerű ez. :)
Erőszakos, mint a piaci légy. És gátlástalan is kissé. Ami néha már fárasztó és idegesítő. Leginkább a két bátyjának. De ők ilyenkor ellátják a baját. Úgyhogy minden jó tulajdonsága mellett már csepp-por és ütésálló is. Igazi webkettes gyerek...
Hát ilyenek ők most. :)

HufnágelPisti

Már többször eszembe jutott, hogy erről a témáról kéne írnom egyszer, de mindig elhessegettem. Eddig. Mert tegnap, mikor az én "kislányom" kicsit suttogva megkérdezte, hogy "milyen volt nekem az első szex" (abba most ne menjünk bele, helyes e 15 és fél évesen ezzel foglalkoznia, tiszteletben tartom a szülei felfogását, és hát.. lehet, hogy én sem csinálnám másképp) megint csak eszembe jutott. Mármint a HufnágelPisti. Akit én, személy szerint sosem emlegetnék úgy, mint a Mézga családban Paula, de mindenkinek van egy HufnágelPistije. Ugye? Vagy az első, akivel átesett a tűzkeresztségen, vagy az, aki esetleg a legnagyobb fájdalmat okozta. Lehet, hogy az, akinek okoztuk a legnagyobbat. Gondolom ez is mindenkinek a saját egyéniségétől függ. Az én HufnágelPistimnek ma van pl. a születésnapja. És (hangozzon bár igen hülyén) a mai napig baráti kapcsolatban vagyunk. Balázsnak akkoriban a legjobb barátja volt. Nekem meg a HPisti, na. :P Vannak vele kapcsolatban érdekes-nosztalgikus érzéseim, bár mostanában elnézve, néha elhűlök magamon, hogy hogy voltam képes rá...? A mostani énje annyira nem jön be nekem, valahogy túlságosan "puha és formálható", ami számomra igen férfiatlan tulajdonság. Pedig sosem buktam az izomagyúakra. Volt már, hogy gondolkodtam azon, vajon mennyivel lenne másabb az életem HufnágelPistivel mint Balázzsal? De mindig egy ilyen unalmas fap...nak gondolom magam mellette (elnézést a vulgáris szóért), úgyhogy jobb ez így.
Még akkor is, ha épp nem vagyunk túl harmonikus kapcsolatban (nem a Pistivel), nemhogy nem vagyunk a borsó meg a héja, de leginkább a kutya meg a macska viszonya jellemző.
Azért, bevallom, felsóhajtottam titokban, hogy "ha csak egy kicsivel HufnágelPistisebb lenne... " :D :D :D
És Ti? Megvan a saját HufnágelPistitek? Szoktatok gondolni rá, találkozni vele? Nagyon kíváncsi vagyok ám.. :P