Nyári szünet mifelénk

Annyit gondolkodtam már ezen a témán.. Végül mondjuk mindig oda lyukadok ki, hogy sehova, úgyhogy egészen felesleges gondolkodnom is rajta.. de mégis.. mindig..
Az volt a nyár felhőtlen része, amikor nyaraltunk. Tudom, tudom, ezzel még jó sokan vannak így rajtam/rajtunk kívül. De a nyár többi része tele van idegeskedéssel, bűntudattal, és még megannyi ilyen finomsággal. Mert dolgozni kell. Ha már van hol.. és igen, mondhatja bárki, hogy örüljek annak, ami van, és hogy van hol, meg egyáltalán.. Na de az, hogy nekem is, Balázsnak is dolgozni kell, az ugye együtt jár azzal, hogy nincs aki felügyelje a gyerekeket. Így aztán.. elég sokat vannak magukra utalva.
Értem ez alatt, hogy- mint ahogy ma reggel is-, otthagytam őket hármasban a lakásban, míg az apjuk kettőkor haza nem ér. Tény, hogy van felnőtt még elérhető közelségben, de nem a lakáson belül. De tény, hogy a kutya nem néz rájuk (tekintve, hogy kutyánk nincs is) magától.
Kicsit fáj, hogy senki nem ajánlotta fel, hogy vesz ki egy hét szabadságot, hogy legalább azon a héten ne kelljen amiatt tövig rágni a körmöm, hogy mi van a fiúkkal.
Mert ez a hét ilyen, hogy az apjuk hajnalban megy, kettőkor jön. A többi hét olyan, hogy este elmegy, reggel jön, ami ugye azt jelenti, hogy van felnőtt a lakásban, de csendben kell lenni, hogy tudjon aludni, hiszen este megint megy.
Bárhogy szeretném is, nem tudok jobbat, mint ezt a mostani helyzetet. Ha reggelre jövök (vagy egész napra, mint ma is), reggel kelek, megfőzöm az ebédet, odakészítem nekik a reggelit, miegymást, mielőtt eljövök. Ha délutánra, az a szerencsésebb helyzet, mert akkor még meg is ebédelünk, mielőtt eljövök.
Patrik a legnagyobb segítségem.. jó, persze, hát ő a legidősebb közöttük.. de istápolgatja az öccseit, kibékíti őket, enged nekik inkább sok mindenben, csak ne legyenek hangosak, ne vitázzanak, verekedjenek, stb. De ez így neki nem igazán pihentető nyár. :( Ráadásul azért még ő is gyerek.
Ma is beszéltünk már többször telefonon, írt nekem facebook-on, ott beszéltük meg pl., hogy megterít az ebédhez, mert mindjárt hazaér apa. Megmosta a paradicsomot, odakészítette, meg mindent, ahogy kell.. nekem meg kicsit fájt az a büszke szívem. :)
És még hátravan az augusztus. Hosszú lesz. Ovi zárva, tábor már nincs, sehova nem tudnak menni nyaralni, esetleg ha az idő is kegyes lesz egyszer-kétszer még eljutunk strandra.
Mondanám.. hogy nem ezt a lovat akartam.. és amúgy tényleg nem ezt.. de nem tudok nagyon mit tenni. Otthonról volna jó dolgozni.. ami tudom, nem járna kevesebb szervezéssel/idegeskedéssel, de legalább ott lennék.. És hátha nem érezném magam felelőtlennek, meg szaranyának, meg ilyeneknek.. mert azért az is benne van a pakliban, hogy míg egész nap azon idegeskedek, hogy mi van velük, addig, mire hazaérek, az idegeim kb. cafatokban lógnak, és már semmihez nincs türelmem. Ráadásul, amikor egész nap nem jön senki vásárolni, a nap végére úgy be tudok fordulni, hogy ihajj..
Na sebaj.. lesz ez még jobb is. :) Mert azért azt tudjuk, hogy a "jövő azoké, akik hisznek az álmaikban.."

Születésnap

Elsőszülött fiunk ma 12 éves. Annyi minden kavarog bennem ilyenkor. Egyrészt rémes, hogy ennyire gyorsan megy az idő, hiszen nemrég született csak.. és nemrég irattam oviba, majd iskolába.. és már túl vagyunk annyi mindenen..
Olyan Ő, aki a leginkább hasonlít hozzám. Nem, nem külsőre. De az összes belső tulajdonságomnak a klónja. Ugyanolyan érzékeny, ugyanolyan empatikus (néha túlságosan is), ugyanolyan könyvmoly. Emiatt aztán óhatatlan, hogy egy kicsit közelebb áll hozzám, mint a többiek.. vagy csak jobban értjük egymást. Az elsőszülöttsége meg aztán egyébként is egy olyan fegyvertény az életében, amivel nehéz lenne vitázni. Nélküle sosem indultam volna el azon a anyasági mesterképzésen, ahova már 12 éve járok rendületlenül.. (elárulom, sosem lesz vége a képzésnek)
Szerencsés vagyok, hogy éppen Ő választott minket elsőre. Remélem, hogy ő is úgy érzi, szerencsés, hogy minket választott. :) Ilyen volt 1999-ben:

 
És ilyen most, 2011-ben. Alig változott. Csak egy kicsit megnőtt..
Az Isten éltessen Te nagyfiú. Még sokáig.. :)

Mérjó?

Akik nem virtuálisan ismernek, és véletlenül megtudják, hogy blogot is írok, azok rendre megkérdezik, hogy és az "mérjó?" Már párszor próbáltam elmagyarázni, azt hiszem, nem túl nagy sikerrel. Igaz, nagyon kevés olyan hétköznapi beszélgetést folytatok hétköznapi emberekkel, akikkel erről tárgyalok. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de valahogy megválogatom, ki az, akit a személyes ismeretségemből beengedek ebbe a világomba. Hogyezmérjó? Hát többek között azért, mert a valóságos kapcsolataim általában elég felszínesek. (amik nem azok, azoknak pedig már mind közük van a bloghoz, vagy épp csak a virtuális valósághoz) Nyilván, ha mondjuk egy főzős blogom lenne (mármint ha tudnék főzni), akkor sokkal többen tudnák az elérhetőségét. Nem tudom elképzelni pl, hogy az anyám olvasson. Pedig semmi olyat nem írok, ami nem igaz, mégis... De pl. az egyáltalán nem zavar, hogy Balázs is olvas néha, hogy Eszter és Erika is olvas, pedig ők hamarabb ismertek személyesen, mint így.
De hiába kérdezi meg bárki hogy "mérjó"? nem lehet erre válaszolni. Jó, mert egyfajta szelepként működik az életemben, ha leírom/kiírom magamból máris jobb. Jó, mert szert tehettem jó pár ember ismeretségére. Jó, mert néha azt gondolhatom, hogy nem is írok olyan rosszul.
Vannak azért olyan pillanatok is, amikor nemjó annyira. Amikor itt ülök, és azon gondolkodom, hogy vajon hozzám miért nem szól senki már sokadik napja? Volt olyan, hogy vártam, vártam, hogy majd végre-valahára megtudhatom a véleményeket, és nem érkezett egy sem. Na, ilyenkor teszem fel a kérdést magamnak is, hogy "mérjó"? Hát csak.. :D
És aztán, mikor néha-néha megnézem a statisztikát, és látom, hogy milyen sokan találtak hozzám betegséges keresőszavakkal, akkor úgy gondolom, na ezért is jó. Mármint azért, hogy ha idetalál hozzám, máris tudhatja, hogy mennyire nincs egyedül a tüneteivel, a gondjaival, épp az a kedves valaki is, aki az epilepszia BNO kódjára keresve jött ma épp hozzám.
Szóval.. nem tudom, hogy mérjó.. csak úgy jó. :)

Nem tetszik...

Már nem friss téma ez, amiről írni fogok. Csak eddig rágtam-fogalmazgattam magamban, hogy hogy is kéne ezt leírni... aztán most úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, írom, ahogy jön. Nem fogom átírni, ezerszer átgondolni, mert akkor már úgysem olyan lesz az egész.
Ovis-téma. Nem hálás feladat jutott osztályrészül annak idején, már nem is tudom pontosan hány évvel ezelőtt, mikor az ölembe pottyant a szülői szervezet elnöki pozíciója. Sosem akartam, ám tény, sosem merült fel bennem, hogy ne csináljam. Illetve, de, néha voltam olyan mérges és tehetetlen, hogy felmerült gondolati szinten, hogy "kelleznekem?", de végül valami mindig továbbvitt. Valami? Nyilvánvaló, hogy mi. Azért vállaltam el, mert képesnek és hajlandónak éreztem magam arra, hogy a nevelőkkel-szülőkkel közösen kialakítsunk egy jobb kapcsolatrendszert, egy barátságosabb hangulatú óvodát. Természetesen voltak/vannak ennek a pozíciónak nemszeretem oldalai is. Hivatalosan nekem kell minden egyes változtatáshoz hozzájárulnom, nekem kell aláírnom a csoportlétszám-túllépéses papírt, és a többi. És az idén, a múlt hónapban minden eddiginél nehezebb feladatot kaptam. Ugyanis lejár az óvodavezetőnk megbízása augusztus 15-én, így aztán annak-rendje módja szerint megpályáztatták az állást. A határidőig kettő darab pályázat érkezett, az egyik a mostani vezetőé, a másik egy óvónénié az egyik nem túl távoli faluból. A szülői szervezetnek el kellett olvasnia a pályázatokat, majd véleményeznie kellett. Tartottunk értekezletet, ahol elolvastuk mindkét pályázatot, az "idegen" pályázó mérhetetlen felháborodást váltott ki belőlünk azokkal a megjegyzéseivel, amik belekerültek a pályamunkába. Teljesen egyértelmű volt, hogy kit támogatunk. Egyrészt a pályamunka pontosan olyan szakmai hozzáértésről, tapasztalatról, hivatásszeretetről árulkodott, mint amit megszoktunk tőle, másrészt pedig abszolút úgy gondoltuk/gondoljuk, hogy az ovi jól működik, az integráció miatt pedig nagyon nagy szükség lesz arra a munkára, amit ő tud nyújtani. Mondhatjuk, hogy tökéletesen stabil hátországot jelent a nevelőtestületnek/alkalmazotti közösségnek (ez utóbbiban a dajka nénik és a technikai személyzet is benne van már) is, és a szülőknek is. Ismer minden gyereket, gyerek szülőjét, tudja, melyik csoportba jár, kinek jár támogatás, kinek fog lejárni, stb. stb.
Mielőtt Patrik Rétyre indult, még részt kellett vennem a pályázók személyes meghallgatásán, majd fel kellett olvasnom a szülői szervezet véleményét a pályázatokról. Őszintén mondom, nem volt könnyű megírnom, mert ha mindent beleírok, amit a szülőtársak mondtak a másik pályázóról, akkor nincs pofám végigolvasni. Így erősen cenzúráztam, de mégis tudattam vele is, és mindenki mással a véleményünket. Több óvónéni megkönnyezte azokat a sorokat, melyben a szülői szervezet minden óvónénit a védelmébe vesz "Az óvoda nevelői állományára tett személyes megjegyzéseit a szülői szervezet elutasítja. Mindannyian elégedettek vagyunk a gyermekeink óvónőivel, akik maximálisan megtesznek mindent a rájuk bízott gyermekek testi-lelki-szellemi fejlődéséért. " Azon pedig végképp pityeregtek, amikor az utolsó szó jogán szintén a "másik" pályázó költői kérdésére reagáltam még (muszáj volt megtennem, megígértem a szülőknek). A költői kérdés így szólt: Vajon mit érezhet az ide belépő kisgyerek? Nos, elmondtam neki, hogy a gyerekeink nagyon szeretnek idejárni, szeretik az ünnepeiket, az óvónőiket, várják a különböző ünnepek/évszakok kapcsán megjelenő dekorációkat, és bizony... néha alig akarnak hazajönni.
Lényeg a lényeg, az nevelőtestület, az alkalmazotti közösség, a szülői szervezet is 100 %-ban támogatta a mostani vezető pályázatát. Így került a képviselőtestület elé. A végső döntés ugyanis az övék.
Én naiv módon tényleg azt hittem, nem az számít, hogy ki milyen pártállású, hanem a szakértelem. Azt hittem, 28 év szakmai tapasztalat (ebből 17 év vezetői tapasztalat is) simán elég. Azt hittem, számít a véleményünk.
A Balatonon kaptam a hírt, hogy nem számított. Semmit. A képviselőtestület nem fogadta el egyik pályázatot sem, és szeptemberben új pályázati kiírás lesz. (addig a vezető-helyettes veszi át a vezető feladatait)
Mikor a pályáztatás során több ízben is beszéltem a mostani vezetővel, azt mondta nekem, hidd el, Dia, ki fognak rakni. Már csak azért is.. mert szálka vagyok a szemükben.. mert legyőztem egyszer a másik óvodavezetőt egy pályázaton.. és ő most ott ül az atyaistennek jobbja felől döntéshozók között, és már előre dörzsöli a markát. Akkor azt mondtam neki: Áááá, ne viccelj már, ezt azért nem lehet csak így megcsinálni.
Őszintén? Sokkolt a hír. Azok a képviselők, akik közül egy az iskola igazgatója, egy a másik ovi vezetője, egy olyan szülő, akinek négy gyereke nevelkedett a mostani vezetőnk "keze alatt", többen ovisai voltak, mind-mind képesek voltak nem-mel szavazni.
Az első gondolatom az volt, még onnan, a balatoni teraszról megírom az egészet az indexnek.. aztán ezt gyorsan elvetettem, nem szokásom hirtelen felindultságból cselekedni. Aztán igyekeztem elhessegetni magamtól az összes ilyen típusú gondolatot, mégiscsak nyaralunk. A telefonok csak jöttek, hol egy óvó néni, hol egy szülő.. ugye nem hagyod? ugye csinálsz valamit? megígérted, hogy nem hagyod szó nélkül...
Tény, megígértem. És tény, nem akarom szó nélkül hagyni. Több okból sem. Egyrészt szeretném tudni, van e értelmes ok arra, hogy miért vetették el a pályázatot? Másrészt érdemel annyit az a 200 gyerek, aki a képviselőtestületnek semmit nem számít, hogy legalább megpróbáljunk valamit.
Még kicsit várnom kell mindezzel. Uborkaszezon van, polgármester, jegyző szabadságra ment (micsoda időzítés).
Egy biztos. Vár még rám a szülői szervezet elnökeként egy fájdalmas búcsúztató megszervezése, egy tiltakozás(válaszkérés) megszervezése, talán az új pályázatok véleményezése is.. de ebben a legutolsóban már nem vagyok biztos. És aztán dacára annak, hogy már csak egy tanév lenne... lemondok. Bármihez nem adom a nevem, és a támogatásom. Szeretnék reggelente úgy tükörbe nézni továbbra is, ahogy eddig is.

Vége a szabinak

Holnap már menni kell dolgozni. :( Meglehetősen frusztrál a tény, mert olyan jól megvoltam két hétig munka nélkül (már amennyire egy anya valaha is munka nélkül van), egy kicsit sem hiányzott onnan semmi. Ma már emiatt (is) eléggé hisztis kedvemben voltam, estére jobbnak látták a hímneműek, ha messziről elkerülnek, így igen hamar egyedül találtam magam. Ami nem baj.. de mégis. Kedvem lenne törni-zúzni haragomban, de hogy kire és mire haragszom, na, azt nem tudom. Mert amúgy tök jó is lehet, hogy majd odabent a boltban (hóvége lévén) jól kipihenhetem magam.. bár lebeg a szemem előtt a rémkép, hogy micsoda kupleráj lesz... Próbálok örülni annak, hogy van hova mennem szabi után.. de még nem tudok. Ráadásul tiszta gáz lesz ennyi non-stop együttlét után alig találkozni a fiúkkal is, Balázzsal is. Még szerencse, hogy ő olyan műszakkal kezd, amikor délelőttre megy. Legalább nem kell még egy hétig egyedül aludnom. Mert azt aztán húdenagyon utálnám..
Valószínűleg egy csomó minden eszembe fog jutni a jövő hét folyamán, amit a szabi alatt megcsinálhattam volna.. de már mindegy.. biztosan meg fog várni, ha eddig kibírta.
De azért, ha valami csoda történne, és holnap mégsem kéne mennem.. nem sírnék.. :)

Hazajöttünk

...pedig nem nagyon akaródzott a dolog. De egyszer minden véget ér, így ez az idei nyaralás is. Tegnap este nagy csinnadrattával elköszönt a nyár is tőlünk egy időre (remélem azért nem hosszú időre), dörgött, villámlott, ömlött az eső. Még ma reggel is erre keltünk... De mire végleg összepakoltunk, elmosogattunk, felmostunk, kitakarítottunk mindent, a nap is kisütött, gondolom úgy döntött, mégis inkább mosolyogva menjünk, mint esőben, búslakodva. :)
Mindenki a maga vérmérséklete/érzése/gondolatai szerint búcsúzott el a nyaralástól, Roli nem felejtett el még a tévétől sem elköszönni.. :) Erik az utolsó vonatot is megnézte, Patrik még aggódva körbejárt, mindent elraktunk e, Balázs és én külön-külön minden helyiségbe újfent bekukkantottunk. Jó ürügy volt az ellenőrzés, de sokkal inkább emlékgyűjtés volt. Jól bevéstünk újra minden pillanatot, mert csak az marad. Igazi lúzerek vagyunk ugyanis, mikor máskor menjen végképp tönkre a fényképezőgép, ha nem akkor, amikor nyaralunk? Így fotó nem lesz (talán kettő sikerült, de még nem tudtam kideríteni), csak idebent maradnak az érzések, meg az emlékek. Azok is, amikor megígértem, hogy összepakolom valamelyiket/mindet/magamat és felrakom a hazafelé tartó vonatra. :D Ilyen is volt.
De sokkal több olyan pillanat, amire majd jó lesz visszaemlékezni, és táplálkozni belőle a szürke hétköznapokon. A teraszon ebédelés, vacsorázás hangulataira, arra, ahogy a háromból kettő gyerekünk egyszerre tanult meg keresztrejtvényt fejteni, ahogy Roli wc-papírra írkálta angolul, hogy "Mother, father thank you for holiday". :)
Hazafelé Szántódnál felmerészkedtünk a kompra (majdnem betojtam, mert épp esett is, és fújt a szél is), ez is egy elraktározandó élmény. :) Veszprém felé jöttünk, Balázsnak volt ott elintéznivalója. Ezzel a kerülővel négy órán keresztül jöttünk, így volt időnk akklimatizálódni. Végül már majdnem vártuk is, hogy hazaérjünk. :)
Mostanra (este háromnegyed tizenegy) már mindent kipakoltunk, szennyestartó kétszer van dugig.. Minden ismerős, és mégis furcsa.
A kíváncsiaknak pedig elárulom, ugyanannyian jöttünk haza is, mint ahányan mentünk. És ez tízezer százalék. :P
Holnap egy dokis találka délelőtt.. aztán egy ovis délután.. szóval minden folytatódik, ahogy eddig. De semmi sem lesz ugyanolyan még egy darabig. Azt például el sem tudom képzelni, hogy még majd dolgozni is kell menni jövő héten.. mert mi is az a munkahely? :D

Új élet(mód)

Miután a négyből már három Norbi könyvön túl vagyok, sőt, egyszer már fogyasztottam is gyereket az update módszer segítségével, sok mindent tudok arról az életmódról, amit ő hirdet. Én is, mint olyan sokan, tisztában vagyok vele, hogy sok mindenben igaza van, azzal is tisztában vagyok, hogy a módszer működik. És én is, mint még rajtam kívül olyan sokan, mondtam már rá kígyót-békát, amikor megjelentek a különféle Norbi termékek az üzletekben. Természetesen igen borsos áron. A Norbi ruditól a Norbi vízig már minden van. Amikor megjelent a nevével fémjelzett ásványvíz, akkor rágatott be igazán..... mert nehogymár még a víz is... ráadásul ezzel egy időben kezdődött a húgom kálváriája, aki megszállott update-funként gyakorlatilag elfogyott, mint a gyertya. Akkor még nem tudtuk, hogy mindez mögött egy betegség áll, csak azt láttuk, hogy a nagyon egészségesnek kikiáltott életmód hatására ő úgy néz ki, mintha épp Auswitzből menekítették volna ki. Ez volt az a pont, amikor dacára a tapasztalatnak, hogy az akkor hatéves gyerekemet (Patrik) egy nyár alatt gyakorlatilag minden gond és éhezés nélkül sikerült lefogyasztanom az ideális súlyára, azt mondtam, na, nekem aztán beszélhet Norbi amit csak akar, soha többé nem hiszek neki.
És éltünk, ahogy épp nekünk tetszett. Elhittem a reklámoknak, hogy az activia joghurt segít idebent, (ráadásul finom is), azt is elhittem, hogy a túró rudiban egy pohár tej van (tehát egészséges), meg még egy csomó minden mást is a reklámok hatására.
A húgomról kiderült, hogy a rengeteg teljes kiőrlésű és egészséges étel hatására igazán előtérbe került a talán gyerekkora óta lappangó lisztérzékenysége, ennek hatására gyakorlatilag az összes bélbolyha elpusztult, és csontsovánnyá fogyott (nem túlzok, ijesztően nézett ki, szerintem közel járt a halálhoz, mire kiderült, hogy mi is a baj). Ez újfent megerősítette bennem, hogy menjen Norbi a francba.
Igenám... csakhogy... a sok dacoskodás, meg nem is tudom még mi minden oda vezetett, hogy jelen pillanatban egyetlen ember van csak a családunkban aki nem elhízott, az pedig Roland. (bár lehet, hogy már ő is annak számít a maga 25 kg-jával, nem néztem utána).
Balázs május másodika óta csinálja a 90 napos diétát (erről külön poszt), ő már jó úton van a régi formája visszanyeréséhez (jelen pillanatban -17 kg-nál tart). A fiúk és én pedig nagy alattomban jól "megiperedtünk". Én 60 kg vagyok, tehát van rajtam minimum 5 kg plusz, de nem én vagyok a legkirívóbb. Erik 45 kg, Patrik 51. Durván sok. És durván látszik is rajtuk.. mondjuk nem mondanám egyikőjükre sem, hogy hájasak.. mert egyébként is a keménykötésű fiúgyerekek közé tartoznak széles háttal (mint a vasalódeszka), de eljött a pont, amikor meg kell húzni a határvonalat.
Elolvastam Norbi legutolsó könyvét, és megállapítottam, hogy komoly szénhidrát-függésben szenvedünk, mondjuk leginkább én. Érdekes dolgokat tudtam meg arról, miként generálják mesterségesen a gyártók azt, hogy mindig nagyobb étvágyunk legyen, így aztán mindig többet költsünk az agyonreklámozott egészségesnek kikiáltott (hiszen segít idebent) termékeikre.
De nem csak emiatt gondoltam arra, hogy az ő módszerét fogom bevetni, hanem mert visszaemlékezve, valóban nem jár éhezéssel nála a fogyás, és nem alakulnak ki hiánytünetek. Mindenképpen írok neki egy email-t, mert szeretnék tőle tanácsot kérni a fiúkra vonatkozóan.. főleg Erikkel vagyok egy kicsit bajban, mert ő az a gyerekünk, aki nem szereti a salátákat, a zöldségeket, (igaz, a kenyér sem a barátja). Kíváncsi vagyok rá, hogy majd mit fog tanácsolni, hogy is kellene nekiállni.
Az nem célom, és nem is lesz soha, hogy száműzzek az életünkből mindent, ami egészségtelen, de finom. A cél az, hogy elérjük, hogy ne legyenek kövér emberek a gyerekeimből, és lehetőleg belőlünk sem. És nem az esztétikai szempontok a döntőek. Sokkal inkább az, hogy könnyen tudjanak mozogni, bírja a szívük akármennyi terhelést is kap. Most vagyunk ennek a határvonalán. Amikor már ők is érzik, hogy ez nem jó.. mert izzadnak, mint a ló, mert lihegnek, és hamarabb kimerülnek, mint a kortársaik.. ez mondjuk szerencse, hogy ők is érzik.. mert nem én erőltetem rájuk, hanem segítő kezet nyújtok. :) (remélem)

(az meg a jövő zenéje, nekem mekkora energiákat kel mozgósítanom ahhoz, hogy betartsam az ígéretemet, és még az idén leszokjak a cigiről, de ne hízzak meg)