Péntek

 Jó korán kezdődött, Balázs mag hajnali négykor ébresztett. Nem volt biztos, hogy a kollégája tud ma jönni, így inkább mentünk időben, hátha szükség lesz arra, hogy a délelőttös műszakot ő vigye. Ehhez meg kezdés előtt egy órával már ott kell lenni, megtervezni, hol mennyi embernek kell dolgozni, hogy minden időben készen legyen, és a szállítás vihesse az üzletekbe. 

Egyébként köztudott rólam, hogy utálok korán kelni, ez a hajnali négy meg nálam még éjszaka, de az első húsz percben túlestem azon a sokkon, hogy már nem lehet aludni. Ennyi idő kellett, amíg rávettem magam arra, hogy a takaróm alól előjöjjek. Ezek a reggeli ébredéseim megérnének egy misét egyébként. Balázs erről úgy nyilatkozna, hogy szörnyű tortúra engem kiimádkozni az ágyból, de mint tudjuk, nem ezért szeret, de az nagy dolog, hogy ennek ellenére is szeret. 

A munkanap egész jól telt, de a legjobb azért az volt, hogy háromnegyed kettőkor már jöttünk haza. Itthon megebédeltünk, aztán pedig elmentünk vért adni. Balázs még sosem adott, és most, hogy kiderült a héten, hogy nem történt semmi egetrengető a vérvételen sem, így már be merte vállalni. A véradóban olyan kedves volt mindenki, hogy szavak sincsenek rá. Pedig nem lehet könnyű egész nap maszkban és kesztyűben emberek vénáit szurkálni. És szinte biztos, hogy ők sincsenek agyonfizetve. Mégis mindenki mosolygott, legalább tízszer megköszönték, hogy mentünk. Szerintem az idén még ennyi kedves emberrel egy helyen nem találkoztam. 

Hazafelé még vásároltunk, itthon meg akadt némi pakolnivaló, de azért pihentünk is. Mostanra mondjuk már majd' leragad a szemem, és még csak nyolc óra van.