Új hét

 Ma egy újabb hét kezdődött, új reményekkel lehet nekivágni a mostani dolgos hétköznapoknak. Már az mindenképpen jó kezdetet jelentett, hogy nem volt nagyon hideg, de egész nap sütött a nap. 

Egyébként sem volt rossz nap, pedig nagyon nehezen szabadulok attól a nyomasztó érzéstől, hogy mennyi fiatal halt meg mostanában a környezetünkben. Borzasztó veszteségek, hatalmas próbatételek ezek, és olyan pofánvágós érzés, hogy nagyjából annyi az életünk, hogy kerül egy fekete zászló a munkahely bejáratához, elhangzik pár részvétnyilvánítás, és kész, ennyi volt. Persze, nem állhat meg az idő, de mégis. Értelmetlen és megmagyarázhatatlan tragédiakkal vagyunk körülvéve, gyakorlatilag csúcsra van bennünk járatva a folyamatos szorongás. 

Sejtem, hogy ti, többiek, akik még azért életben tartjátok a blogjaitokat valami ilyesmi miatt nem írtok. Mert a mindennapok banális kis hülyeségei nem bíztos, hogy szót érdemelnek akkor, amikor emberek tízezrei halnak meg földrengés miatt, emberek százezrei harcolnak egy háborúban lassan egy éve. Ehhez képest úgy tűnik, a saját örömeink nem feltétlenül illőek, a saját gondjaink semmiségek, de mi itt most ezekkel az érzésekkel vagyunk azok, akik. Most kell élni, megélni minden pillanatot, megőrizve belőle a legtöbbet, amit lehet a rendelkezésünkre álló minden eszközzel, mert nem tudjuk mennyi időnk van. 

Úgyhogy leírom, lefotózom, elmesélem, megosztom...mindig épp azt, ami ahhoz a naphoz tartozik. Addig, amíg csak meg tudom tenni.