Hétfő

 Nagyjából sejthető szerintem, hogy milyen érzésekkel indultam ma reggel dolgozni. Nem vagyok az, aki nem tud túllépni a sérelmein, de most még jól jött volna egy pár nap. De nem volt több, ma reggel hétfőre ébredtünk, így menni kellett. 

Volt egy olyan érzésem, hogy ma azért még lesz utóhangja a pénteken történteknek, és kicsivel kilenc óra után, amikor az a főnököm hívott magával, aki pénteken szabin volt, tudtam, hogy mit akar. Ő az a főnököm, aki egy végtelen hajcsár, aki folyamatosan, megállás nélkül képes dolgozni, és nagyjából ezt is feltételezi mindenkiről. De ő az is, aki mostanra tudott annyit változni, hogy ha épp nem is dicsér, mégsem tűnik sosem igazi letolásnak tőle semmi. De most már ilyet ő nem akart, inkább vigasztalt, és próbált lelket önteni belém, mondván sokkal többet tettem már le az asztalra, ami alapján továbbra is az egyik legértékesebb kollégájának tart, mint amekkora ez a hiba most. Kellemetlen, meg plusz munka, idő, stb, de reméli, hogy lyukas az a zsebem, amivel zsebre tettem pénteken, amit kaptam. Jól esett, amit mondott, és hogy fontos volt neki ez az egész annyira, hogy szánt rám időt. Ettől persze nem múlik el varázsütésre minden rossz érzés, de legalább megtette. 

A fiúk nyomják az online oktatást, sokkal több órájuk van, mint tavasszal volt, látszik, hogy mindenki jobban felkészült erre. Erik osztályfőnöke ma és holnap beosztott időben beszélget mindenkivel egy kicsit, mert hiányoznak neki. Egyébként még mindig agyondícséri őket a szülős csoportban, mert mindenki időre lead mindent. 

Roli osztályfőnöke nem ilyen közlékeny, de náluk is vannak órák majdnem minden nap, több dolgozatot is írtak már. Az angol verseny is zajlik. 

Patrik pedig dolgozik napi sok órát bezárkózva a szobájába, megírta a szakdolgozat vázlatot, amit a konzulense el is fogadott, így elkezdheti írni. Őrület egyébként, hogy már itt tartunk. 

Apósom itthon valóban jobban van, bár ma kicsit elkeserítette a háziorvos, amikor azt mondta neki, hogy akár hat hónap is lehet a teljes gyógyulás. December 17-én megy majd röntgenre, addig felesleges. 

És hogy Balázs se maradjon ki..ő most nehéz időszakot él meg, mert sehol sem olyan neki, amilyennek szeretné, hogy legyen. Jó lenne azt mondani, hogy csak én vagyok ilyen neki, de sajnos még én sem. Abban bízom, hogy az év végi napokat tényleg itthon tudja tölteni, és azok a napok tényleg a pihenésről szólnak majd minden értelemben. 

Advent első vasárnapja

 Azt már érzem magamon egy ideje, hogy az idén minden eddiginél nagyobb szükségem van az adventi időszak jelentette csodákra, apró szépségekre, sötétséget legyőző fényekre. Még pár héttel ezelőtt azt gondoltam, bőven lesz időm azokat a kis apróságokat, és egy-két picit nagyobbacska dolgot beszerezni, amikkel szeretném a meglévő díszeink mellett még ünneplőbe öltöztetni a lakást. Végül erre nem került sor, legalábbis nem úgy, ahogy gondoltam, de nincsen semmi baj. 

Azt is tudtam már pénteken, hogy ezen a vasárnapon, ha ég és föld leszakad is, én a főzésen kívül nem csinálok mást, csak varázsolok. Ahogy kerültek elő a dobozokból a díszek, és rakosgattam őket ide-oda, úgy nyugodott le a lelkem. Olyan jól esett, olyan jó érzés azóta is, hogy legszívesebben abba sem hagynám, amíg nem ragyog minden a fényektől. 

Szombat

 Az nagyon jól jött, hogy a tegnapi nap után ma pont szombat következett, és így nem kellett dolgozni menni. 

Mire felébredtem, már majdnem kész volt a húsleves, amit szégyen vagy sem, én bizony még sosem mertem főzni, így Balázs az, aki nálunk ennek nekiáll. Amit ő főz, egyébként is sokkal finomabb. 

Nagy dolgokat nem csináltunk ma, megvolt a szokásos heti szennyes eltüntetése, estére már minden ruha tisztán, illatosan újra szekrényében volt. Gondoltam rá, hogy elkezdem délután a karácsonyi díszítést megcsinálni, de aztán a fiúk elmentek itthonról, nem volt, aki felmenjen a padlásra a dobozokért, aztán meg más dolgunk volt, így ez holnapra maradt. 

Este meccs volt, normális esetben ott lettünk volna. Így itthon néztük, és itthonról szurkoltuk ki a győzelmet. De így is működik ez a szurkolás dolog, mert nyertünk. 

Akkor is

 Borzasztó napom volt. Ami tulajdonképpen már tegnap este kezdődött, amikor még fél nyolckor is hívogattak bentről. Probléma mindenhol, ami egyébként nem csoda akkor, ha minden félig van csak készen, de már úgy akarjuk használni, mintha nem csak teljesen rendben lenne, de már így is csináljuk legalább másfél éve. Természetesen kommunikáció nulla, mindent csak egy perccel előbb, mint ahogy cselekedni kell. 

Az egyik hiba az én munkámbam volt. Ezt, amikor észrevettem, megállt bennem az ütő, de úgy voltam vele, hogy ugyan nagyon gáz, nagyon ciki, de keressünk rá megoldást mielőbb, oldjuk meg, és majd ha már ezen túl vagyunk, akkor beszéljük meg, mi történhetett.

Ehhez képest nyolc óra után kicsivel olyan le..ást kaptam, amit megemlegetek még nagymama koromban is. Borzasztó volt abban a stílusban végighallgatni, és aztán ezek után visszamenni dolgozni. 

Persze az egész nap ebben a hangulatban telt, és már majdnem körmöshöz sem volt kedvem menni. De végül persze nem bántam meg, mert sikerült mosolyt csalni az arcomra. 

Minden más meg majd feldolgozásra kerül. 

Csütörtök

 Most tartok ott, így este tíz előtt tíz perccel, hogy most már csütörtököt mondok pillanatokon belül. 

Ez is egy nehéz nap volt, úgy látszik, mostanában már csak ilyenek vannak. Majd utólag már le fogom vonni azt a következtetést, hogy milyen jó is volt ez, mert minden megoldott helyzet erősebbé tett, minden nehéz napon tanultam valamit. De ez majd egyszer megtörténik, addig még csak igyekszem helytállni, túlélni, elviselni mindent. 

Apósomat tényleg hazahozhattuk, nem jött közbe semmi. Tudtuk, és sejtettük is, hogy még nagyon le van gatyásodva, de azért a valóság még kicsit felül is múlta az elképzelésünkrt. Rengeteget fogyott (és mekkora szerencse, hogy volt tartalék, ahonnan lehetett fogyni), és nagyon gyenge. Ami természetesen érthető, összességében hat hete beteg, gyakorlatilag alig-alig tudott az ágyból felkelni. Még nagyon sok türelem és kitartás kell részéről, mire visszatér majd a régi erőnlét, de ez már a siker előszobája, hogy itthon van. 

A holnapi nem könnyű nap előtt meg most alszom egyet. 

Szerda

 A szerdák nekem mindig a vízválasztó napok. Ilyenkor már túl vagyunk a hétkezdés okozta sokkon, már egy csomó mindenen túl vagyunk, és már ott lebeg a nem túl távoli láthatáron a hétvége ígérete is. Nem nevezném a kedvenc napomnak, de azért jóban vagyunk. 

Ma még meglepett egy jó hírrel is ez a szerda, mert kora délután, amikor telefonáltam a kórházba, a doktornő azt mondta, a tüdőgyulladás a tüdő egyik felén már mutat javulást. A másik fele még nem, de a folyamat elindult. A vérkép is javult, oxigénre sincs már szükség, így hazaengedik apósomat. Még azt is megkérdezte, nekünk melyik nap jó, hogy legyen. Hát még ha nem lenne jó a holnap, akkor is jó, mert hogy is mondanánk azt négy hét után, hogy majd csak pénteken érünk rá hazahozni? Nagy magabiztossággal mondtam, hogy már holnap is tudunk menni, tudtam, hogy minden kollégánk és minden főnökünk segíteni fog abban, hogy tudjunk menni. (És egyébként tényleg így is lett, csak egy szavunkba került, és mindenki rábólintott) Balázsnak hagytam meg azt a hálás feladatot, hogy ezt a jó hírt megossza apósommal is. 

Így aztán holnap hajnalban elmegyünk dolgozni, rögtön utána pedig Dunaújvárosba. Azt tudjuk, hogy a teljes gyógyulás még arrébb van azért, de most már talán mondhatjuk, hogy túl vagyunk a nehezén. 

Meccsnap

 Ez a mai mindenképpen tévében nézős meccs lett volna, mert Torinoba akkor sem mentünk volna, ha nem zártkapus a meccs. Amúgy jó lenne egy ilyen élmény is, de ez szerintem nem mostanában lesz. Főleg, ha elképzelem, hogy mennyibe is kerülne ötünknek egy ilyen kiruccanás. 

Ma este Juventusszal játszott a Fradi a bl-ben. A meccs előtt nagy optimistán mondtam, hogy döntetlen lesz. Aztán meglepően korán megszereztük a vezetést. Igaz, nem telt el túl sok idő, és már egyenlítettek, de jól játszottunk, végig nagyon tetszett, ahogy mindenki tette a dolgát. Voltak hibák, de nem látszott az a fene nagy különbség a két csapat között. 

Kivéve, hogy nálunk a 92. percben már mindenki elfáradt, nem volt meg a koncentráció, nekik még még akkor ott volt Morata, aki ma este már két helyzetet nem tudott értékesítési, így aztán a harmadikat már muszáj volt. Így az utolsó pillanatban ugyan, de végül kikaptunk. Kár érte, de nincs okunk búslakodni, szomorkodni. 

Még van két meccs, bármi megtörténhet .

Hétfő

 Azt meg sem említem, hogy ma is mindenhol mindenki hülye volt, mert szerintem ez teljesen állandósult állapot. Hétfőn meg azért még kicsit bocsánatos bűn is ez. 

Azt viszont megemlítem, hogy amikor ma arról beszélgettünk az irodában, hogy majd ki mikor mehet esetleg nyugdíjba, akkor szóba került ez a nők 40 program is. Ezt aztán fiatal, naiv kollégák tovabbgondolták, és ha már így volt, akkor meg is kérdezték tőlem is, meg a kolleganőmtől is, hogy ha mondjuk lenne ilyen, hogy 30 év után is lehet nyugdíjba menni, meg akar 25 év után is, csak ott fix összeget adnának, akkor hogy döntenénk? Miután mindketten kapásból azt mondtuk, hogy ez a fix összeg ismerete nélkül nem eldönthető kérdés, így kitalálták, hogy akkor úgy lenne, hogy a 40 évnél a fizetés 90 százaléka lenne, a 30 évnél a 75 százaléka, a 25 évnél pedig a fele. Így mindketten el is döntöttük, hogy a 30 évnél biztos a nyugdíjat választanánk. Persze, rögtön ki kellett számolni, hogy az hány év múlva lesz, és (látszik, mennyire fiatal volt a mai társaság), jól rá is csodálkoztak, hogy már ennyi évet dolgoztunk (valakinél többet, mint amennyi ideje ő él), és vajon mit is csinálnánk otthon, biztos csak sorozatokat néznénk, meg unatkoznánk. 

El is játszottam a gondolattal, hogy akár megtörténhetne hét év múlva, hogy újra úgy élem az életemet, mint amikor a gyerekek kicsik voltak. Jól el is képzeltem, milyen jó is lenne, mennyi mindenre jutna idő, energia. 

Vasárnap

 Ma sem történt nálunk (sem) semmi fergeteges, csak a szokásos itthoni dolgok..úgymint főzés, mosás, ruhák elpakolása. 

Hideg volt ma is, ez már nekem olyan téli idő..igaz, már csak egy hét van a novemberből. Sőt, jövő vasárnap már advent első vasárnapja lesz. Még így is, hogy ezt az évet teljesen tönkretette ez a vírus, nagyon gyorsan telik az idő. Igaz, sokszor érzem azt, hogy nem elég gyorsan, mert továbbra is nagyon szeretnék már legalább fél évvel idősebb lenni. 

Hosszú idő után először voltam ma a pepcoban, mert láttam az akciós újságjukban olyan gömböket, amiket szeretnék az adventi koszorúnkra, de pont úgy jártam, ami miatt már jó régóta nem mentem. A polcokon lévő kínálat köszönő viszonyban sem volt azzal, ami megjelent a katalógusban. Ezt meg úgy utálom. Szerintem megint nem megyek egy ideig. 

Szombat

 Több részletben keltem fel ma reggel. Na nem úgy, hogy előbb a lábam, aztán később a felsőtestem, majd aztán a fejem is, hanem úgy, hogy először felébredtem ötkor. Ránéztem az órára, Balázs addigra már nem is volt itthon, megállapítottam, hogy de jó, ma nem kell dolgozni menni. Elfoglaltam Balázs kispárnáját, és aludtam is tovább. Aztán felébredtem fél nyolckor, akkor kidugtam a lábam a takaró alól, megállapítottam, hogy elég hideg van, még melegszem egy kicsit a takaró alatt...és hirtelen fél kilenc lett. 

De egyébként nagyon jól esett, és nagyon jól is jött ennyi alvás, egész délelőtt azt éreztem, hogy van energiám végre a nézésen kívül (a járásra is) valami másra is. Gyorsan le is húztam az ágyneműt, hogy ha már van valami kedvem ilyesmihez, akkor gyorsan, legyen meg. 

Közben persze főztem is, elmosogattam a fritut végre, lecseréltem az olajat benne. Erre még mindig olyan nehezen veszem rá magam, pedig a mostani fritu már elég baráti ebből a szempontból (is), nagyjából fél óra alatt kész is van. Csak ugye az a nekikezdés, az a nehéz. 

Este meccs volt, itthonról szurkolós meccs. A Honvéddal játszott a Fradi. Nem volt valami fergeteges meccs, de hoztuk a kötelezőt, és egy góllal nyertünk. Bárcsak kedden este is ezt írhatnám a Juventus meccs után. 

Nagyon hideg lett mára, de legalább sütött a nap. Így a hideget sem bánom annyira. 

Péntek

 Végre vége van az egész heti őrületnek, legalábbis munka szempontjából. Mindent sikerült rendbe tenni ma, ami a héten esetleg hátrébb sorolódott az egyéb, hirtelen nagyon fontossá vált feladatok, és a napi rutin mellett. Nem szeretem egyébként otthagyni ezeket sosem, de ha minden nap úgy szeretnék hazajönni, hogy minden rendben van, akkor legalább napi egy-másfél órával többet kéne ott töltenem. Ezt meg már nem csinálom, mert nem is bírom sem fizikailag, sem agyilag, meg nem is akarom magam teljesen kicsinálni sem. 

Sikerült ma kora délután beszélnem a doktornővel. Vele már beszéltem egyszer, megismertem arról, hogy valamilyen akcentussal beszél magyarul. A ct is mutatja még a kétoldali tüdőgyulladást, így most egy újabb antibiotikumot kezdenek el (én már nem is tudom hanyadik féle lehet ez). Minden nap fog kapni valamennyi légzés támogatást is, mert még valószínűleg a gyógyuláshoz kell. Türelmesen kell várni továbbra is, sajnos, a covid ilyen, okozott már sokszor meglepetéseket nekik. Meg már nekünk is. Az jó jel, hogy már megkíván ételeket, nincs rossz kedve, de még nem lenne biztonságos hazaengedni. 

Így nincs más hátra, mint türelmesen kivárni, hogy végre ez az antibiotikum elég hatékony legyen. 

Csütörtök

 A két napsütéses nap után ma reggel erre a szürke, ködös napra ébredni nem esett jól. 

Pedig ma reggel mindannyian büszke magyarként ébredhettünk, a magyar válogatott tegnap este megint győzött. Ezúttal törököt vertünk, 2:0-ra, és most jelen pillanatban úgy áll a helyzet a magyar válogatott terén, hogy a Nemzetek Ligája sorozatban a csoportot megnyerte. Ott leszünk az eb-n, ez már a múltkor eldőlt, ez a csoportelsőség pedig még lehetőséget adhat arra, hogy a vb-re jutásért pótselejtezőt játszhassanak. 

Úgy tűnik, hogy annyi balsors, és annyi szenvedés után most egy kicsit ránk mosolygott a szerencse, vagy talán épp most sikerült egy olyan csapatot összerakni, ahol mindenki ugyanolyan hullámhosszon van, mindenki ugyanúgy küzd, hajt, akar, és ez most működik. Nagy öröm ez, utoljára kicsi gyerekkoromban volt hasonló jó sorozatban a magyar válogatott. Nyilván nem emlékszem rá, mert akkoriban szerintem jobban érdekeltek a Barbie babák (bár akkor még az sem volt), mint a foci, de most olyan jó ezt látni, mintha újra élnénk a történelmet. És talán tényleg megtörténik az, hogy a kicsi gyerekek nem csak Messi és Ronaldo rajongók lesznek, hanem Szoboszlai, Sigér, Varga is sokat fog nekik jelenteni. Eddig még sok víz lefolyik majd a Dunán, és lesznek még nagy csalódások is, de valami elindult, és ez jó. 

Apósom éppen három hete van kórházban, tegnap, legnagyobb döbbenetemre azt mondta az orvos, hogy a röntgen még mindig nem mutat semmi javulást, úgyhogy ma ct-t csinálnak, hátha az után okosabbak lesznek. A vizsgálat megvolt ma, eredményt nem tudunk, mert egész délután nem tudtam orvossal beszélni, este sikerült az ügyeletest elérni, de ő meg csak roppant arrogáns és bunkó stílusban kioktatott, de nem mondott semmit. Döbbenet volt egyébként ez a hangnem, mert eddig bármikor, bárkivel beszéltem, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Értem én, hogy fáradtak, túlterheltek, és minden tiszteletem az övék, hogy ezt így tudják csinálni, de lehet ezt teljesen normálisan is mondani. Nekünk, hozzátartozóknak nincs más lehetőség, mint így érdeklődni. 

Majd holnap megint próbálok érdeklődni, hátha már nagyobb sikerrel járok. 

Furcsa világ

 Ez az egész mostani helyzet olyan furcsa, olyan sok furcsaságot szül, és olyan ellentmondásos, egymásnak feszülős helyzet is van. Valószínűleg ez az, ami leginkább megvisel lelkileg. Nem nagyon értem, mi történik az emberekkel, miért lett mindenki ilyen ellenséges, azonnal támadó, mindenkit bármi áron kioktató. 

Egész tavasszal arról beszélt mindenki, hogy milyen fantasztikus lehetőség ez a vírus a megtisztulásra, arra, hogy közelebb kerüljünk a természethez, önmagunkhoz, egymáshoz. Ehhez képest szerintem inkább visszájára fordult ez az egész, és mindenki sokkal hülyébb lett. Borzasztó az, amit látok, hallok, olvasok nap mint nap. 

Nem tudom, hogy valaha még lesz e olyan pozitív változás, ami ezt a folyamatot meg tudja állítani, nem tudom, hogy lesz e majd még olyan, hogy képesek legyünk fenntartás nélkül kezet nyújtani egy idegen embernek is. Nem tudom, lesz e olyan a közeljövőben, amikor a kollégàim láthatják a mosolyomat is igazából. Fogalmam sincs, mi fog történni, ki lesz még beteg. Próbálom ezt az egészet türelemmel kezelni, szabályokat betartva élni, újragondolni és újratervezni mindent, ami eddig olyan egyszerű volt. 

A gyerekeink az idén másodszor vannak bekényszerítve a négy fal közé. Nem tudjuk meddig. Nekünk szerencsénk van, mindenki jól viseli, nem látok rajtuk semmi olyan jelét ennek, ami miatt aggódni kéne. Természetesen zavarja őket a rengeteg korlátozás (nálunk minden közterületen kötelező a maszk viselése), de betartják a szabályokat ők is. 

Mi pedig az idén másodszor szembesültünk azzal, hogy az a legfontosabb, hogy bejárjunk dolgozni. Igen, természetesen nagyon jó, és megnyugtató, hogy biztos munkahelyünk van, biztos fizetés minden hónapban, mégis fura érzés, hogy akkor sem tehetem meg, hogy itthonról dolgozom, ha egyébként megtehetném. Vannak napok, amikor jobban esne home office-ban lenni, amikor kicsit könnyebb lenne, hogy itthon nem kell egész nap maszkot viselni. 

Nehéz ügy. És milyen szerencse, hogy legalább sütött ma megint a nap, így azért kicsit mindent szebb színben lehet látni. 

Végre

 Tegye fel a kezét, akinek ma eszébe jutottam, amikor délelőtt egyszer csak, váratlanul, a furcsa fények után előbukkant a nap? Balázs még fel is hívott, épp úton volt egy megbeszélésre, hogy szóljon, hátha én nem látom. 

Csoda volt egyébként, mert nem csak előbukkant, bekukucskált, hanem maradt egész délután, és beragyogott, felmelegített mindent. Csodálatos érzés volt érezni a nap melegét az arcomon. És csodálatos volt látni a naplementét is a kocsiból hazafelé jövet Dunaújvárosból. 

Ennyi minden nap elég lenne ahhoz, hogy szebb, derűsebb színben lássam a világot. Kár, hogy ez nem így működik. 

Újabb hét kezdődött

 Nekünk kettőnknek Balázzsal munkával, a gyerekeknek pedig az online oktatással, illetve Patriknak még home office is van. 

Roli rögtön reggel órán vett részt, már nyolctól, Eriknek tíztől töri vizsgája volt. Ez utóbbit még múlt héten próbálták megtartani offline, de nem engedték, maradt ez a verzió. Készült rá, többször is láttam hétvégén a töri könyv fölött, és tételt kidolgozva is, nem is sikerült rosszul, (4/5), pedig azt a tételt kellett elmondani, amivel a legkevesebbet foglalkozott. Egyébként azt vele kapcsolatban továbbra is fenntartom, hogy neki jót tesz az online oktatás, sokkal többet foglalkozik a tananyaggal, mint a hagyományos verzió során. 

Patriknak nem okoz gondot sem a tanulás, sem a munka, bár az már eszembe jutott, hogy vajon hogy fog ő egy hagyományos felállásban működni ezentúl? Gyakorlatilag több időt dolgozott már home office-ban, mint másképp. De biztos megoldja, ha arra kerül sor, igaz, a munkája jellege és formája miatt akár az is előfordulhat, hogy akkor is így fognak dolgozni, ha ezt már nem muszájból teszik. 

Kicsit aktívabb

 Ma már nem volt pofám hozzá, hogy megint azt mondjam, én bizony még mindig borzasztóan fáradt vagyok, és hagyjon engem mindenki békén. Leginkább magamnak sem mertem ezt úgy igazán bevallani, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne, és nem csak halvány árnyéka lennék önmagamnak. Ment is ez egy ebéd készítés, mosás, felmosás, ruha hajtogatás erejéig. Nagyjából a ruha hajtogatás után purcantam ki teljesen, addigra már fájt a derekam, és nem sokkal később csatlakozott hozzá egy olyan hányinger érzés is, amilyet már nagyon rég nem tapasztaltam. 

Kb itt jött el az a pont, amikor azt gondoltam magamban, hogy jó, hát akkor engem már nem érdekel, ha valami nyavalya kerülget, akkor legyen, ha muszáj, csak most már ez a semmire sem való érzés szűnjön meg. Tény, hogy eddig minden ilyen jelnél csak azt mantrázgattam magamban, hogy jajj, csak nehogy most, mert még a következő héten ez lesz, meg az lesz..Nem tudom mennyire marhaság azt gondolni, hogy bármi befolyásom lehet erre, Mindegy, mert most akkor "engedélyeztem magamnak", hogy ha semmiképpen nem tudom elkerülni, akkor lehetek beteg is. Na, ez azért borzalmasan hülyén hangzik. 

A derékfájás egyébként jobb lett egy kicsit fürdés után, a hányinger is kicsit enyhült egy rennie elrágasa után. A többit meglátjuk. 

Mondjuk az csodaszerként hatna rám, ha végre sütne egy kicsit a nap. 

Lusta nap

 Ez ma egy olyan szombat volt, amikor már reggel, ébredés után is éreztem, hogy ugyan tök jót aludtam, elég sokat is, mégis nagyon fáradt vagyok. A vásárlás, főzés gondolatára a sírás kerülgetett, így aztán nem sokat haboztam, és be is vallottam, hogy én bizony ma rendelni szeretnék valahonnan ebédet. Nekem mindegy, hogy mit, csak a telefonáláson kívül ne kelljen többet tennem ezügyben. 

Így is volt, és ebben a lustaságban telt a nap további része is. Azért egy adag színes ruhát kimostam, de épp csak kiszedtem a szárítóból a kosárba, és már nem is foglalkoztam vele tovább. 

Igaz, a délutánba kicsit belerondított a főnököm, aki sürgős problémát kért megoldani. Nem tett boldoggà, de természetesen bekapcsoltam a laptopot, és megnéztem, mit lehet tenni. Még egy embert be kellett vonnom nekem is, de ő is jó fej, és rögtön segített. 

Az fura volt, hogy itt játszott ma a helyi focicsapattal a Fradi, és mi mégis tévében nézzük, de ez most egy ilyen időszak. A helyi csapat focistáinak nagy dolog volt ez így is, a vereség ellenére is. 

A rengeteg láblógatás, fekvés, ücsörgés, semmittevés ellenére továbbra is rettenetesen fáradtnak érzem magam, pedig holnap már illene valamit csinálni is. 

Péntek

Nagyon vártam már ezt a mai napot. Főleg, mert a péntek mindig rövidebb nap a többinél, kevesebbet kell a munkahelyen tölteni. Igaz, ilyenkor télen, meg ebben a borzasztóan lehangoló szürkeségben nem ugyanolyan jó, mint tavasszal és nyáron. 

Hét elején még volt szó arról is, hogy apósom, ha elég jól lesz, akkor ma hazajöhet, mert mégis jobb lenne már neki itthon. 

Tegnap volt röntgenen, ahol a vizsgálat után rosszul lett, nem kapott rendesen levegőt. Akkor már sejtettem, hogy ebből hazajövetel nem lesz, de tegnap délután nem tudtam beszélni orvossal. Ma kora délután sikerült csak, nem jó híreket mondott. A röntgen semmi javulást nem mutat, és valóban rosszabbul is van, megint jobban kell neki az oxigén támogatás. Azt mondta, sajnos van ilyen, az immunrendszeren múlik minden, azt meg ugye nem tudjuk milyen. Türelmesen kell várni. 

Így ma is csak csomagot vittünk neki, amit leadtunk a portán. 

A hétvégén nem dolgozunk, és nincs is semmi különös tervünk. Én most úgy állok hozzà, hogy majd bármi lehet, amihez kedvünk van. 

A nap, amikor

 ..főnöki utasításra színeztem munkaidőben. Ez így leírva nagyon idilli, és irigylésre méltó lehet, mert hát ki csinál ilyet munkaidőben? Egyébként nem volt rossz, kicsit kizökkentett a mindennapi őrületből, még akkor is, ha már reggel kicsit összeszólalkoztunk emiatt a színezős dolog miatt. Nem bánom ezt a részt sem, mert nem baj, hogy tudtára adtam, hogy kicsit kevesebb teher is elég lesz most már, mert belőlem is csak egy van, nem tudom (és nem is akarom) több ember munkáját elvégezni. 

A fiúk gond nélkül álltak át az online oktatásra, Rolinak volt órája is, ő is, Erik is írtak dolgozatot a redmentában. Patrik is volt online konzultáción. Ezekről egyébként mindenki úgy számolt be, mintha valóban elmentek volna itthonról, pedig csak egy-egy séta erejéig volt erről szó. 

Nálunk egyébként minden közterületen kötelező a maszk, így tényleg csak a saját otthonunkban vagyunk maszk nélkül. De kibírjuk..

Szerda

 Kicsit biztatóbb volt ez a nap fáradtság terén, mint a tegnapi, bár reggel borzasztó nehéz volt erőt venni magamon, és felkelni. 

De aztán, dacára a hidegnek, ködszitálásnak, borús égnek egész nap, sikerült erőt venni magamon, és egy csomó mindent sikerült megcsinálni. 

Este még fodrásznál is voltam, nem csak levágta, hanem be is festette a hajam. Ennek most nagyon örülök, mert így hétvégén nem kell ezzel itthon vesződnöm. 

Mostanra viszont leragadnak a szemeim..

Kedd

 Le sem kéne írnom, mert aztán majd verem a fejem a falba, ha esetleg így lesz valami miatt, de nagyon könnyedén bevállalnék most egy-két hét pihenést. Rég voltam ennyire kimerült, mint most, egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy kipihenjem magam. Ma is fájt a fejem egész nap, gondolom a hideg, ködös idő nagyban besegített neki.

Bent tele vagyok munkával, olyan feladataim vannak, amit kb tízévente egyszer kell csinálni. Én most csinálom először, úgy, hogy egyszer megmutatták még nyár elején, kaptam róla egy screenshotot, és az alapján kell boldogulni. Mindezt a mindennapi feladatok közé kell beszorítani. Nem könnyű, gyakorlatilag folyamatosan versenyt futok az idővel. 

Itthon is egy csomó minden el van maradva. Kellene Rolinak egy kabátot venni, meg pár pólót is, magamnak is jó lenne egy nadrág, de ilyen helyekre most nincs idő elmenni. Jó lenne végre átállni a heti vásárlásra is, de jelenleg erre nem vagyok alkalmas, képtelen vagyok egy hétre előre tervezni. 

Kicsit furcsa, hogy ma este már nem kellett senkinek szendvicset csomagolni, mert holnaptól itthon lesznek a fiúk, de ezt a részt tavasszal is szerettem. 

Megint új időszámítás

 Kezdődik szerdán nulla órától. Teljesen jogos és szerintem szükséges is az összes döntés, bár még mindig hiányolom ezek közül a vásárlási idősávot. Nyilván "hazabeszélek", amikor azt mondom, hogy ugyan mindenki a focimeccsek miatt volt kiakadva, mindenki a szurkolókra köpködött és mutogatott hetek óta, de az üzletekben és a tömegközlekedési eszközökön sokkal nagyobb veszélynek vagyunk kitéve, mint bárhol máshol. Ez a távolságtartás ez valami olyan misztikus fogalom sokaknál, mint a versben a "távolságot, mint üveggolyót". Szerintem száz emberből egy figyel oda erre (legalábbis amerre én járok), és ha esetleg csúnyán nézek arra, aki beleliheg sorban állás közben a nyakamba, még neki áll feljebb. Nekem ez döbbenet, hogy gyakorlatilag fél éve ez folyik a csapból is, hogy nem lehet még ez bevésődve mindenkinél? Nyáron sem álltunk egymás nyakába, mi legalábbis. Na mindegy...majd egyszer véget ér ez is, és remélhetőleg csak egy rossz emlék marad belőle. 

Nálunk az oktatás kapcsán mindenki érintett, de még az iskola nem tudja hogyan is legyen. Nem akarja teljesen magukra hagyni a gyerekeket, bár nem tudom, ha berendelik őket egy-egy napra, az nem tilos e jelen helyzetben. Gondolom ők is a közlönyre várnak. 

Mi természetesen megyünk dolgozni, nálunk nincs (nem is volt, nem is lesz) megállás. Múlt héten megkaptuk az igazolásokat a munkába járáshoz, minden is rendelkezésre áll. 

Ezt a képet pedig nemrég csináltam. Valamit Erikkel fordíttattak, a két angol zseni meg közrefogta, hogy ellenőrizzék. Először szétrebbentek rögtön, ahogy meglátták a kezemben a telefont, de aztán csak visszament mindkettő. 

Örülj apróságoknak is

Meccsnap volt ma. Már a korlátozott létszámú, távolságtartós, kötelező maszkos, és az, amikor szigorúan tilos volt már enni-inni a lelátón. Természetesen nagyon szigorúan be is tartatták ezeket. Nincs ezzel semmi baj,betartjuk. 

A mai meccsnap egyik nagy öröme volt, hogy összetalálkoztam a lelátón a maszk nélküli önmagammal. Ha meg már találkoztunk, akkor gyorsan szelfiztünk is egyet, mert ilyen ritkán adatik meg az embernek. 

A másik nagy öröm természetesen az, hogy nyertünk 3:0-ra, és tovább növeltük az előnyünket a bajnokság élén. 

Ezzel adós vagyok

 A múltkor megígértem, hogy megmutatom a sünis körmömet, aztán jól elfelejtettem. Ma meg már másik lett, de szerencsére nem felejtettem el elkérni az akkor készült képet. És hogy rögtön jó pontot is szerezzek, és kicsit feledtessem a feledékenységemet, rögtön megmutatom a ma készült körmöket is. 

A látszattal ellentétben ez most nem fekete, hanem sötétszürke, a zöld viszont valahogy hozzámnőtt.  

Nem volt pihentető szombat egyébként, de üres a szennyestartó is, meg a ruháskosár is..

Péntek

 A tegnapi nap pozitív töltete megmaradt természetesen mára is, és az elismerés hozott magával (soha jobbkor) egy nagy adag friss motivációt, és visszaigazolást arról, hogy érdemes csinálni, jól csinálni. 

Ennek ellenére azt nagyon érzem, hogy péntek van, nagyon elfáradtam a héten is. Ez az örökös éber készenlét a vírus helyzet miatt egyébként is rengeteg energiát vesz el, ahogy a folyamatos maszk viselése is. Emellett az aggódás tényleg annyira átjárja folyamatosan a mindennapokat, hogy már nem is tűnik fel, hogy folyton agyalok, kérdések merülnek fel. 

Apósom tegnap kicsit ránk ijesztett, mert a hét elején tapasztalt kis javulás után tegnap megint nehezen kapott levegőt, és éjszaka fulladt is. Szerencsére sikerült beszélnem az orvossal, aki megnyugtatott, hogy nem lett rosszabb a helyzet, a véroxigénje javul, a tüdejénél már kicsit kevésbé hallani a zörejt. De azt is elmondta, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat lesz még, mire teljesen rendbejön, hiszen egy ilyen agresszív tüdőgyulladás egy fiatal szervezetet is nagyon komolyan igénybe vesz, 72 évesen meg már kicsit hosszabb idő ez. De továbbra is bizakodó abban, hogy szövődmények nélkül gyógyul majd, mi pedig hiszünk neki. Az oxigén nem baj, hogy még kell, nagyjából olyannak írta le az állapotot, mint amikor valaki megy fel gyalog a sokadik emeletre egy-két szatyorral, és közben beszél. Nem megy egyszerre a levegő vétel és a beszéd gond nélkül, elkezdődik ez a légszomj, kapkodó légzés. Na, neki most még így van ez emeletek és szatyrok nélkül is, mi azért halljuk ezt jobban, mert a beszélgetés közben nehezebben tud a levegő vételre koncentràlni. 

Ma vittünk megint csomagot is délután. Ez is jó jel, hogy már vannak dolgok, amiket megkíván, és várta, hogy megkapja. 

Holnap reggel a körmösnél kezdek, pedig jó lett volna kicsit kialudni magam, de majd a szép körmök kárpótolnak. Aztán beindítom a saját mosodánkat, mert a héten még egy adag ruhát sem mostam, igencsak megcsappant a tiszta ruha készlete mindenkinek.

Hűha

 Elképesztő nap volt a mai. Ma volt az eredmény hirdetése az év logisztikusa versenynek, ami ugye már eleve érdekes verseny, mert a jelöltek általában nem is tudnak róla, hogy a saját "kategóriájukban" épp ringbe szálltak a győzelemért. Az a telefonbeszélgetés a hét elején a főnökömmel nekem bőven elég volt már egyfajta nyereménynek is, nagyon ritkán (mondhatni sohasem) fordul elő, hogy nyíltan, kimondott szavakkal dicsérnek valakit. Inkább az a fajta megközelítés van nálunk, hogy nem kapunk letolást, akkor jól csináltuk. Így, ilyen előzményekkel természetesen még inkább felértékelődik az, ha olyan ember szájából hangzik el, hogy példaértékű a munkám, és a hozzáállásom, és köszöni, hogy ilyen vagyok. Ő egyébként is egyfajta etalon mindenkinek, hihetetlen teherbírással, tudással. Nálunk még van egy kis plusz is vele kapcsolatban, mert régebben Balázs főnöke volt, vele is nagyon jó kapcsolatban volt, neki is nagyon jó fönöke volt (és ő is neki köszönhette annak idején a jelölést) 

Na, de elkalandoztam. Az eredményhirdetés egyfajta ünnepi esemény volt, amire illett szépen felöltözni. Még tegnap este kigondoltam, hogy felveszem a kis fekete fehér pöttyös ruhámat, ami egyfajta Jolly Joker a ruhatáramban, mert bármilyen alkalomra jó lehet, és még jól is érzem magam benne. Ráadásul gondoltam, hogy akkor most, ennyi év után, végre megmutatom, hogy én bizony nő vagyok, még ha ez nem is tűnik fel a hétköznapokban, a férfias raktárban, és a kötelezően hordott acélbetétes munkavédelmi cipőben. 

Már ettől a ruhától óriási sikerem volt, kár, hogy nem fejkamerával indultam el a raktárban, mert érdemes lett volna megörökíteni a reakciókat. Amerre mentem, mindenhol megálltak a komissiózók, targoncások, és látszott az arcukon a döbbenet, és az öröm is, hogy úgy látnak, ahogy még sosem. Kaptam ötleteket is, hogy ezentúl így járjak dolgozni, de akkor nem lenne benne semmi különleges. 

Az eredményhirdetés elég gyorsan lezajlott, minden kategóriában kiosztották az ajándékokat, és kihirdették a győzteseket. Kicsit mindenki feszélyezve érezte magát, meg a maszk miatt is kicsit személytelenebb volt, mint lehetett volna, de azért, amikor meghallottam a nevem, mint az év adminisztrációs munkatársa, hát kicsit megremegett a térdem. 

Nagyon örülök neki, és büszke vagyok erre. A kollégák nagyon nagy százaléka velem örült, és elismerően bólogatott, hogy ez igen, én aztán tényleg megérdemlem. Ez külön öröm. 

Meccsnap

 Egy újabb BL meccs, ami tudom, sokaknak bicskanyitogató, de nekünk nagy élmény volt ez a ma este is. Akkor is, ha kikaptunk 4:1-re a Juventustól. 

Most jártunk először a Puskás Ferenc stadionban, ez külön élmény volt, mert még sohasem jártunk ekkora létesítményben. Hatalmas, szinte elveszik benne az ember, de gyönyörű. (Csak kár, hogy a székek pirosak, és nem lettek nemzeti színűre festve) 

Biztos lesznek, akik találtak olyan embert, aki nem tartotta be a szabályokat, de kilencvenkilenc százalékban betartották, és folyamatosan ellenőrzés alatt is voltunk. Nem éreztem egy percre sem azt, hogy itt most nagyobb veszélynek lennék kitéve, mint egyébként bárhol máshol. 

Most pedig igyekszünk haza, hogy még a kijárási korlátozás előtt hazaérjünk. 

Minden rosszban van valami jó

 Hatalmas klisé ez, és mióta mondogatjuk, meg még ki tudja meddig, de azért van benne valami. 

Ma korán, leginkább embertelen időpontban mentünk dolgozni, már hajnali ötre, hogy aztán fél kettőkor el tudjunk jönni, és tudjunk menni Dunaújvarosba. Ott van apósom kórházban, és ugyan látogatni nem lehet, de csomagot leadni igen. Ma is vittünk neki csomagot, gyümölcsöt, kekszet, vizet.

Még sosem jártam ebben a városban, és az idő sem volt épp a legszebb, de azért ha már ott voltunk, a csomag leadása után sétáltunk is egyet. Séta közben pedig muszáj volt pár fotót is készítenem, mert olyan csodálatos dolgokat láttunk, ami majdnem el is felejtette velünk azt, hogy miért vagyunk ott. 

Valami jó is

 Ma reggel a főnököm átadott egy borítékot, és ezt találtam benne: 

Ezt az év logisztikusa dolgot egyszer már végigcsináltuk Balázzsal, nagyon büszke voltam rá akkor. Most magamra is büszke vagyok, főleg, mert délután még a másik főnököm azért felhívott, hogy elmondja, a meghívót azért kaptam, mert a munkámat és a hozzáállásomat példaértékűnek gondolják, egyúttal szeretné is ezt megköszönni. Reményét fejezte ki, hogy minél jobb helyezést fogok elérni. Ő egyébként szerintem már tudja, hogy mi a végkimenetele az egésznek. 

Igazából hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegy, mert dehogy mindegy. Nyilván nyerni megyek én is, mint Patrik a verseny döntőjébe legutóbb, de ha nem nyertem meg, akkor is nagyon sokat jelent ez az elismerés a főnökeim részéről. 

Jól indult a hét. 

Most már talán

 nem kiabálok el semmit, és úgy mesélhetek erről, hogy a nehezén túl vagyunk. 

Pontosan két héttel ezelőtt, vasárnap este negyed tízkor csörgött a telefonom, az apósom volt a hívó. Nem volt időm sem megijedni, de biztos voltam benne, hogy valami baj van. Amikor megkérdezte, hogy én hogy éreztem magam olyankor, amikor lázas voltam (szerintem több éve nem volt ilyen, de ezen nem akadtam fent), akkor viszont egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mert mostanában 39 fokos láz a semmiből, az bizony sok jót nem jelent. Vittünk neki lázcsillapítót, szigorúan maszkban, távolságot tartva, mert amellett, hogy alap, hogy az ember segít a szüleinek, gondolni kell a gyerekeinkre is, meg mindenki másra, akivel találkozunk. Még a telefonban a lelkére kötöttem, hogy reggel első dolga legyen hívni a háziorvost, elmondani neki mindent, amit érez. 

Így is volt, felhívta, a háziorvos természetesen rögtön tesztet kért, és írt fel neki antibiotikumot, amit rögtön el is kellett kezdeni szedni, mint ahogy a lázcsillapítót is nagyjából folyamatosan. A mintavétel miatt még aznap keresték, hogy másnap délelőtt jönnek levenni. Talán egy órával a jelzett időpont után érkeztek, de nem volt vészes a csúszás. Közben a láz folyamatosan jelen volt, épp csak annyi időre ment lejjebb, amíg aktuálisan hatott a gyógyszer. Eredmény még csütörtökön nem volt. Ekkor azért már napról napra úgy tűnt, romlik a helyzet. Be nem mehettünk hozzá, csak telefonon beszéltünk, illetve az ajtó előtt hagytuk az ennivalót, gyümölcsöt. 

Pénteken kora délután egy ismeretlen számról kerestek. Az iskolai védőnő volt, aki azt akarta tudni, hogy xy az én apósom e, mert az ÁNTSZ-től próbálják utolérni, de nincs megadva telefonszám. Megerősítettem, hogy igen, megadtam a számát. Ahogy letettem a telefont, Balázzsal egymásra néztünk, és mindketten tudtuk, hogy nem azért keresik, mert negatív lett. 

Azt hiszem, valahogy innentől lett még sokkal rosszabb az egész. Nem tudom, hogy apósom részéről mennyire volt ez a hír letaglózó, vagy fél tudott e készülni rá, de szerintem nem volt rá felkészülve. Hétvégén már semmit nem evett, és lehetett hallani a hangján, hogy egyre erőtlenebb. A láz kitartott, mi meg olyan tehetetlenek voltunk itthon, hogy ettől az érzéstől a falra tudtam volna mászni. 

Hétfőn újra telefon az orvosnak, elfogyott az antibiotikum, pozitív a teszt. Írt fel még egy fajta gyógyszert neki, amitől egy-két napon belül javulást várt. Én is beszéltem vele, mondtam neki, hogy nem tetszik nekem ahogy van, nem eszik, gyenge, furcsa a hangja. Még engem is biztatott a doki, hogy adjunk még egy-két napot. 

Kedden és szerdán már nagyon nem akart beszélni sem. Továbbra sem evett. Hallottam a hangján, hogy időnként zihál, de állította, hogy annyira nem rossz a helyzet, csak egy kicsit. Még arra is vetemedtem, hogy felhívtam egy mentős ismerőst, megtudakolni, akkor is kimennek e, ha én hívom őket azzal, hogy azt gondolom, rosszabbul van. (Igen) 

Végül csütörtök reggel mentőt kellett hívni hozzá. Ennek a részleteit azért nem írom csak le, mert ugyan elfelejteni sosem fogjuk, de mégis..A mentősök előtt le a kalappal, nagyon gyorsan ott voltak, nagyon gondosan, türelmesen bántak vele is, velünk is. Oxigént kellett kapnia sürgősen, amit azonnal meg is oldottak, és bevitték az egyik covid osztályra. Még a holmiját is összepakolták, külön gondjuk volt még az evőeszközökre is, pedig két fiatal férfi volt. 

A kórházi orvosokat csak másnap értük el, kétoldali tűdőgyulladása van, de kezelik mindennel, amivel kell, oxigént is kapja folyamatosan, mert szüksége van rá, de minden jel arra mutat, hogy jól reagál a kezelésre, és fel fog épülni. 

Ma már sokkal jobb a hangja is, evett is valamennyit, úgyhogy bízunk benne, hogy a nehezén túl vagyunk. 

Borzasztó alattomos valami ez a vírus. 

Vigyázzatok magatokra!