El sem tudtam képzelni majdnem tizenöt évvel ezelőtt, hogy valaha is könnyek nélkül képes leszek elengedni. Abban a pillanatban, amikor először megpillantottam, valami olyan erős kötelék alakult ki közöttünk, amiről azt gondoltam, soha, egyetlen percre sem fog lazulni.
Igazi elsőgyerekes anyukaként minden percben aggódtam érte, minden percemet és minden gondolatomat rá áldoztam. Sok-sok év telt el úgy, hogy egyetlen éjszakát sem töltött el nélkülem. Nem voltak mamánál alvós napok, vagy hétvégék (egyszerűen csak így is alakította a sors), mindig csak mi voltunk.
Amikor először aludt máshol, lerágtam az összes körmöm. Biztos voltam benne, hogy valami baja lesz. Persze nem lett.
Amikor először ment el valahova hosszabb időre csak azért, mert ő akarta, majdnem megsértődtem, hogy nélkülem akar menni.
Aztán.. eltelt ez a sok év. Tanultunk sokat, mindenről, egymásról, egymástól, és mostanra kicsit kezd is átalakulni a viszonyunk. Nyilván sosem lesz más, mint ami.. hiszen ő a kisfiam, én meg az anyukája vagyok. Mégis.. hiába kamasz, tökéletesen megbízom benne. Tudom, hogy fognak inni egy-két sört, urambocsá' még esetleg valami mást is becsempészett valaki. De tudom, hogy van esze, és képes használni is. Millió dologról beszélgettünk az elmúlt sok-sok évben, és tudom, hogy képes elővenni azt a bizonyos "jobbik eszét" minden helyzetben. :) Kamaszfiú, nagyszájú és nagyokos, mégis bízom benne.
És most először van az, hogy egyetlen könnycsepp és különösebb litánia nélkül elengedtem. Nem érzek késztetést arra, hogy minden percben sms-t írjak neki, vagy megcsörgessem. Örülök, hogy felhívott, tudatni, hogy megérkeztek, és örültem, hogy felhívott délután is. Elmesélte, vele mi újság, megkérdezte, itthon mi van, és ennyi volt.
Felfogtam, és megértem rá, hogy szüksége van néha ilyesmire is. Egyedül lenni. Nélkülünk. Mert ez az élet rendje. Ő leválik rólam, én meg róla.
És tessék.. most azért csak kibuggyantak azok a könnyek. Mert könnyűnek nem könnyű ez. Mégiscsak az én kicsi fiam... és mégis olyan üres nélküle a lakás. :)
Most nagyon irigyellek. És remélem, hogy 8-10 év múlva én is így hiszek majd a nevelésem és a kötelékünk erejében.
VálaszTörlésjó, hogy így van nálatok! Én is mindig hinni akarok benne...sajnos nem mindig lehet. Nehéz, de a fiúkkal más lesz nekem is, már most látom...
VálaszTörlésNagyon jó lehet ezt érezni Dius, ezt a együtt megszerzett bizalmat, remélem, hogy nálunk is így lesz... (két fiunk van egy majdnem 11 és egy majdnem 3 :) )
VálaszTörlésÍgy érzek ahogy te, talán csak annyival másképp, hogy nálunk ez egy folyamat , ami évek óta tart. Talán ott kezdődött, amikor nem negdett be a fürdőszobába, 8 éves kora körül, aztán a sport, az utazós versenyek, az edzőtáborok, az erdei iskola, a zánkai tábor, most a kilencig tartó esti foci, a tízórás hazaérkezés a városi edzésról- szóval mi is eljutottunk a z önállósodásig, de pont jól és jókor, hisz szeptemberben már ő is a városba fog iskolába járni. NAgyon jó érzés, hogy nagy és okos és szép és megbízható és nagyon furcsa, hogy fogalmam sincs mikor lett ilyen, hogy kiesett egy csomó év, amikor még cuki volt és vigyorgós idétlen kisfiú, babailattal - nem emlékszem hová lettek azok az évek, hangok, illatok.
VálaszTörlés11 éves az enyém és már most látom, hogy egyre inkább "sok" vagyok neki. Olyan nehéz nekem ez, de még is akarom hogy megállja a helyét egyedül is. Én meg belül sírdogálok.:)
VálaszTörlésMindenkinél így lesz, remélem, ahogy nálunk. Több év volt ez nálunk is, szépen, fokozatosan történt.. így most ugyan roppant meglepő nekem is az egész, mégis olyan természetes. :)
VálaszTörlés