Azért jó

Régóta meggyőződésem, hogy minden életszakaszunknak van egy sajátos énje. Mióta gyerekeim is vannak, azóta még jobban meggyőződhettem erről, mert náluk is így van ez. Egészen bámulatos dolog látni az ő fejlődésüket e téren is, mert míg magammal és Balázzsal kapcsolatban leginkább a tinikorunktól kezdve emlékszem csak igazán ezekre a dolgokra, addig náluk az első pillanattól itt él bennem minden. Hatalmas csodaként tekintek arra, hogy részese lehetek az életüknek, és láthatom az összes ilyen fejlődési szakaszukat. Érdekes, hogy a fő jellemvonásaik semmit sem változtak sohasem, mégis ezek is valahogy alakulgatnak-csiszolódnak, vagy inkább kiforrnak.
Többek között ezért van az, hogy nem nagyon vannak nálunk irányelvek arra vonatkozóan, hogy mit csináljanak. (ami ugye nem egyenlő azzal, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak) Kíváncsian, a tőlünk telhető legnagyobb támogatással figyeljük, hogy merrefelé tartanak, és csak néha, amikor már nagy a szükség szólunk bele abba, ha esetleg nagyon rossz irányba tartanak. (volt már ilyen.. és minden bizonnyal lesz is még).
Kemény erőpróba néha ez a fajta szemlélődés, mert a saját tapasztalataink birtokában már másképp gondolkodunk, mint ők. Ráadásul a szüleik vagyunk, és az is a feladatunk, hogy vigyázzunk rájuk, akár önmaguktól is próbáljuk megmenteni magukat. Mégis néha fel kell vennünk az ő "szemüvegüket" és azon keresztül is körülnézni. Nem könnyű így látni már, amikor a mi szemünket rég elhomályosítja a hétköznapok szürkesége, és nem látjuk annyira színesnek és érdekesnek a világot, mint ők. De kell így is látnunk, sőt, most kell csak igazán tudnunk így is nézni, mert kezdődik a kamaszkor, és ha nem leszünk képesek erre, menthetetlenül el fogjuk veszíteni őket. Mert nekik most az a dolguk, hogy távolodjanak tőlünk. Kipróbálják magukat nélkülünk, szembeszálljanak velünk. Azon fog múlni, hogy majd pár év múlva hogy találnak vissza (vagy visszatalálnak e?), hogy mi most melyik szemüvegen keresztül nézünk. És mennyire találjuk meg az egyensúlyt a féltés, és az engedékenység között.
Mindhármójukhoz másféle kulcs való. A háromból kettőt úgy tudunk jól kezelni, hogy az egyiknek a kulcsa inkább nálam van, a másiké pedig inkább Balázsnál. A komoly lecke az lesz, amikor majd a legkisebb királyfi összemixelt kulcsát keressük. Mert azt bizony össze kell majd raknunk kettő félből.. mert ő itt is van, meg ott is van. :)
Egyébként a világ legjobb dolga szülőnek lenni. Legalábbis ennek a három fiúnak nagyon jó dolog a szülőjének lenni. Pedig ha össze vagyunk zárva egy autóba több órára, akkor néha kiakadok. :D