Ezen is túl

Nem volt könnyű az elmúlt két napunk. Általában sem egy sétagalopp hétköznapjaink vannak, de ez a két nap szinte minden eddigit felülmúlt. Vagy legalábbis ez a a helyzet volt, amiben még sohasem voltunk.
Kedden reggel bevittük apósomat a kórházba. Úgy volt, hogy szerdán 11-kor műtik.
Elolvastam a műtéti tájékoztatót, majd azt tanácsoltam neki, hogy ne olvassa el, inkább csak ott a lap alján írja alá. Nekem is gombóc volt a torkomban, amikor a kíméletlen őszinteséggel taglalt halálozási arányokról és egyebekről olvastam, gondoltam, neki ezt nem kell így írásban látni, mikor egyébként is az a legnagyobb félelme, hogy nem fog felébredni. Meg amúgy is tudott mindent már.
Szerdán váltott szakban dolgoztunk Balázzsal, én reggel, ő délután. Talán jobb is volt így, mert amíg én a szokásos magamba zárkózottsággal izgultam, ő a legkisebb váratlan feszültségtől is bombaként robbant. (na, többek között ezért vagyunk ilyen jó páros, mert még ebben is kiegészítjük egymást :D) Így aztán keveset kommunikáltunk, azt is tőmondatokban leginkább. Tudtam én, honnan fúj a szél, és bölcsen úgy döntöttem, nem piszkálom, majd túl leszünk ezen, és akkor megkönnyebbül. Elmúlt a tizenegy óra, és mivel nem kaptunk hírt az ellenkezőről, így úgy gondoltuk, meg is kezdődött a műtét.
De mekkorát tévedtünk. Háromkor hívott apósom (az ütő állt meg bennem, mikor megláttam a nevét a kijelzőn), hogy fél háromkor lemondták a műtétet, mert elhúzódtak az előzőek, így rá már nem került sor a műtét hosszúsága miatt. Addigra persze túl volt minden előkészületen, rendesen be volt nyugtatózva is, akkor még hallatszott a hangján is. Mint kiderült, azért nem telefonált, mert aludt egész délelőtt. :) A műtétet ma reggelre halasztották.
Ma hajnalban úgy mentünk dolgozni, hogy mindkettőnk gyomra helyén egy icipici csomócska volt csak. Tudtuk, hogy ma bekövetkezik, tudtuk, hogy kell, és jó lesz neki utána, na de ki az, aki nem félne egy hat-nyolc órásra saccolt szívműtéttől?
Egykor még nem tudtunk semmit, illetve azt gondoltuk, hogy a nagyján már túl van, hiszen a reggeli elsőség azt jelenti nálunk, hogy nyolckor nekiálltak. Hát.. tévedtünk. Egykor vitték be a műtőbe. Majdnem infarktust kaptam én is, mikor megtudtam. De legalább már bent volt a műtőben. Innentől minden gondolatunk ott járt, még akkor is, ha egy szó nem sok, annyit nem beszéltünk róla. Vártuk, hogy teljen az idő, és lehessen telefonálni.
Valamiért mindenki úgy gondolta, hogy én fogok telefonálni a kórházba. Tulajdonképpen én is, mert úgy éreztem, a menyeként én leszek az, aki majd felkészíti a fiait arra is, ha valami nem úgy alakult, ahogy kellett. Remegő kézzel hívtam az intenzív osztályt. Foglalt volt. Olyan öt alkalommal. A hatodikra kicsörgött. Majdnem elfelejtettem a nevemet is, amikor felvették. Akkor vettem először levegőt, amikor azt hallottam az egyébként cseppet sem kedves nővértől, miközben átadta az orvosnak a telefont, hogy a "11-es ágyon fekszik". Az orvos nagyon kedvesen tájékoztatott arról, hogy minden rendben van, stabil az állapota, a műtét a tervek szerint zajlott, jelenleg még lélegeztetik és altatják, de még ma este felébresztik, és talán holnap lekerülhet az őrzőbe is az intenzívről.
Amikor letettem a telefont, gondolkodás nélkül berohantam, hogy megosszam Balázzsal a jó hírt. Láttam az arcán a határtalan megkönnyebbülést, és el kellett fordulnom, hogy ne lássa, nekem bizony folynak a könnyeim.
Így vagyunk most. A legelső nagy izgalmon túl vagyunk, és nagyon bízunk benne, hogy minden ilyen jól fog sikerülni, és végül, amikor már mindenen túl lesz, jobb lesz az a koszorúér, mint valaha. :)