Emlékül

Amikor még reggel fogalmazgattam magamban a bejegyzést, akkor azt gondoltam, egészen más lesz a cím. Aztán úgy alakult, hogy kissé át kell fogalmaznom az egészet. Szomorú oka van az emlékezésnek.
Két férfire emlékezünk, akikben életükben azt hiszem, a világon semmi közös nem volt. Ma már ugyanazon a sorson osztoznak, talán ugyanott is vannak.
Gyuri, akit a városban csak "a szatyros Gyurinak" hívtak, évek óta hozzánk tartozott. Nem volt otthona, nem volt semmije, csak két nagy spar-os szatyor. Ritkán szólt bárkihez is, tette a dolgát tavasszal, nyáron, ősszel, télen. Gyűjtötte az eldobált üvegeket, amiket aztán valamelyik boltban visszaváltott, és abból vásárolt. Azt nem mondom, hogy soha nem alkoholizált, mert az nem igaz. De többnyire kaját vett magának. Gyuri az évek hosszú sora alatt annyira hozzánk tartozó lett, hogy mindig akadt valaki, aki adott neki tiszta ruhát, aki befogadta egy-két napra, hogy legyen egy hely, ahol aludhat, különösen ilyenkor, télen. Cserébe fát vágott, füvet nyírt, amiben tudott, segített. Azoktól, akik segítették őt rendszeresen, tudom, hogy mindig nagyon nehezen fogadta el azt, amit juttattak neki, szabadkozott a végsőkig. Akivel szóba állt, azoknak elmesélte, hogy nem volt ő mindig földönfutó, volt neki lakása, csak mikor elvált, otthagyott mindent a feleségének. A történet szempontjából mindez teljesen lényegtelen, de tény, nem volt egy ősbunkó, és csak akkor hallottam őt egyszer-kétszer csúnyán káromkodni, amikor az iskolás gyerekek csoportosan "lecsövesezték", és kiröhögték. Megjegyzem, akkor is úgy gondoltam, igaza volt. Karácsonykor a boltban futottunk össze, ő hozott egy pár üveget, aminek a fele nem volt jó, így nem volt elég pénze arra, amit venni szeretett volna. Egy babkonzerv és egy konyak lett volna. A konyakot ott hagyta. Nekem elszorult a szívem a gondolattól, hogy az egyetlen dolog, ami akkor egy kicsit átmenetileg megmelengette volna őt, ott kellett, hogy maradjon. Megvettem neki. Szabadkozott, amikor átadtam neki, Boldog Karácsonyt kívánva, de végül elfogadta "Az Isten áldja meg a jóságát."
A héten figyeltem, ahogy jött ez a nagy hideg, hátha összefutunk valahol. Gondoltam, megmondom neki, jöjjön arra a bolt felé, és a szomszédos "gyorsbüfében" majd valahogy megetetem, legalább egy tányér levessel, vagy főzelékkel. De nem találkoztunk.
Zoli, mondhatnám, hogy Gyuri tökéletes ellentéte. Családi vállalkozásban dolgoztak, szorgos, dolgos, mosolygós ember. Két fiú gyereke is van, a kisebbikkel Patrik együtt focizott. Annak idején volt alkalmunk többször beszélgetésbe elegyedni is a focipálya mellett, és mindig megállapítottam, hogy olyan igazi "rendes férfi", aki nagyon szereti a feleségét, és a gyerekeit. Büszke volt mindkét fiúra, és büszke volt a feleségére, aki olyan jól segítette a fiúkat az iskolai tanulmányaikban is, és támogatta őket a sportolói tevékenységeikben. A családi vállalkozásban is tevékenyen részt vett, mindig épp ott segített, ahol kellett. Szállított, kiszolgált, mikor mit. Házat épített, tele volt tervekkel mindig, hogy még mit fog megcsinálni, vagy épp mit csinál inkább másképp. Azt gondoltam róla, hogy olyan igazi "stabil hátország" lehet mindenkinek.
Zoli és Gyuri sorsa a héten összefonódott. Gyuriról a hét közepén jött a hír először. Felakasztotta magát. Először nem hittem, később már muszáj volt, mert hivatalos lett. Zoliról ma délután kaptam ugyanezt a hírt. Ma reggelre ő is ugyanezt tette. Mindketten halottak. Egyikükről sem tudhatjuk, miért tették, amit tettek. Gyuri döntése egy kicsit érhető, hiszen évek óta nagyon kilátástalan sorsa volt, ez a hideg pedig még az ő sokat megélt testét-lelkét is teljesen kikészíthette. Zolié teljes döbbenet, és értetlenség. Azt hiszem, ha bárkit megkérdeznék róla a városban, mind ugyanazt mondaná, de hát ő olyan kedves volt mindig.
Nem tudom, mi az oka annak, hogy valaki képes azt mondani, kész, odadobok mindent, ami az itteni életem, mert elég volt. Megérteni, és elfogadni is nehezen tudom.
A kérdés viszont azóta is motoszkál bennem,vajon én tudom e biztosan a családom tagjairól, hogy nem őrlődnek e titkon olyan dolgokon, ami ide vezethet? Vajon biztosítom őket elégszer arról, hogy mindent meg tudunk oldani, túl tudunk élni, ha itt vagyunk egymásnak?
Gyuri és Zoli lelke az én "hitem" szerint még messze van a célba éréstől, de szívből kívánom nekik, hogy hamar odaérjenek, és nyerjék el a feloldozást.
Nekünk, akik itt vagyunk, és nap mint nap szembesülünk ilyen tragédiákkal, kívánom, hogy elég nagylelkűek legyünk megbocsátani nekik, és elég nyitottak ahhoz, hogy elfogadjuk a döntéseiket. (és járjunk nyitott szívvel, hogy mindig "hazatalálhasson" valaki)
Gyuri és Zoli, az Isten nyugosztaljon benneteket. :(