Búcsú

Előre is elnézést kérek a nem éppen vidám téma miatt. És előre is figyelmeztetek mindenkit, akinek egyébként is rossz kedve van, hogy ezt most NE olvassa végig. A bejegyzés kizárólag azért születik, hogy ki tudjam magamból írni ezeket az érzéseket, gondolatokat. Még az is előfordulhat,hogy valakit megbántok.
Ma temetésen voltam. Zolit temették, akiről nem olyan régen írtam. Elég fura érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy elkísérjem e az utolsó útjára, vagy sem. Az egyik részem mindenképpen ott akart lenni. Ez a részem az, amelyik így tudja lezárni, ténylegesen elhinni, hogy már nem találkozunk többé. A másik részem pedig semmiképp nem akart ott lenni. Ez az a részem, aki nem akar szembesülni az emberek fájdalmával. És volt ebben a részben még egy kicsi olyan is, amelyik haragszik, és nem tudja elfogadni, hogy képes valaki így is.
Sok minden miatt végül úgy döntöttem, elkísérem őt. Tegnap még szent esküt tettem rá, (ennyit az én esküjeimről?) hogy ha tényleg megérkezik a hó és a szél, akkor nem fagyasztom meg magam. Ma délelőtt, amikor elkezdett szakadni, inkább kerestem alternatív megoldást arra, hogy ott is legyek, és meg se fagyjak. Ekkor már tudtam, a harag érzést eltompította bennem rég az az érzés, hogy búcsúzni tőle csakis ott és úgy lehet. Tényleg nem volt annyira közeli ismeretségünk, hogy akár csak tartoztam volna neki ezzel. A húgával igen. De vele nem. Mégis..
Délben még arról kérdezgettem Balázst (akinek az enyémnél sokkal komolyabb teológiai jártassága van),hogy vajon pap temeti majd? És ha igen, akkor hogy fogja elbúcsúztatni? Mert ugye az öngyilkosokat régen nem is temette el a pap, mert nem kerülhettek a mennyországba. Őszintén szólva leginkább az a rész foglalkoztatott, hogy mi lesz most vele akkor? Mert az nem lehet, hogy egyetlen eltévelyedés miatt az egész eddigi minden sutba vágódik, és emiatt majd már soha többé nem "indul" ilyen esélyekkel a következő életeiben. Ezen mondjuk úgy egy hete aggódom. Abban biztos vagyok, hogy tényleg nem ott van, ahol kéne lennie (ne is kérdezzétek, úgysem tudom elmondani mitől vagyok ebben biztos), de arra senki nem tud válaszolni, van e még esélye jóvá tenni, hogy engedett az ördög megkísértésének.
A temetőhöz érve fejbe kólintott az iszonyatosan nagy tömeg. Egyforma arcok voltak, mind-mind azt az értetlenséget és hitetlenséget tükrözte, ami azóta a nap óta kísért itt körülötte. A gyerekeit látni iszonyatos volt. A felesége egy megtört, szenvedő asszony, nagyon messze a régi önmagától. Amikor ezt láttam, újra haragra gerjedtem idebent, amiért a halált választotta.
A szertartás fura volt, nem csak a pap fiatalsága miatt, hanem mert ugyan eltemette őt, de egyszer sem imádkoztunk az ő lelki üdvéért, csak az ittmaradókért. Ami a legfurább volt.. a temetés kezdetekor sütött a nap. Aztán ahogy elkezdett beszélni a pap, feltámadt a szél. Amikor pedig már a koporsó lent volt a föld alatt, esni kezdett újra a hó. Mintha az elemek harcoltak volna érte. Nem tudom ki nyert.
A temetések után mindig megállapítom, hogy semmiképp nem akarok koporsós temetést. Pedig régen azt gondoltam, soha, semmi nem venne rá másra. De az mindennél szörnyűbb, ahogy egy fa ládára rá van írva: x. y. élt akárhány évet. 
Ma ezen kívül még azon is elgondolkodtam, vajon mekkora elszántság kell ahhoz, hogy valaki ne akarja tovább csinálni? Vagy mennyire kell megőrülni ahhoz, hogy mindent feladjunk? Tudom, hogy nagyon sokan élnek súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel, vagy akár méltatlan körülmények között, de ez elég ok e ahhoz,hogy mi döntsük el, mikor akarunk menni? Emlékszem, amikor 14 évesen ücsörögtem egy ilyesmi téli estén, mint ez a mai feltett lábakkal a sötét szobában, és folytak a könnyeim, mert nagyon fájtak a lábaim (sokizületi gyulladásom volt). Akkor, a kamaszos lázadós énem eljátszott a gondolattal, hogy valahogy leugrok az ablakból, hogy többet ne fájjon. Aztán a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy azokon gondolkodom, hogy de akkor nem is fogom tudni, milyen férjem lenne..
Soha többé nem engedtem magamnak, hogy ennyire fel akarjam adni, akármilyen nehéz pillanataim voltak is.(pedig akadtak) Természetesen ez én vagyok, és mások másképp élik meg, másképp gondolkodnak. Mindig vannak, akik átadják magukat az egész rossznak, és hagyják megtörténni..
Ők azok, akikért mindig sírnak.... akiket nem lehet elbúcsúztatni, mert nem volt idő semmire. Sem lehetőség. Adja Isten, hogy soha többé ne kelljen ilyesmivel szembesülnünk..



És azért egy szerény jó is jut mára: teljesen magamtól sikerült egy órával hamarabb felkelnem, és így Patrik beért a nulladik órára próbálni a március 15-i műsort. :)