A takarítás pedig remek alkalom a gondolkodásra. Ma a wc, és a fürdő voltak a sorosak (illetve ők kezdték a sort). Nálunk a wc is full extrás, mert ott is be van polcozva minden, itt kaptak helyet a mindenféle súrolószerek, gyógyszeres dobozok, ilyesmik. Jó sok polc van, mindet leszedtem, a rajta levő bigyókat lemostam, letöröltem, aztán visszapakoltam. Aztán ugyanezt eljátszottam a fürdőben is, ahol még bonyolítottunk annyit ezen a polcrendszeren, hogy a három sor polcon fonott kosarakban van minden. Nem kevés fonott kosárról beszélünk, de ezt is mindet leszedtem, és lemostam, kimostam, a benne lévő akármiket is. Be is írtam magamnak a végén egy jó nagy piros pontot.
És közben még gondolkodtam a tegnapi posztomon. Merthogy oké, hát ilyen vagyok, de mitől is lennék más? Soha nem volt előttem példa, hogy hogy is kéne.. Sem anyám, sem a nagyanyám, de még a nőrokonaim egyike sem az a kifejezetten nőies vonalat képviselő valaki. Sőt. Anyám és nagyanyám még a hajukat sem festették be soha, pedig ezt a korán őszülést tőlük örököltem. Ma már vicces egy kicsit, hogy harisnyát felvenni felnőtt fejjel egyedül tanultam meg, mert gyerekként egyszerűen mindig nadrágban járattak, pedig annak is mindig kiszaggattam a térdét, mert estem-keltem. Nem voltam helyes kislány, mert rettenetesen kövér voltam, és mindig rövid hajam is volt. Gondolom emiatt is volt mindig a nadrág. A kövérségemből adódóan pedig a nadrág sem volt sosem olyan, amilyet szerettem volna (mert mindenkinek olyan volt), egész egyszerűen nem kaptunk olyat, ami rám jött volna. Élénken emlékszem a márványkoptatott farmeres sztorira. Akkor jött divatba.. és én nagyon vágytam rá, mert már mindenkinek volt, csak nekem nem. Szülinapom közelgett, így anyámmal együtt mentünk vásárolni, hogy na, akkor az lesz az ajándékom. Határtalan boldogságom addig tartott, amíg ki nem derült, hogy a vágyott kék márványkoptatott gatyából a legnagyobb méret sem jön rám. :( Kaptam helyette egy szörnyű zöldet. Amit utáltam, már akkor, amikor először megláttam, de nem mertem azt mondani, hogy nem kell. Így jött a zöld gatya, amit aztán jó sokáig kellett hordanom, mert "ha már megvettük ennyiért...". A húgom meg, a kis egyszálbelű vígan mászkált a kékben..
A kövérségemnek (és ez nem túlzás, hatodikos koromban több volt a súlyom, mint most), és az egyébként is ilyen alkatomnak köszönhetően hamarabb nőiesedtem, mint a többiek. Szörnyen zavart, amire apám még rátett egy lapáttal, mert onnantól kezdve hónapokon keresztül "Popocicinek" (akkor ment az a mesefilm, amiben volt egy ilyen szereplő... a főcímdallamra emlékszem, de a címére nem) hívott. Én pedig bő pulcsikkal, és görnyedt tartással takargattam, amim van. Naná, hogy az összes rokon öregembernek is ki kellett szúrni, és csorgó nyállal, idióta vigyorral tették a megjegyzéseket, és próbáltak néha megszorongatni. Volt, aki nem átallotta megjegyezni, hogy "De jót játszanék én ezekkel, kisleányom!" Azóta is kerülöm őt, és mindig eszembe jut ez a mondata, pedig ma már örül, ha menni tud (és a mellméretem is erősen csökkent). A görnyedt testtartás maradt, és a folyamatos gyanakvás az idiótán vigyorgó férfiakkal szemben..
Sminkelni soha senkit nem láttam. És nem is tudtam megtanulni, mert kézügyességem nulla, és ahányszor csak többet akartam egy egyszerű szemkihúzásnál, a végeredmény valami idegen bohóc lett a tükörben, akitől aztán gyorsan meg kellett szabadulnom. Ami nem megy, azt meg nem kell erőltetni, így aztán most ott a fürdőben, egy kosárban várja egy rakás szemhéjfesték, és rúzs, hogy egyszer majd kidobjam őket a kukába.
Amikor lefogytam (semmi akaraterő.. csak egy mandulaműtét kellett hozzá), akkor nagyon örültem neki, hogy végre én is vehetek fel normális ruhákat. Persze, önbizalmam sosem volt, pedig máig emlékszem rá, hogy volt egy érdekes narancsos-rózsaszínes miniszoknyám, amit nagyon szerettem hordani, és élveztem, hogy végre megtehetem. De csak itthon. Az utcára nem mertem kimenni benne.
Sokféleképp mondtam már, hogy Balázs mekkora kincs nekem, és most megint ezt kell mondanom. Mert ő volt először, aki azt mondta, hogy olyan helyes lány vagyok. Soha még senki azelőtt, és nem is tudtam jól kezelni a helyzetet, mert gőzöm nem volt róla, mit is kéne reagálnom erre. (ez sem sokat változott, elég nehezen tudok mit kezdeni azzal, ha szembedicsérnek) Nehezen hittem el, hogy nem a hibákat nézi rajtam, hanem azt, ami tetszik neki. A stílusomon és az önbizalmamon sokat csiszolt már akkor is, mikor még ő nem is sejtette, hogy én leszek később, akit majd egész életében nézegethet nap mint nap.
Vannak ezek a dolgok a múltamból, amiket ugyan nem szedek elő így, ebben a formában minden nap, mégis nyomott hagyott. Nem húzom ki magam sosem, és még mindig azt gondolom egy csomó mindenről, hogy én ezt nem vehetem fel, vagy én ilyet fel sem próbálhatok, mert úgysem jó rám.
Pedig.. jó lenne egyszer jól érezni magam úgy igazán a bőrömben. És mondjuk úgy kinézni, hogy még én is elégedett legyek vele maradéktalanul. Még akkor is, ha azzal azért tisztában vagyok, hogy az számít, ami belül van.. és belül jóban vagyok magammal. :)
Ehhez például bírnék egy ilyet.. mondjuk úgy, hogy lenne benne valami letölthető alkalmazás (legyünk modernek), ami megmutatná, mit mivel vegyek fel. :)
