2009. dec. 30.

Megint bekérdeztek...

Ma rájöttem, hogy át lehet állítani a bejegyzés-szerkesztőt egy újabb verzióra, úgyhogy gyorsan átállítottam, hogy kipróbáljam. És így akkor végre tudok áthúzott szavakat írni, mert mondjuk tényleg, enélkül nem is élet az élet... Meg még ki tudja mi minden változott, amit fel kéne fedeznem, csak ha nem szúrja ki a szemem, akkor nem biztos, hogy sikerül is.
Meg most akkor ezzel az új szerkesztővel megírhatom ma esti nem éppen kellemes beszélgetésem történetét legkisebb királyfival. Miközben fürdés után bekentem, megkérdezte, szoktunk e szexelni apával? Kettő másodpercem volt gondolkodni, mert várakozásteljes tekintettel nézett rám, így hát bevallottam, töredelmesen, hogy igen, szoktunk. Ezek után megkérdezte, teljesen felvillanyozódva, hogy akkor megmutatjuk e neki, mert ő még olyat sosem látott, és kíváncsi lenne rá. Röhögést visszafojtva, elég felháborodott hangon tudattam vele, hogy arról szó sem lehet, mert az nem tartozik senkire. És ha már így témánál voltunk, kénytelen voltam jó korán megkezdeni (vagy ezt tényleg nem lehet elég korán) a felvilágosítást, miszerint a szexelés a felnőttek dolga. És azok csinálják, vagyis az a férfi és nő, akik szeretik egymást. Bevallom, fontosnak tartottam kihangsúlyozni a férfi és nő szavakat, nehogy összekeveredjenek a dolgok. És csak egy pillanaton múlt, hogy nem azt mondtam, hogy férj és feleség, de aztán rájöttem, hogy azért nem kéne félrevezetni, mert ugyan kicsi, de nem hülye biztosan.. pláne ki tudja, mi raktározódik, és nehogy az én lelkemen száradjon már, hogy majd szűzen akar nősülni esetleg.
Kínos pillanatok voltak, és röhejesek is. És komolyan mondom, visszasírom azokat a pelenkázós éveket, mikor még nem kellett ilyenekkel foglalkozni, mert beérték azzal is, hogy tudtam, mit mond a tehén, a ló, a cica, meg a kutya. Napjában ezerháromszázötvenötször, de még az is jobb volt.
És mi vár még rám?

Kinek írom?

Hangzott el a kérdés a minap. Jogosan, egyrészt. Mert nem túl népes az olvasóközönségem sem, meg a google-nak sem engedtem meg, hogy megtaláljon, meg úgy egyáltalán, nagyon kevés az az ember, akinek megmondtam a címet, hogy akkor tessék, itt és itt olvashatsz.
Ennek vannak okai. Egyrészt, mert nem akarok megbántani senkit. Tudom, hogy az emberek nagyrésze nem szereti, ha őszintén hallja a véleményemet legyen szó bármiről. Ilyen mélységekben pedig, ahogy itt néha (sokszor) elhangzik, végképp nem szeretnék tudni. De ha mégis tudomást szereznének róla (értsd: olvasnák), biztosan nem is értenék, miért ezt gondolom. Nem mintha olyan nagyon fura szerzet lennék, vagy olyan másképp gondolkodnék.. ez nem hiszem, hogy így van. Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb másoknál. Ember vagyok ugyanúgy. Amiben különbözünk, hogy én leírom, adott esetben megmondom amit gondolok.
Nem írhatom a gyerekeimnek célzottan, mert elsősorban rólam szól, nem róluk. Persze, életünk fontos eseményei kapcsán mindig részesei az írásomnak, már csak azért is, mert legyenek bármilyenek is, akkor is ők a legfontosabbak.
Úgyhogy a válaszom az volt: magamnak. És részesülhet benne bárki, aki olvassa, és valamilyen úton-módon idetalál. Egyáltalán nem zavar, hogy tudom, vannak, akiktől link mutat rám, sőt, határozottan örültem, amikor először láttam.
Visszajelzés vagy érkezik, vagy nem. Néha bánt, néha nem. (azért a mese kapcsán igazán írhattatok volna egy-két gondolatot, hogy tudjam, tetszett, vagy nem... :P)
A lényeg akkor is az: szeretem írni, és szeretem, hogy néha, ha olyan kedvem van, akkor visszaolvasok úgy egy évvel korábbra, és megelevenedik sok minden a gondolataim nyomán.
És ugye mindig ott van a lehetősége annak, ha mégsem érzem már jól magam írás közben, akkor egy kattintással megszűnik minden. De ez elég félelmetes elgondolás. Mert ez itt az első betűtől az utolsó pontig én vagyok. :)

Másfél évtizede tartó (v)iszony

Ez is hozzám tartozik. Együtt nőttünk fel. Mondhatom azt is, a leghűségesebb "társam" volt kamaszkoromban, és felnőtté válásomban. Mert ott volt mindig, mikor kellett a maga megnyugtató voltában, és azokban a percekben, amiket együtt töltöttünk, lehettem bármilyen rosszkedvű, mindig megvigasztalt. Persze, sosem nézték jó szemmel a kapcsolatunkat. Kamaszként az anyám haragudott és tiltotta tőlem minden létező eszközzel, ami persze hogy azt eredményezte, hogy még jobban ragaszkodjak hozzá. Aztán később már mindenki ellene volt, jelen pillanatban a páromnak is ez a legnagyobb ellensége.
Na, nem.. nem úgy indult kettőnk kapcsolata, hogy ebből egy több, mint tizenhat évig tartó valami lesz. Mert első találkozásunkkor nem volt szimpatikus egy kicsit sem. Sőt, nagyon nem. Csak aztán úgy gondoltam, próbálkozzunk még, mert nagyon akartam vele kapcsolatba lépni. Nagyon akartam én is mindazt, amit képvisel. Aztán persze én győztem. Vagy ő. Mert szép lassan, fokozatosan kialakult közöttünk az a viszony, ami jelenleg is tart, és ahol Ő uralkodik dölyfösen, mert már rég nem én vagyok az irányító. Legyőzött, és kialakította azt a fajta függőségi viszonyt, amiből nehéz szabadulni.
Pedig mindig azt gondoltam ám, hogy vagyok én annyira független, és karakán, hogy ha úgy gondolom, már nincs rá többé szükségem, akkor majd szépen elköszönünk, és mintha mi sem történt volna, éljük az életünket egymás nélkül tovább. Na, ebben óriásit tévedtem. De csak azért, mert nem mértem fel az Ő rám gyakorolt manipulatív hatását.
Mert a mai napig is itt van minden percemben. Segít vigasztalódni, ha bánatos vagyok, segít lehiggadni, ha ideges vagyok, segít felébredni reggelente, és még megannyi helyzetben segít gondolkodni, elintézni, vagy csak épp beszélgetés közben előkerül. Annak idején elvégezte feladatát, és lettem általa felnőttebb, magabiztosabb, és még talán pár kiló is lement rólam miatta (bőven volt miből). Mostanra már elég felnőtt vagyok (néha túlságosan is), a magabiztosságom sem szorul támogatásra, és a kilókkal sincs gondom.
Vele annál több. Annyira épült be az életembe, hogy nem tudom elképzelni nélküle. Lehet bármilyen is... akkor sem. A függőség e, vagy csak az a másfél évtizedes szoros kapcsolat az oka, ami alatt annyira megszoktam, hogy velem van. Vagy csak az a gondolat, ami befészkelte magát jó mélyen a tudatalattimba, hogy ha megszabadulok tőle, akkor el is fogok hízni.. Vagy csak olyan nehezen válok meg azoktól a dolgoktól, amikhez hozzászoktam.
Vagy egész egyszerűen csak minden rossz tulajdonsága ellenére mégis szeretem. Mert még mindig él bennem a kamaszkori dac, ami lázad minden tiltás ellen. Még mindig jó elbújni kicsit a felhő mögé, ami akkor, adott pillanatokban körülvesz. Pedig nem szeretem, mert büdös. Nem szeretem, mert drága. És leginkább nem szeretem, ahogy uralkodik rajtam.
És itt a választás pillanata. Amikor el kéne végre nagyon komolyan határoznom magam, és kiállni teljes mellszélességgel az elhatározásom mellett. Ami ugye ésszerűen az, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljunk meg egymástól...
Csak tudnám, hogyan....

2009. dec. 29.

Még egy Elf család

Itt , csak ezt már nem tudom úgy beilleszteni, mint az előzőt, mert ahhoz újra kéne csinálnom az egészet. De azért megnézhető. :))

2009. dec. 28.

Nézőpont kérdése

Na, és akkor kicsit már túllépve az ünnepi emelkedett hangulaton, ami -itt és most bevallhatom- annyira kellett a lelkemnek, mint egy falat kenyér, kissé hétköznapibb témákra evezek.
Rögtön a relativitás-elméletet boncolgatnám. Na, nem, nem kell megijedni, és azonnal a piros x-re kattintani ott a jobb felső sarokban, mert nem voltam túl jó fizikából. Szóval, nem kell ilyen Einstein-féle elméletekre gondolni. (remélem, nem lőttem bakot, és a fent említett elmélet tényleg az övé)
Szóval.. van egy csomó dolog az életemben (nyilván másokéban is), ami nagyon csak nézőpont kérdése.
Mert a gyerekeim vajon tényleg iszonyatosan hangosak, vagy csak nagyon kicsi a lakás, és mindent hallok?
Mert a férjem tényleg nagyon korán elalszik, vagy én fekszem le későn?
Mert tényleg olyan gyorsan telik az idő, vagy én osztom be rosszul?
A gyerekeim tényleg sokat esznek, vagy csak én utálok folyton kaját csinálni?

És még mennyi minden, ami attól függ, épp milyen hangulatban vagyok. Mondhatnám, milyen gatya van rajtam. Vannak azért örök dilemmáim, mint a baba-kérdés, amivel kapcsolatban sikerült megint saját magamat jó mélyre löknöm. Mert mire tök jól megbeszéltem magammal (értsd:belebeszéltem magamba, hogy ez így jó), hogy örüljek neki, innentől mindenki önállóbb lesz, na, addigra körülöttem megint babaeső kezdett hullani. De komolyan... mindenhonnan. A családban, a személyes ismerősöknél, a virtuális ismerősöknél, a tévében, lépten-nyomon babák. És nem ám csak úgy simán babák. Neeeem... persze, hogy kitalálhatjátok, mindenki kislány.Kivétel nélkül (najó, majdnem). És kielemeztem már, mielőtt idepötyögném ezeket a sorokat, hogy nem vagyok irigy rájuk, mert nagyon tudtam izgulni és örülni Cucka Minkájának, nagyon tudtam örülni egyik kedves fórumtársam terhessége hírének, izgulok azért a nevelőapám fiáéknál az újabb kislányért is, és nincs bennem irigység az Ő babájukért. Sokkal inkább sajog a szívem azért, aki nem lehet(ett) az enyém. És mivel minden relatív, minden ilyen gondolatom után ostorozom magam egy kicsit, hogy miért nem vagyok elégedett a meglévő három egészséges, okos fiammal, mikor hányan odaadnák a fél életüket is. És ilyenkor persze, hogy van bűntudatom is egy kicsi. De mivel minden relatív, és az ember eleve gyarló és önző, mégis csak sajnálgatom magam a meg nem született, és a dolgok jelenlegi állása szerint soha meg nem születő lányomért. Aki tudom, milyen lenne, meggyőződésem, hogy Erik fiamra hasonlítana külsőre, és olyan érzékeny lelke lenne, mint Rolandnak, és legalább olyan logikus lenne, mint Patrik, és lenne valaki, aki időről időre elvarázsolná a férjem néha kőkemény szívét (néha=ritkán). Nekem pedig lenne valaki, akinek átadhatnám azt a sok fiúk számára haszontalan tapasztalást, és érzést, ami bennem lakik.
És hogy mi köze mindennek a relativitás-elmélethez? Na.. arról fogalmam sincs. Illetve, talán annyiban van köze, hogy néha eljátszom a gondolattal, hogy ha meg tudnánk venni valamilyen csoda folytán ezt a házat (mondtam már, hogy teljesen hétköznapi vágyaim vannak), akkor bekövetkezhetne az a helyzet, hogy "lenne hova tenni" egy újabb gyermeket. De mivel minden relatív, így lenne hova tenni, csak épp nem lenne miből felnevelni őt. Tehát, ha már minden relatív, akkor ugye egy munkahely sem ártana a házunk mellé, de akkor munka, vagy baba? Pénz, vagy gyerek? Minden relatív... tudom. És tudom, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám adott helyzetben, még akkor is, ha később, egy olyan relatív helyzetben.. esetleg kicsit bánnám, és elgondolkodnék a helyzet másik befejezésén.
De mindez csak hiábavaló álmodozás. Bár.. ez is relatív. A hiábavalóság. Mert hiába álmodozás, vagy életben tartó vágyakozás? Ugye, hogy csak nézőpont kérdése..
Na, ez egy ilyen fura bejegyzés lett. Mert épp ilyen hangulatom volt. Vagy nem is fura? Attól függ.. ugye...?

Még jó, hogy nem így van..

Túl vagyunk az ünnepeken, a vég nélküli ajándékbontásokon, meg mindenen, ami ezzel együtt jár, de még mindig teljesen eltelve minden kajával. Az idén elégedettek lehetünk, mert tényleg minden ajándék telitalálat volt, mindenki örült, a gyerekek pedig azóta is megállás nélkül játszanak az új szerzeményekkel.
Családilag nincs nálunk olyan nagy ünneplés, ami egyrészt jobb is, mert ha hatalmas méretű családunk minden tagjával ünnepelnénk, minimum szilveszterig tartana, de még az is lehet, hogy az újévben is. Mert van az anyámnak két testvére. A két testvérének van összesen három gyereke. Az idősebb bátyjának van már két unokája is, ami ugye azt jelenti, hogy ott már bővült a család. Van a nevelőapámnak két fia, mindkét fiának egy-egy gyereke is. Aztán van apósomnak is két testvére, fejenként két-két gyerekkel, a nővérénél négy unoka is, az öccsénél csak egy. Szóval, ez eddig.. számoljunk csak... 10 család. És akkor ugye itt van az én húgom és családja, a férjem bátyja és családja. Ez már 12.
Aztán van az az ág, amiből én teljesen "ki lettem tagadva". Mert biológiailag nekem is van apám (aki egyébként a húgomnál itt volt karácsonykor, épp a szomszédban, de nem tartotta fontosnak, hogy nekem boldog karácsonyt kívánjon, így aztán én is tartózkodtam eme jókívánságom átadásától), akinek ugye van egy új családja. Meg van neki eredendően hat testvére, ugye ez már hat család. De minden testvérének van gyereke is. Összesen 18. A 18 gyerek közül is van, akinek már van saját családja, szám szerint négyőjüknek összesen van négy gyereke.
És akkor nem számoltuk még az anyukám temérdek unokatestvérét, és a nevelőapám szintén népes családját, mert neki is van még hat testvére, meg azoknak családjaik, sőt, ott már unokák is, mert a nevelőapám a legfiatalabb.
Szóval, ha tényleg mindenkivel tartanánk a kapcsolatot, akkor igazán nem lenne semmi az ünneplés. :D De nem bánom, hogy így alakult.
Így csak első ünnepen bementünk apósomhoz ebédre, aztán hazajöttünk. Ekkor voltak itt a nevelőapám gyerekei, és unokái. Második ünnepen a anyám idősebb testvérének a gyerekei jöttek hozzánk gyerekestől, végre egy helyen volt az összes dédunoka (hatan vannak), jót játszottak, a két kicsi ismerkedett. És ezzel vége is volt a karácsonyozásnak családilag.
Ja, és hogy valaki hiányzik a felsorolásból? Ez így van. Anyósom. És ha nagyon ragaszkodom a számszerűsítéshez, hát akkor legyen ő is benne. Ő és az új családja. Mert van az élettársának is két gyereke, és a gyerekeinek is családja. Szóval, ott is lenne még pluszban egy pár család. De ő még annyira sem "játszik", mint az én apám.
Így végigszámolva kicsit sem bánom, hogy a család leredukálódott akkorává, amekkora. Ezt nem lehetne ép ésszel végigcsinálni, sem vendéglátóként, sem vendégként, az biztos. És pont az veszne ki a karácsonyból, amiről szól.

2009. dec. 25.

Szenteste.. és ami előtte van...

Szenteste reggelén, vagyis délelőttjén még szembesültem azzal, hogy mégiscsak kell még vennem tojást, meg tejet, meg egy-két nagyon apróságot, hogy tutira ne haljunk éhen a két nap boltnélküliségben. Két kávé után magamhoz tértem annyira, hogy le tudjam bonyolítani mindezt. Aztán azzal a hatalmas nyugalommal álltam neki még a konyhában felszámolni a kuplerájt, hogy nincs is más dolgom estig, mint rendet rakni, felmosni, és kész is. És tényleg. Összepakoltam, elmosogattam, felmostam. Csend volt, és nyugalom. És még csak három óra volt. És olyan, de olyan jól esett a lelkemnek, hogy nem "kell" egyik fiamnak sem hallani tőlem, hogy mennyire "utálom" a karácsonyt, vagy hogy a "fene ette volna meg aki kitalálta" (anyám mindig ezt csinálta), mert mégis csak sikerült mindent időben megoldani. És hát jó, ehhez az kellett, hogy beáldozzak egy éjszakámat, de na bumm.. annyit megért. :)
Akkora csend és nyugalom volt, hogy mire kettőt pislogtam a nagy félhomályban, a Jézuska ügyesen odacsempészte a fa alá a csomagokat.
Így esett, hogy az idén még sötétedés előtt ellátogatott hozzánk. Még azelőtt, hogy egyfolytában azt kérdezgették volna, hogy mikor jön már. És csodás pillanat volt, ahogy a "Mennyből az angyal" dallamaira azonnal mindhárom gyerekünk énekelni kezdett, pedig nem kötelező. És olyan kis megilletődötten keresték, vajon melyik csomagon van az ő nevük. És örültek, hatalmas örömmel a vágyott monopoly társasjátéknak, félszeg büszkeséggel a nagyon nagyfiús órának, ami mutatós, és világít, tátott szájú meglepődéssel a monopoly kártyajátéknak, vidám kiáltással a letörölhetős rajztáblának, és a számolós tárasjátéknak, és enyhe meglepettséggel a másik társasnak, amit a legkisebb kapott, meg a tech deck deszkának, ami a mi fánk alatt a középső gyereknek volt. És könnybe lábadós szemmel örült valaki a meglepetés ezüst-karláncnak, amit az utolsó pillanatban sikerült megszerezni. Én pedig ugyan már kaptam fülbevalót, de mégis várt meglepetés is. A hógömb, amire tíz éves korom óta vágyakozom, de még sosem kaptam. De venni sem vettem még soha magamnak. És most kaptam egyet, és minimum annyira örültem neki, mintha valami igen komoly értéket képviselő ajándék lapult volna a piros csomagolópapír alatt.
Az idén jól csináltuk egyébként ezt a "korai" ajándékbontogatást. Mert volt egy csomó idő nyugodtan bontogatni, kipróbálni, és nem "kellett" azonnal az az asztalhoz rohanni. Szép kényelmesen megpucoltam a krumplit, és összevágtam, aztán még mindig kényelmesen megterítettem az asztalt. A vacsorával annyi dolgom volt, hogy megsütöttem a krumplit, és megsütöttem az (előre)panírozott halat. A halászlét mindig úgy vesszük (kizárt, hogy én azt valaha is főzni fogok itthon), a krumplisalátát pedig apósom hozta magával. Megvacsoráztunk, szép komótosan, ráérősen, közben beszélgettünk, aztán kényelmesen elpakoltam, még beszélgettünk. Ezek után felmentünk anyukámékhoz, ahol szintén volt ajándékbontás, örömködés, és végül lementünk a húgomékhoz is.
És az idén szerencsére Grincs sem járt nálunk, nem rontotta el senki és semmi a Szent Este varázsát, olyan volt, amilyennek szerettük volna. Nyugodt, és örömködős. :)

Utolsó napok

Amikor azt hittem, hogy már jön a nyugis rész, és semmi nem jön közbe, és annak ellenére, hogy még hiányzik egy-két apróság, és még nem is sütöttem semmit, akkor sincs gond, mert még van három nap, és "kisujjból kirázom" a hátralévő teendőket, hiszen fejben egészen jól megkomponáltam. Na, ekkor és itt felébredtem... mert ugyan nem ért bilibe a kezem, ám vasárnap este, miközben még az utolsó, ajándékba szánt mézest nyújtottam, megérkezett mellém elsőszülött fiam lötyögő foggal, és kisírt szemekkel. Ott és akkor dőlt dugába minden gondos tervezésem. Azonnal telefonáltam, nyugtázva, hogy micsoda szerencse, hogy mindig a rendelési idő vége előtt történik valami, és kaptam is időpontot, másnap délutánra. Így aztán már tudtam, hogy a másnap nem a készülődésről fog szólni, hanem Pestre menésről, aggódásról, vigasztalásról.
Másnap reggel azért még egészen korán kidobott az ágy, mégis be akartam fejezni azokat a mézeseket, ha már a legkisebbnek szent ígéretet tettem, hogy még átmegyünk az óvónénikhez, és kívánunk nekik kellemes ünnepeket, meg viszünk nekik ajándékot is. Ezt a részt azért nagyjából sikerrel abszolváltuk, bár az ajándékot csak ott hagytuk az oviban, mert óvónénik a tervekkel ellentétben mégsem dolgoztak. És még ebédeltünk is, hála a férjem előző napi brassóijának. Ő pedig délelőtt megszerelte a csikorgó-nyikorgó fűtőventillátort a kocsiban, amitől minimum gutaütést kaptunk volna Pestig meg vissza, az tuti.
Hogy azért ne menjen simán mégsem, ebéd közben Erik klasszikus kruppos tünetekkel lepett meg, így még miközben eszeveszetten kicincáltam a mosógépből a mosott ruhát, félkézzel telefonáltam Eszternek, homeos bogyók neve után tudakolózva, majd szereztem kúpot is végszükség esetére, mert csak egyetlen darab van itthon, az meg már neki kevés.
Az már nem is volt meglepő ezek után, hogy micsoda iszonyatos dugó volt Budán, szinte tyúklépésben sikerült haladnunk, és csak azért nem szálltunk át a combino-ra a gyerekkel, mert előrelátóan "kitudja milyenek az utak" felkiáltással két órát szántunk az utazásra. A fogorvosnál lenni ezek után már felüdülés volt, gyerekem abszolút rutinos rókaként tűrte a megpróbáltatásokat, a fogat megpucolták, a maradék ragasztókat mindenhonnan lecsiszolták, visszaragasztották, és kellemes ünnepeket kívántak. Így aztán már jöhettünk is.
Hazafelé kissé rövidebb volt a menetidő, amit azért még itthon megtoldottunk egy "csak ami nagyon kell" bevásárlással, értsd vettünk tejet, kenyeret, és ásványvizet. :)
Másnap nem túl korai időpontban ébredtünk, ám ennek ellenére rászántam magam, hogy bemenjünk a könyvtárba, ami egyrészt időszerű volt, másrészt legalább csend volt itthon, így reméltem, hogy még a párom is tud aludni is egy keveset, aki ezekben a napokban még hihetetlen mennyiségű friss árut vett át éjszakánként. Még a hiányzó dolgokat is sikerült beszereznem, hála a sógornőmnek, aki addig befogadta a fiúkat. Hazaérve nagyon kellemes meglepetés várt. Egy egész doboznyi. Esztertől és családjától, ami nagyon jól esett, ám nagyon cikinek éreztem, hogy az idén nekem nem volt sem energiám, se időm rá, hogy a kitalált meglepetést megvalósítsam, és eljuttassam. (de az ötlet talonban maradt egy következő alkalomra várva)
Szerdán, már a finisben voltunk, ám süti még mindig egy szem sem volt, mert ugyan összegyúrtam előző este a linzer tésztáját, de aztán úgy ellustultam, hogy már nem álltam neki megsütni őket. Ekkor sem sikerült elég korán ébrednem, és azonnal azon törtem a fejem kétségbeesve, hogy mikor jutok el bevásárolni, meg még a gyógyszertárba is menni kell, párom jól megfázott az ünnepekre. Apósom volt ezúttal a mentőöv, aki vállalta, hogy bevisz, és végigvárja velem mindenhol a sorokat, amik.. na, hadd ne mondjam. Megnyugtatott azért a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az utolsó pillanatban vesz mindenfélét. Gyerekeim is jó fejek voltak, mert szép csendben elfoglalták magukat az alatt a két óra alatt, amíg én lefutottam az utolsó kört. Ebéd ezúttal is csak kettő után volt (szerencsére senkit nem zavart, és éhen sem haltak), bár ez még korai is volt az előző napi fél négyes ebédeléshez képest.
Párom, a fiúk segítségével összerakta a fát, ez nálunk ugye tavaly óta nem a "befaragom a talpba" művelet, hanem "felrakom betűsorrendben" az ágakat művelet. Az idén már kicsit sem bántam, hogy műfenyőnk van, egyrészt, mert már magam mögött tudtam a tavalyi tortúrát, amit a kiválasztása során átéltem, másrészt, az idén megúsztam a kiválasztás körüli tortúrát, harmadrészt pont ugyanolyan szép, formás és dús, mint a tavalyi. :)
Ekkor már délután volt a javából, és végre nekiláttam a sütésnek. Nem is volt mondjuk jobb dolgom, lévén reggel arra ébredtünk, hogy valaki hatalmas meglepetést szerzett nekünk, ugyanis nincs netünk. Kora délután már azt is tudtuk, ez a valaki (innen csókoltatom a kezeit) az optikai kábelt vágta át Tatabányán, így nem is olyan egyszerű a javítás, úgyhogy legyünk türelemmel.. Türelemmel voltunk, bár bevallom, este tíz körül már nagyon komoly elvonási tüneteim voltak, amit sütisütésbe fojtottam, így készült végül egy dióvirág és egy mákvirág, kiszaggattam, kisütöttem és összeragasztgattam lekvárral a linzereket, sütöttem egy piskótatekercset, amibe egy szomszéd néninél megmaradt citromos krém került, és csokival öntöttem le, valamint készült még két adag üdítős süti is, ami a család férfitagjainak kívánsága volt. Nem épp hagyományos, de kit érdekel, ha egyszer erre vágytak.
Mire mindezzel végeztem, és az órára néztem... hát.. hmmm. hajnali egy volt már. És még amerre néztem, mindenhol mosogatnivaló volt, és természetesen a mosogatógép is fullosra volt pakolva olyan edényekkel, amik még nem tiszták. Így aztán el is mosogattam. A
Ezután még nekiálltam az éj leple alatt ajándékot csomagolni, és félórát aggodalmaskodni, hogy jajj, biztosan örülni fognak neki? Biztos, hogy nem kéne még valami nekik? :D Mire ezzel végeztem, úgy felébredtem az aggodalmaskodástól, meg a csomagolópapír szakadása okozta vérnyomás-emelkedéstől, hogy még a műfenyőből is karácsonyfát varázsoltam.
Fél ötkor aztán kidőltem, és elaludtam. Pont egy órára.. mert benne felejtettem belülről a zárban a kulcsot, így aztán életem párja majdnem kint ragadt. :) De még visszaaludtam... tízig. :D

Mese...

Lili a következő reggelen is irtó izgatottan ébredt. Ébredés után fülelt, hogy vajon mindenki elment e már otthonról, és miután nem hallott semmi neszezést a konyha felől, fürgén kipattant az ágyból, és még hálóingesen a szekrényhez lépett, ahova a babát rejtette. Kivette először a fejecskéjét, és megint elgyönyörködött benne, majd kivette a testet is. Egy pillanatra eltűnődött, ahogy mindkét kezében fogta őket külön-külön, majd kissé elgondolkodva, behunyt szemmel egymáshoz illesztette őket. Nagyon erősen szorította össze a szemeit, nagyon koncentrált, szinte beleremegett. És mikor pár perc múlva már ki merte nyitni, még a szája is tátva maradt, mert a varázslat sikerült. A baba feje és teste pont úgy volt a kezében, ahogy lennie kellett. Nem külön, mint előtte. Lili elérzékenyülve nézett a csillogó tekintetekre, és máris azon törte a fejét, milyen ruhát is szerezzen rá. Azt tudta, kihez kell fordulnia, így gyorsan magára kapta piros nadrágját és piros kardigánját, megreggelizett, és a babát gondosan a kabátja alá rejtve, elindult a varróműhely felé. Útközben beugrott a Mikulás szarvasaihoz, akik nagyon örültek a látogatónak, és hálásan fogadták el a répát is, amit vitt nekik. Kicsit beszélgetett velük, megvakarászta a hátukat, és ment tovább.
A varróműhely ajtajánál csak egy pillanatra habozott, mielőtt belépett, és még egyszer ellenőrizte, hogy a baba tökéletes biztonságban van a kabátja rejtekében. Ahogy belépett, számtalan asztallal találta szemben magát. Mindegyik asztalon egy-egy varrógép, minden varrógépnél egy-egy fürge kezű manólány ült, és varrták vég nélkül a szebbnél szebb ruhácskákat. Lili tágra nyílt szemmel nézte, ahogy egy darabka kockás anyagból pillanatok alatt szoknya lesz, és már vitte is el egy idősebb hölgy, hogy ki legyen vasalva. Amott pedig finom selyemből báli ruhát varrtak. Egyik asztaltól a másikig lépdelt, mindenhol készült valami kis csoda, selyemből, pamutból, puha plüssből, olyan színkavalkádban, amilyet talán még sosem látott. Amerre nézett, mindenhol kis szoknyák, ruhácskák, nadrágok, kalapok, pici harisnyák, sapkák, főkötők vándoroltak a varrógépektől a vasalódeszkákig. Végre talált egy ismerős arcot az egyik asztalnál, és mosolyogva lépett mellé.
-Szia, Peggy!-köszönt a manólánynak, aki épp egy narancssárga kantáros nadrágot varrt
Peggy mosolyogva, de szemét egy pillanatra le nem véve a munkájáról köszönt vissza neki, majd megkérdezte:
-Mi járatban vagy nálunk?
Lili óvatosan elővette a babát a kabátja alól.
-Neki szeretnék ruhát. -mondta szégyellősen, de meglehetősen büszkén
-Ó.- Peggy egy kis időre mégiscsak abbahagyta a varrást, és gondosan szemügyre vette a babát- Csodálatosan szép baba. Milyen ruhát szeretnél neki?
-Azt nem tudom. -mondta Lili megilletődve- Valamit, ami illik hozzá, ha már ilyen gyönyörű.
-Igen, mindenképp valami különlegesen szépet érdemel. Van már neve?
-Arra gondoltam, lehetne Jasmine, mert olyan gyönyörű, mint az a virág, amit ugyanígy hívnak.
Peggy bólintott, majd a kosarában az anyagok között kezdett keresgélni. Hamarosan kiemelt egy rózsaszín selyem anyagot, és a babához illesztette. Lili izgatott lett, és amikor Peggy a varrógép tűi alá illesztette az anyagot, türelmetlenségében egyik lábáról a másikra állt. Nem kellett sokat várni, Peggy egy gyönyörűséges kötényruhácskát tartott elé, aminek az elejét "Jasmine" felirat díszítette. Lilinek még a szeme is könnybe lábadt, ahogy meglátta.
-Fantasztikus. Köszönöm szépen.
-Már csak egy szép kis masni hiányzik a hajából. -szólt Peggy, és a következő pillanatban már nyújtotta is felé a pántlikát, hogy beleköthesse a baba hajába.
Lili meghatottan öltöztette fel a babát névreszóló ruhácskájába, gondos masnikat varázsolt a hajába, és miután még egyszer köszönetet mondott, már robogott is haza.
Annyira boldog volt, hogy nem is figyelt semmire. A hatalmas karácsonyfa mellett elhaladva visszaintett az épp helyet foglaló angyalnak, és rohant haza.
Letette a babát az ágyára, és csak csodálta. Úgy érezte, még annál is fantasztikusabb, mint ahogy elképzelte.
-Olyan szép vagy, hogy lehetnél igazi kisbaba is. -mondta neki, és ahogy kimondta, máris szöget ütött a fejébe a gondolat. Tudta, hogy lehetséges. Hiszen ő is ismerte az öreg JóTündért, aki mindenre képes volt.
Még mielőtt bármit is átgondolt volna, fogta magát, és indult is Jasmine-nal együtt, akinek ismét a kabát melege jutott. JóTündér otthona előtt kicsit megszeppent, egyedül még sosem járt itt, és azt is tudta, nem illik csak úgy betoppanni hozzá, mikor olyan sok dolga van. És neki mindig sok dolga volt, mert a földi emberek olyan sok butaságot csináltak, amit neki kellett helyrehozni.
Mégis bekopogott, és majdnem összeesett meglepetésében, mikor azonnal ajtót nyitottak neki, és nem más áll az ajtó másik felén, mint maga JóTündér.
-Nocsak, Lili, hát téged mi szél hozott? Tán csak nem valami galibát csináltál? -kérdezte mosolyogva
-Nem, nem csináltam semmi rosszat.. vagyis.. nem is tudom, rossz e. De csak Te tudsz segíteni, mert Neked olyan nagy hatalmad van, mint senki másnak Ajándékországban. Ugye segítesz nekem?
-Meglátjuk, Lili, hiszen még azt sem árultad el, miben.. Addig pedig nem ígérhetek semmit.
Lili nagyot nyelt, majd előhúzta a kabátja alól Jasmine-t.
-Kérlek, JóTündér, adj neki életet. Igazi életet. -mondta, majd lesütötte a szemeit. Tudta ő, hogy hatalmas kérés ez. Tudta, hogy nem is szabadna neki ilyet kérni.
JóTündér percekig nézegette hol őt, hol a babát, Lili már legszívesebben elfutott volna, félt is, meg nem is, reménykedett, hogy JóTündér nem haragszik meg rá, bár voltak olyan emlékei, miszerint ő nem is tud haragudni. Végre megszólalt:
-Mi szüksége lenne az életre? Hiszen egy játékbaba.
-Tudod, JóTündér, az idén szerettem volna én is végre dolgozni a Játékgyárak valamelyikében. Mert ügyesen tudok ám már sok mindent. Még kicsit varázsolni is tudok, bár az anyukám haragszik érte, mert szerinte kicsi vagyok még hozzá. De a Mikulás nem választott ki a segítői közé, és akkor elhatároztam, hogy valami nagyon különlegeset fogok csinálni, hogy a Mikulás tudja, én is tehetséges vagyok. És így lett ez a baba. Láttam, ahogy készül, én varázsoltam össze a fejét és a testét, én választottam neki nevet, varrattam neki ruhát. Mindenhol nagyon udvarias voltam, és senkit sem tartottam fel a munkájában.-tette hozzá sietve
JóTündér még mindig elgondolkodva nézte.
-És mi történik vele, ha életet kap?-kérdezte
-Elvinném Mikulásnak, és megkérném, vigye el a földre, és adja egy olyan családnak, ahol nagyon szeretnék őt. És akkor egyszer majd örülni fog annak a játéknak, amit én készítek neki itt, Játékvárosban.
JóTündér ezek után teljesítette a kívánságát, és Lili percek múltán már nem egy játék babát, hanem egy gőgicsélő kisbabát tartott a kezében. Hosszú percekig hálálkodott, majd JóTündér kérésére Mikuláshoz sietett Jasmine-nal, hogy mielőbb találjon neki családot.
A Mikulás háza Játékváros szélén állt. A manók nem szoktak hozzá csak úgy ellátogatni, mert nem szerették megzavarni fontos dolgaiban, így Lili nagyon félve közeledett a házhoz. Berci jött elé, hogy megkérdezze, mit óhajt. Mikor Lili előadta, mi járatban van, Berci azonnal a Mikulásért sietett, aki szintén pillanatok alatt megjelent, és hümmögve nézett a kis manólányra, aki a babát olyan féltő gondossággal fogta.
-Nos, Lili, igazán komoly feladatot szántál nekem. És igazán nemes lélekre vall, hogy ezt a babát, akit Te teremtettél, odaadnád a földi emberek valamelyikének. Netán azt is tudod, kinek?
Lili megrázta a fejét.
-Nem, Mikulás, nem tudom, hiszen nem is ismerek senkit a földi emberek közül.
Mikulás pillanatok alatt előkerített neki egy csomó fényképet, olyan földi párokét, akik gyermekre várnak, vagy egy kisebbfajta csodára, ami elhozza nekik a gyermeket.
-Nos, Lili, tied a feladat, hogy kiválaszd közülük a kis Jasmine szüleit.
Lili megilletődve vette szép sorjában a kezébe a képeket. Mindet gondosan tanulmányozta, de közben fáradhatatlanul dajkálta a kicsit. A választása egy Jasmine-hoz hasonlóan gyönyörű hölgyre esett, és odaadta a fotót a Mikulásnak.
-Nos, rendben, Lili, ők lesznek a baba szülei.
A Mikulás került-fordult, máris előkerült egy bölcső, a következő pillanatban a bölcsőbe csipkés ágynemű került, és Jasmine máris békésen szundikált benne.
Pár perccel később Lili szülei léptek be Mikulás szobájába, kissé megriadva, mert csak arról értesítették őket, hogy Lili miatt kell jönniük, azt nem mondták el nekik, hogy mi történt. Mikor mindent megtudtak, szülei könnyekig meghatódva ölelték magukhoz lányukat.
Mikulás hamarosan útra készen állt. A rénszarvasok türelmetlenül dobogva várták, hogy útra kelhessenek. Jasmine bölcsőjét is gondosan elhelyezték már a szánon, Lili még utoljára megsimogatta, és egy kis varázslattal megpróbált neki örök szerető szívet ajándékozni.
Mikulás, mielőtt a szánjába ült volna, még így szólt Lilihez:
-Tudd meg, Te vagy az összes manó közül a legigazabb. Te küldöd az idén a legnagyobb ajándékot a Földre. Olyan ajándékot, amire mindig emlékezni fognak, és mindig hálával fognak gondolni rád, még akkor is, ha nem is fogják tudni, ki vagy.
Lili boldogan mosolyodott el. Hiszen valóra vált az álma... Mikulás elismerte őt manónak, nem is akármilyennek.. és még boldogságot is küldhet a Földre.

Azóta, Lili minden évben a Játékgyár megbecsült dolgozó manója. És sosem feledkezik el arról a kislányról a földön, akit Jasmine-nak hívnak, csillagok táncolnak a szemében, és örök szeretet lakik a szívében. Neki mindig külön ajándékot készít, varázslattal telit, gyönyörűt, mint ő maga.

2009. dec. 19.

Csillag született

Ma este.
Nem néztem a legelejétől a műsort, mert nem bírom azokat a nagyon kezdeti szárnypróbálgatós-kiesős dolgokat benne. Akkor kapcsolódtam csak be, amikor már a döntősök voltak a műsorban. Vagy nem is tudom, mi is volt a hivatalos megnevezésük, lényeg a lényeg, tizenakárhányan voltak. De Ő valahogy az első pillanatban elrabolt. Nem azért, mert olyan szépfiú lenne, vagy mert olyan lehengerlő személyiség. Egyik sem. Inkább olyan kis szürke, ha a külseje alapján kell ítélni, púpos is, a feje is többnyire lefelé lóg. :) Nem is azért, mert olyan csudafülem van, hogy meghallom azokat a hangokat, amik olyan tökéletesek. Egyszerűen azért, mert hallottam énekelni, és beleborzongtam. Azonnal és végérvényesen megszerettem, és drukkoltam neki.
Nem mondom, hogy kicsit sem voltak szimpatikusak a többiek, mert ez nem igaz. A bad boyz-os fiúk ugyan nem igazán jöttek be, mert nekem kissé "nyálasak" lettek attól a folytonos vetkőzéstől, bár készséggel elismerem, hogy bizony, van mit megmutatniuk. Szabolcs szimpatikus volt, mert önerőből érte el, amit elért, nem semmi az internetről tanulni táncolni, és eljutni ide, ahova. André egyszerre volt számomra borzasztó és lenyűgöző. Borzasztott, hogy ez a hang férfiból jön (ehh.. azért mégis vannak előítéleteim?), és csodáltam is érte, hogy EZ a hang egy férfiból jön. Mégsem jött be, mert az opera nem az én világom. Robi mosolyogtató, és csodálnivaló a maga kitartásával, és életvidámságával, mégis.. azt gondoltam már igen hamar, hogy épp ezért nem nyerhet.. mert felvállalta mozgássérült voltát, és olyan "szánalomszaga" lenne, ha még meg is nyerné. És hát.. ez a freestyle rap jónak jó, és szerez vele vidám perceket, olykor szájtátva hallgattam, de nem az a műfaj, aminek rengeteg rajongója lesz.
István pedig különbözött mindenkitől abban, hogy épp az volt, akitől énekelt. Megállta a helyét Freddie Mercury-ként, Kaszás Attilaként, Demjén Ferencként és Máté Péterként is. És ahogy énekelni kezd, mindig más valaki lesz belőle. Olyankor nem az a kis púpos, szomorkás teremőr, hanem akkor valaki, akinek száll a lelke kifelé a hangokkal, és simogat, és borzongat, és belekönnyez. Ő is, és vele együtt még sokan.
Nagyon izgultam ma este, hogy vajon mások is így gondolkodnak e, ahogy én? Vajon mennyire fontos az, hogy valaki őszintén, és érzelmesen énekeljen?
És fontos. És ma este Csillag Született Tabáni István személyében, aki úgy gondolom, abszolút megérdemelten kapott mindent, ami ezzel jár, és őszintén kívánom neki, hogy tudjon együtt élni mindezzel. Nem utolsósorban pedig hogy énekeljen jó sokat még, hogy kedvünkre borzonghassunk, és könnyezhessünk. :)

2009. dec. 18.

A vásárlás

Tegnap a nagy kő legördült végre. Mert azok után, hogy reggel nyolckor lefújtuk a tervezett bevásárlásunkat, azután fél egy tájban újra napirendre került a dolog. A kettő közötti időpont alvással telt a páromnak, bár én is csempésztem egy fél óra fekvést, alvást a délelőttömbe. Szóval, végül eljutottunk. Egyikünk sem nagy kedvvel ment, inkább olyan "túl kell lenni rajta" hangulatban. Eleinte nem is találtuk meg az összhangot, mert ami engem érdekelt, az őt nem, és fordítva. De végül, úgy az első óra végére már egészen jól boldogultunk együtt, és egész jól telt meg a kocsi. Igaz, akkor még csak leginkább ennivaló volt benne, és nem pedig faalávaló, de eddigre már egész jól szórakoztunk is a viszonylag kihalt áruházban. Igaz, rutinosan oda mentünk, ami még annyira friss, hogy még simán az újszülött-kategória. Jó volt ráérősen válogatni a fűszerek között, meg megnézegetni ezt-azt, amit ugyan nem vettünk meg, mert "ki ad kétezerötszáz pénzt egy húsvilláért", meg "eddig is megvoltam a négyezres pénztárca nélkül". A babaholmik között azért kissé elérzékenyültünk mindketten, mert "emlékszel, mennyi ilyet vettünk?" (sütőtökös bébiétel), meg "nézd, ilyen zoknija volt a fiúknak is". Meg hát ott minden olyan icipici, és puha, és simogatnivaló, nálunk meg már mindenki olyan nagy, és annyira nem is örülnek a simogatásnak sem (mindig). De azért ezen is túl tettük magunkat, és szép lassan közeledtünk a lényeg felé.. ahol a játékok voltak. Első pillanatokban ismét a szörnyülködésé volt a főszerep... mert .. hát.. na. Az egy dolog, hogy mi mennyibe kerül, komolyan mindig az utolsó, amit megnézek, az árcimke. De valahogy engem mindig elborzaszt az a rengeteg haszontalan dolog, amivel el kéne halmozni a gyerekeinket. Az interaktív mesélő maciról már hallottam, de azt hittem, csak viccelnek. És nem.. tényleg létezik. Mesél. Mesét. És interaktív is, merthogy frissíthető az internetről. Király. Mégis maradnék én a mesélő ráérő időmben, bevállalva azt is, hogy engem ósdi módon nem lehet az internetről frissíteni. A hang átalakító maszkon már tavaly is elborzadtam, de azt hittem, az idén már nem lesz. Tévedtem. Mert van. És továbbra is van bionicle robot.. (brrrrrr, akármennyire is lego) A harci eszközökről, lézerkardokról, ilyen-olyan pisztolyokról, puskákról, meg nem is tudom hányféle ilyen van.. mindig kikészülök. És néha eljátszom a gondolattal is, hogy milyen lehet az, amikor a fiúgyereknek puskát teszünk a karácsonyfa alá. Nesze fiam, így kell vele lőni. Majd apád megmutatja. Nem is értem.. mert jó, hát oké, fiúgyerek nem nő fel lövöldözés nélkül, és harcolás nélkül. De eddig tök jól meg voltak úgy is, hogy a két ujjukkal lőttek, ezután sem fog ez változni. Na, szóval, ezek után még jöttek a bakugan golyók, és kilövők, meg dino keltető tojás, meg felsorolni sem tudom hányféle agyatlan játék. Így aztán elég hamar szűkült a kör, amiből választani lehet. Mégis sikerült. Remélhetőleg örülni is fognak neki. Bár nyilván, amikor már a főfőajándék megvan, akkor semmi más nem számít majd igazán. Meg különben is jó gyerekek ezek, és mindennek örülnek. :)
Na de visszatérve a bevásárlásra. Miután tényleg jól teleraktuk a kocsit (párom szerint az idén már nem is kell boltba menni, a kis naiv :D), igen komolyan el is fáradtunk. Tekintettel arra, hogy akkor már fél öt volt, és mi utoljára reggelit vettünk magunkhoz. Fizettünk, (nemkeveset) szegény kasszás nénit majdnem megsajnáltam, amikor első körben odaadtam a céges ajándékutalványt, majd a szintén céges étkezési utalványt, majd a bankkártyámat, a pontgyűjtő kártyámat, és szemét módon még a matricákat is kértem. Bácsi mögöttem színpadiasan felsóhajtott, mikor a vásárlás után járó (dupla) mennyiségű matricákat elkezdte nekem leszámolni a hölgy, de szúrós pillantásomra gyorsan elfordult. :)
Itthon pedig a kövektől megszabadulva sikerült egy jóízűt vacsorázni is, és élvezni, hogy ezúttal nem kell egyedül nekivágnom az estének három őrült fickóval. :D

2009. dec. 16.

Karácsony körüli rohanás

Olyan mérhetetlenül lusta vagyok mostanában, és annyira unom már magam érte, hogy szörnyű. Egyszerűen semmihez nincs se kedvem, se türelmem, se kitartásom. Nyakunkon a karácsony, és még se ajándékok (na jó, kettő már megvan), se nem tudom, mit süssek, mit főzzek, meg semmi. És néha ugyan elgondolkodom rajta, de annyira nem is izgat. Ez a nagyobb baj. Egyik részem várja, hogy holnap akkor -így a véghajrában- eljussunk vásárolni, a másik részem meg legszívesebben átaludná a napot. Mert már tudom előre, hogy ott fogunk vitázni az in......r kellős közepén, mert a párom majd drágállja a játékokat (amiben igaza lesz), és kifejti, hogy nem csak akkor karácsony a karácsony, ha mindig játékot kapnak, meg majd összevitázunk rajta, hogy minek sütök kettőnél több félét, a többi apróságról nem is beszélve. A tömegtől meg már előre iszonyodom. Újabban megint rettenetesen zavar, ha várnom kell, vagy ha nem tudok lépni sem az emberektől.
El kéne végre döntenem, hogy mivel kívánunk kellemes ünnepeket az óvó néniknek, és a tanító néniknek. Persze, ez nem egy kötelező dolog, mégis úgy érzem, annyira mindannyian a családunk részei, hogy legalább egy jelképes aprósággal meglepjük őket. Általában sütivel, vagy bonbonnal (s.k.) szoktuk. Ötleteim voltak már, de arra is lusta voltam, hogy nekiálljak. Jó, persze, az utolsó pillanatban nekiugrok majd, és kész is lesz, csak mégis olyan fura az egész. Nem ilyen szokott lenni.
Hogy aztán mennyire zavar be a képbe az örökös időrohanás, amiről már sokszor értekeztem, azt nem tudom, mindenesetre ez a november-december ez maga az őrület e téren. Mert mire észbe kaptam, hogy már december van, addigra már jött a Mikulás. És még akkor azt gondoltam, hogy nem lesz itt semmi gond, még egy csomó idő van mindenre. Aha.. csak azt kihagytam a számításból, hogy soha nem jut semmire sem elég belőle. Mert vegyük csak sorra, mivel tengetem ráérős és láblógatós napjaimat.
Reggel nagyon nehezen kikászálódok az ágyból, mintegy hat, maximum hat és fél óra alvás utána. Ezután másfél (jóesetben), vagy két órám azzal telik, hogy minden gyerekem eljut iskolába, óvodába, megfelelő munícióval, védőfelszereléssel, miegymás.. Aztán eltelik egy jó félórám azzal, hogy rendbe teszem a konyhát a reggeli készülődés nyomaitól. Ezután jól megérdemelt reggelimmel letelepszem a gép elé, olvasok, írok, meg ilyenek. Úgy egy óra önfeledt semmit tevés után nekilátok összepakolni a gyerekszobát, meg elindítani a mosógépet, meg ilyesmi.. Mire újra az órára pillantok, addigra már a tizenegyesen van a nagymutató, és még fogalmam sincs, mit főzzek. Innentől a következő két óra ezé a projekté.. kitalálni, beszerezni, megcsinálni, megenni. De van mikor az utolsó fázis csak két óra körül történik. Aztán már csak épp annyi idő van, hogy elpakoljam az edényeket, és indulhatunk a gyerekekért, meg bevásárolni. Felszedjük a két iskolást a suli előtt, aztán bemegyünk a s..r-ba, meg a pékségbe. Mire hazaérünk, háromnegyed négy, rendszerint kipakolni sincs időm a szatyorból, és indulhatok az oviba legkisebbemért. Ez is egy fél órás program, pedig az ovi a szomszédban van. De mindig van mit megmutatni neki, vagy épp befejezni való játék, és akkor még az öltözködésről nem is beszéltem. Szóval, negyed öt táján hazaérünk, akkor kipakolom a vásárolt cuccokat, és -miután a nagyobbak már épp éhen akarnak veszni- hát csinálok nekik valami uzsonnát. Mire ezután is elpakolok, már öt körül jár a mutató, és még a mosott ruhák a kosárban vannak, nem a szárítón. Egy órával később a mosott ruhák helyét a kosárban felváltják a megszáradt ruhák, és én újfent kaját gyártok, ezúttal nemsokára munkába induló páromnak. Hétkor ő elmegy, én maradok a három gengszterrel. Ilyenkor általában még kikönyörögnek egy joghurtot, megesznek egy-két kiló mandarint, vagy épp csak a felét, mert banán is van itthon.. Én engedélyezek magamnak némi netezési időt, hogy aztán meg is bánjam hamar, mert ha nem állok ott a gyerekeim mellett, akkor ugyan nem indulnak el fürödni. Na, és mikor már mindenki pizsamában, akkor jut idő azokra a dolgokra, amik napközben nem fértek bele. Úgymint süti sütés, vagy recept-keresgélés ajándékhoz, meg ilyenek.
Nem tudom mit csinálok nagyon rosszul, de valamit biztos. Mert különben nem így állnánk most ajándékokkal, mint most. Vagy ez nem is rajtam múlt? Mit tudom én...

2009. dec. 14.

Így érzem magam mostanában

Nem tudom, mitől, de mostanában sokkal érzékenyebben reagálok mindenféle időjárás-változásra, vagy akár csak fáradtságra, mint bármikor ezelőtt. Illetve na, hát ráfoghatom az "öregedésre", de azért öregnek igazán nem érzem még magam. Csak néha.
Mégis, olyan ijesztő tud lenni, hogy már nem tudok legyinteni egy-egy fejfájásra, vagy épp szédülésre, mert ha fáj, vagy épp forog, akkor bizony úgy istenigazából. És rákényszerít arra, hogy megadjam magam, és lefeküdjek, vagy épp csak leüljek. Rosszul érint, mert ez eddig nem volt rám jellemző. Gyakorlatilag gyerekkorom óta fejfájós vagyok, így bőven volt időm hozzászokni, és ettől még ugyanúgy csinálni mindent. De most, mikor ott tartok, hogy a negyedik(féle) fájdalomcsillapító sem akar hatni, és már a vízre sem bírok ránézni sem, akkor bizony még ha épp leszakadni készül a plafon, akkor is le kell feküdnöm minimum tíz percre, de nem ám akárhogy, hanem tök mozdulatlanul. És még ez sem lenne akkora gáz, kivéve azokat a heteket, mikor gyors egymásutánban minden nap eljátszom ezt. Az igazán nehéz dolog az, hogy ha úgy istenigazából felidegesítenek, akkor úgy elkezdek szédülni, zsibbadni, hogy félelmetes. Nem kevésszer rángatózik ilyenkor önkéntelenül a szám jobb sarka is, ami szintén ijesztő. Mértem már miatta vérnyomást, de nem magas még így sem. A legmagasabb, amit mostanában mértem magamnak négy kávé után 120/75 volt. Abba ne menjünk bele, hogy mennyi lehetett a kávék előtt. :D
És még ez is lehetne az a kategória, amit félvállról is vehetnék.. ha nem kapnám magam folyton azon, hogy figyelem magam. És ez a legrosszabb, amit tehetek. Mert túl azon, hogy már magamnak azért bevallottam, hogy mindennek ellenére mégiscsak félek én attól a rohamtól, nem jó ez, mert uralkodik rajtam a mindennapjaimban.
Mert a frontok jönnek-mennek, újabban mindet meg is érzem, és egyik sem tesz jót. Gondolom az állandó figyelés miatt abszolút kölcsönhatásban is van a két dolog. Ami a legjobban "bánt" ezzel kapcsolatban, hogy teljesen rányomja a hangulatomra is a bélyegét. Mert most épp nem is annyira érdekel sem a takarítás, sem a sütés-főzés, csak csinálom, mert muszáj. És közben figyelek, minden idegszálammal, és a legkisebb jelre bepánikolok... :( Ez van... de reménykedem, hogy a téli szünetben én is pihenhetek.. és akkor a január tök jól fog kezdődni. :)

A talizmán(y)

Mikor már úgy épp eléggé "untuk" legkisebb gyermekünk örökös félelmeit, a mindenhova kísérgetést, meg azt, hogy gyakorlatilag mint valami matrica, le nem vált volna rólunk, akkor gondoltam egy merészet, és bementem az egyik helyi ajándékboltba. Tudtam, hogy árulnak mindenféle amulettet, meg szelleműzőt, meg egy csomó ilyen földtől elrugaszkodott dolgot. Nagyjából sejtettem, hogy mit keresek, abban meg reménykedtem, hogy megtalálom azt, amelyik majd "velem akar jönni". És szerencsém volt, viszonylag rövid keresgélés után már nálam is volt. :) Párom konkrétan kiröhögött, mikor megmutattam neki, és elmondtam, mi is a célom vele, de aztán persze gyorsan rávágta, hogy majd akkor most mi is bebizonyítjuk, hogy működik a placebo.
Aztán este, mikor jött a félős roham legjava, elővettem, és megmutattam kis királyfinak, milyen csodát szereztem neki. Elmondtam, hogy ez a "talizmán" megvédi őt mindentől, úgyhogy nincs mitől félnie most már. És láss csodát, a talizmán védőburkában elment egyedül fürödni, ami bizony nem fordult elő hosszú ideje már. Mert vagy én kellettem ott őrködni, és inkább bevállalta, hogy gyorsan mosakszunk, és kiszállunk, vagy rávette valamelyik bátyját, hogy fürödjön vele.
Vitte magával mindenhova. Felakasztotta az ajtókilincsre, vagy letette a wc tartályra, vagy akár csak maga mellé az ágyra, de ott volt a maga megnyugtató és csodatevő valójában. És tényleg, vagy a placebo működik, vagy tényleg van valami ezekben a feng shui-s dolgokban (én inkább ez utóbbira hajlok), de már nem matrica. Már elmegy egyedül pisilni, már megfürdik egyedül, már hajlandó egyedül játszani a gyerekszobában, nem visít, mint akit ölnek, hogy féééééééééélek.
Szóval, bejött. És hogy mi van rajta? Egy piros végtelenített csomó, ami ezt jelenti: a piros szín a szerencse színe, a tűz melegét, az erőt és a hírnevet jelképezi. Serkentő energizáló hatású, a rossz energiát taszítja. A vér színét is szimbolizálja, így életet visz a tárgyakba. A misztikus csomó "végtelen hurok" (panzhang) véget nem érő szerencsét, jó egészséget, sikerekben gazdag hosszú életet biztosít.
Van rajta egy zöld színű jáde kövekből álló gömb, ami: a zöld szín a jáde tisztaságát, erényt, tudást, állandóságot, állhatatosságot, nyugalmat, reményt, a tavaszt és így a frissességet jelképezi.
Örülök neki, hogy legyőztük a félelmeket, még ha talán nem is végleg búcsúztunk tőle, már csak azért sem, mert egy szuperérzékeny radarokkal ellátott kisfiam van, aki folyton meglep olyan kijelentésekkel, miszerint beszélt a bácsival, akit én nem hallok... Riasztó, de nem meglepő számomra, így abszolút normálisan tudom ezt kezelni, és ettől talán nem fél. Aztán egyszer majd csak megtanul eligazodni a két világ között.
Nekem pedig már csak az a feladatom, hogy azt másik, rettenetesen idegesítő tic-elést is megpróbáljam megszüntetni. Első körben rágható c-vitaminnal, ami torokgyógyító tablettaként fog belépni az életünkbe. Ha meg nem jön be, akkor majd kitalálok valami másik varázsszert. :)

2009. dec. 13.

Csak egy gyors...

Szolgálati közlemény, miszerint lentebb megint van egy mesefolytatás. Egyszer majd csak utolérem magam mindennel.... talán jövőre, mert az idén már biztosan nem. Na jó, azért a mesének ígérem, karácsonyig kerítünk befejezést, már csak azért is, mert milyen adventi mese lenne, ha nem lenne karácsonyra vége?
Készülök hosszabb lélegzetvételű postot is írni, többet is, de valahogy nem megy minden egyszerre, mert nekem is csak két kezem van. Pedig, ha már az a fejemből író szerkezet mégsincs, akkor legalább lehetne több kezem. Vagy minimum lennék képes osztódni. És akkor igaz lehetne, hogy egyik lábam itt, a másik meg ott...
De egyelőre mindkét lábam az ágyam felé kell, hogy vigyen, mert reggel kelni kell. Könyörtelenül hétfő lesz. :(

2009. dec. 12.

Baba született



Tegnap éjjel majdnem egyig ültem a gép előtt, drukkoltam valakiknek, akiket tulajdonképpen nem is ismerek, csak innen. Aztán nem bírtam tovább ébren maradni, de azért drukkoltam tovább álmomban is, hogy úgy történjen minden, ahogy szeretnék, hogy legyen olyan szép és felemelő élmény, mint amiben nekem részem volt háromszor is. Hogy együtt élhessék át a szülés, és születés csodáját.
Aztán persze reggel alig vártam, hogy megnézhessem a híreket róluk.
És bizony, könnybe lábadt kicsit a szemem, mikor megláttam a fenti gólyahírt. Mert olyan rég volt már, mikor egy puha kis szuszogós épphogymegszületett babát nézegethettem, de olyan tisztán emlékszem minden pillanatára, mintha tegnap lett volna.
Gratulálok a kicsi lánykához, akivel együtt már négytagú lett a családjuk. Kívánok Nekik ezúton is sok boldogságot, egészséget egész életükben.
"Bármilyen picinyke és törékeny
vagy is, Senki nem akadályozhat meg
abban, hogy szívből mosolyogj, s így
- mint Isten kedves virágszála -
a szeretet jó illatát áraszd ebben a
kedvetlen világban.
Te magad légy Isten mosolya. " (Simon András)

2009. dec. 10.

Mese 4.rész

Lili másnap reggel is tettre készen ébredt. Nem volt rá jellemző, hogy ne dörzsölgesse a szemeit nagyon sokáig, az meg főleg nem, hogy ne bújjon vissza a jó meleg takaró alá még öt percre, meg aztán még egy kicsit. Általában ágyba kapta a habos kakaóját is, amit hol az anyukája, hol az apukája vitt be neki. Ilyenkor azonban, mikor ennyi dolog volt Játékvárosban, ilyenkor sajnos nem nagyon értek rá őt kényeztetni a szülei, de kivételesen nem bánkódott még emiatt sem. Felkelt, mit felkelt, egyenesen kiugrott az ágyból, és csak nagyon erősen kellett a szekrényét néznie, máris rajta voltak a ruhái. Lili kuncogott, mikor eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem szabadna ezt csinálnia, mert csalásnak számít, de most nincs itt senki, aki ellenőrizné. A konyhában várta a reggelije, és a kakaót is csak meg kellett melegítenie. Miközben megette a csudafinom kekszeket, és megitta hozzá a kakaót, megnézegette az asztalon felejtett rajzokat. Anyukája rajzolta, szebbnél szebb tündérlányok néztek vele farkasszemet.
Miután elpakolt a konyhában maga után, felvette a jó meleg kabátját, nyaka köré tekerte a kis piros sálat, és a sapkáját sem felejtette el, és már indult is. Ezúttal céltudatosan ballagott a Babagyár szomszédságában található kis műhely felé, ahol a babatestek mellé babafejek készülnek. Egyszer járt már itt, amikor mindenhol körbevezették a gyerekeket, de igazán nem tetszett neki ez a műhely, mert kicsit félelmetes volt. Most is nagyot nyelt, mielőtt belépett, és keresztbe tette az ujjait, hogy kevésbé féljen, és drukkolt is, hogy legyen bent valaki, akit ismer, és kedvel. Senki nem nézett fel, mikor bement, úgyhogy volt ideje körülnézni kicsit még az ajtóból. Rögtön az ajtóval szemben álltak a rokkák, ahol hajakat fontak. Gondosan válogatták hozzá a fonalat egy nagy kosárból, szebbnél szebb színű vörösek, szinte fehér szőkék, és gesztenyeszínű barnák sorakoztak. Lili elmosolyodott, mert ez tetszett neki. Óvatosan beljebb lépett, hogy rálásson a többi asztalra is. Ahogy elnézte a szorgos manókat, már nem is volt az egész olyan félelmetes. Látta, hogy a rokkák melletti első asztalnál sok-sok vidám manólány a babafejekre varrja fürge kezekkel a hajat. Aztán gondosan kifésülik a következő asztalnál, hogy rögtön utána frizura készüljön nekik. Kicsit furán néztek ki a szebbnél szebb hajfonatokkal szem, és száj nélkül, de arra sem kellett sokáig várniuk. A szemüket bölcs, öreg manók válogatták. Lili még levegőt venni is alig mert, mikor odaért az ő asztalukhoz. Az öreg Josef bácsit ismerte, és most félrebillentett fejjel figyelte, ahogy öreg, csontos kezébe veszi a gyönyörű baba fejet, akinek hihetetlenül gyönyörű gesztenyeszínű haja lett, gondos kezek két copfba fonták. Josef bácsi nagyon gyengéden bánt a baba fejével. Elgondolkodva nézte, majd az előtte fekvő dobozokból elővett egy pár zöld szemet, és odapróbálta. Kicsit távolabb tartotta a babát, majd megrázta a fejét, láthatóan nem tetszett neki, amit látott, pedig Lili szerint szép volt. Josef bácsi visszatette a szemeket, és most egy pár gyönyörű mélybarna színű szemet vett elő. Odapróbálta, és elismerően csettintett a nyelvével, Lili pedig, hiába akart észrevétlen maradni, felkiáltott örömében:
-Ó, de gyönyörű lett.
Josef bácsi körülnézett, és felfedezte a térde magasságában a kislányt. Rámosolygott, miközben már oda is öltötte a két szemet, gondosan, odafigyelve, hogy kellő távolságban legyenek egymástól, és hogy tudjon majd csukódni is.
-Tetszik neked is?- kérdezte, mielőtt tovább adta volna szemöldökrajzolásra
-A legszebb, akit valaha is láttam. -sóhajtott Lili sóvárogva
-Hát, ha nagyon ügyes vagy, és körbejárod az asztalt, talán, mire mindenki elkészül, akár a tied is lehet.
Lili hevesen dobogó szívvel lépett a következő asztal mellé, és feszült figyelemmel követte a szemöldökrajzoló lány pontos mozdulatait. Tátva maradt a szája, ahogy látta, hogy milyen pontosan húzta meg az ívet, és mennyire illik a babához. Ezután újra tovább került, ezúttal szájat választottak neki. Lili egyre jobban szerette volna, ha az övé lehet, de fogalma sem volt, hogy is kérhetné el. Hiszen itt a földi gyerekek játékai készülnek, nem a manógyerekeké. Mire feleszmélt, már szája is volt a babának, gyönyörű, íves, hihetetlen szép piros színű. És már csak a fülek, és a színezés van hátra, gondolta Lili, valamit sürgősen csinálni kell. Alig tudott odafigyelni, hogy is választják meg a füleit. Kuncogott, mikor a jókedvű manófiú két lapátfület tett a baba fejéhez. De persze nem hagyta ott. Elegáns, pici füleket kapott a gyönyörű arca mellé. Az arcszínező manólány sokáig tanulmányozta a babát, aztán a színeket figyelte. Összekevert egy kis fehéret, meg egy kis rózsaszínt, és odapróbálta. Aztán még kevert hozzá egy kevés barackszínt is, és az eredmény tökéletes lett. Lili mély levegőt vett, és még erősebben szorította össze az ujjait, amik azóta is keresztben voltak, mióta csak belépett.
-Enyém lehet a baba?-kérdezte halkan
A manólány értetlenül nézett rá.
-Dehát még nincs kész, hova vinnéd így?
Lili értetlenül nézett rá, nem értette hogyhogy nincs kész. Hiszen van szeme, szája, füle, arca, időközben egy kis pisze orrocskát is kapott.
-Nem látod, butuska, igaz?- mosolygott rá a manólány- Nincs még tekintete, csak szemei. A legfontosabb hiányzik. Anélkül semmit nem ér. Gyere, odavisszük Mamóhoz, majd ő varázsol neki tekintetet, és aztán meglátjuk neked adja e.
Ami ezután következett, az fantasztikus élmény volt Lilinek. A manólány kézenfogta, és odavezette Mamóhoz, aki külön ült a többiektől, és valami hihetetlen jó illat lengte körül. Már messziről látszott, hogy ő igazi varázsló. Kezébe fogta a baba fejét, nézegette egy darabig, majd Lilire nézett.
-Szóval, ezt a babát szeretnéd?-kérdezte
Lili csak bólintani tudott, annyira meg volt illetődve. A varázsló bólintott, majd felemelte a varázspálcáját. Érthetetlen szavakat mormolt, majd a pálcából pici csillagok szökkentek elő. A következő pillanatban pedig már Lili kezében volt. Ahogy lenézett a baba arcára, mindent értett már, és széles mosolyra húzódott a szája, ahogy meglátta azokban a gyönyörű mélybarna szemekben a pici csillagokat.
-Tényleg, igazán elvihetem?-kérdezte Lili
-Most már a tiéd. -mondta a varázsló mosolyogva
Lili pedig villámgyorsan a kabátja alá rejtette gyönyörű és értékes kincsét, és már indult is hazafelé. A nagy karácsonyfa mellett elhaladva látta, ahogy egy aranycsengő bukkan elő, és észrevéve Lilit még csilingelt is egyet.
A kis manólány elégedetten lépett be otthonukba, és egyenesen a rejtekhely felé tartott.

"Okos emberek"

Mindig azt gondolom, hogy nem nagyon érhetnek már meglepetések sem a családommal kapcsolatban, sem másokkal. Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy dehogynem, mindig van új a nap alatt.
Tegnap már reggel kezdődött. Nemkicsit álmos kicsi királyfimmal mentünk az oviba, kézenfogva. Már a folyosón taglalták, hogy végre megszületett az egyik ovis anyuka babája. Ez jó hír, mindenki mosolygott. Odaértünk, megkérdeztem, hogy "Megvan Edinánál a baba?" "Igen, megszületett. Kisfiú, 3,80 kg" Mosolyogva mondtam, hogy adják át a gratulációmat, meg mindenféle jókívánságot. Aztán hamar lehervadt a mosoly az arcomról, mikor az egyik "agyoniskolázott" anyuka negédes hangsúllyal, kissé szánakozva megszólalt: "Nektek is milyen jó lett volna egy kislány Roli helyett". Mindezt úgy, hogy fogtam a gyerek kezét. Úgy elfutott a méreg, hogy legszívesebben felképeltem volna. (nem a gyereket) De ehelyett csak azt válaszoltam: "Őt nem cserélnénk el semmi pénzért sem, de szívesen látnánk még a családban egy kislányt a fiúk mellé" Nem is értem, hogy képzelheti azt bárki is, hogy valaha megfordult a fejünkben, hogy jajj, miért fiú? Tudtuk róla hamar, már a 19.héten, hogy az, és nem mondom, hogy egy századmásodpercnyi időre nem nyögtem fel, hogy te jó ég, mi lesz velem ennyi pasival... de pont ugyanúgy vártuk, és örültünk neki, mintha ő lenne az első. Tökéletesen jó helyre érkezett, mert nagyon sokkal lennénk kevesebbek nélküle. Azért munkálkodott bennem ez egész nap. Persze, megérteni nem vagyok képes. Mint ahogy akkor sem tudtam, mikor még csak vártuk, hogy megszülessen, és megkérdezték, hogy mi lesz... és ahogy megtudták, hogy fiú, olyan idióta szánakozó fejeket vágtak, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy nem lesz keze, vagy lába.
Aztán ugye jöttek a megjegyzések akkor, mikor megszületett a húgom kislánya, hogy "akkor most megvan az anyukád boldogsága", meg "jajj, akkor Te nem is fogod szeretni ezt a kislányt?", és "Hú, azért szóba állsz még a húgoddal?" Nem értem, az ilyen megjegyzésekkel miért kell sokkolni az embert. Tartaná magában. Tény, hogy akkor nem volt könnyű. Tény, hogy bőgtem fél este. De nem vagyok egy unintelligens barom, hogy ne tudnám elfogadni, és ne tudtam volna örülni neki, és ne tudnám szeretni.
De az igazi pofon este ért.. amikor hazaért anyukám. Még minden este beköszön mikor hazaér a munkából. Tegnap este is jött.. kibőgött szemekkel. De annyira, hogy megszólalni nem bírt. Én meg már láttam mindenféle rémeket, hogy kirúgták, vagy meghalt valaki, vagy összetörték a kocsit, esetleg már megint ellopták a biciklijét. Már majdnem kiabáltam vele, hogy hagyja már abba a sírást, hogy meg tudjon szólalni, mire nagy nehezen kibökte, hogy azért sír, mert a húgommal beszélt délután, és hogy ki van készülve szegény, mert a kislányt orvoshoz kell vinni, és pont aznapra kaptak időpontot, mikor az anyósát is be kell vinni a kórházba. Pfffffffff. Teljesen letaglózott. És nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy most ez komoly?
És aztán rohadtul bántott, alig bírtam elaludni is miatta, hogy a fene enné meg, én is végigcsináltam már kismillió kacifántos helyzetet, most ezt miért kell így felturbózni, és elsiratni szegényt? Mitől lenne szegény? Gyereket vállalt, és bizony, egy gyerek nem csak azzal jár, hogy szépen felöltöztetjük, és fotózgatjuk, hanem ilyenekkel is. És ez még a jobbik eset, mikor időpontra lehet menni, nem pedig mindent eldobva rohanni a baleseti sebészetre este kilenckor. Vajon akkor mi lesz, ha ilyen történik? Hívunk siratóasszonyokat is? Najó, hát nyilván érződik az írásomból is a gúny, és az indulat. De annyira mocsok dolognak tartom ezt, hogy itt aggódunk érte kollektívan, mert eszméletlen módon sovány (tkp. csontváz), és valóban nincs semmi önkontrollja, az idegrendszere szerintem lassan felmondja a szolgálatot, DE erről nem mi tehetünk. Csak és kizárólag Ő a felelős mindenért, ami történt vele. Amit tehettünk, azt megtettük. Felhívtuk rá a figyelmét. Az pedig, hogy nem látja be, hogy Ő egy beteg ember, az nem is tudom.. De nem gyerek már. És nem értem anyámat sem... miért nem megy oda, és mondja neki, hogy namostaztán elég volt, egyél normálisan, mert ennek nem lesz jó vége. De azt nem, mert neki nem lehet beolvasni, mert különben olyan hisztit rendez, hogy összeszalad az utca. Na és?
És most azt sem értem, hogy vajon mit várnak tőlem? Hogy majd én minden alkalommal, mikor ilyen van, átvállalom tőle, mert nekem már rutinom van? Vagy mit? Adnék neki tapasztalatot, vagy észt, ha lehetne.. de nem lehet. Akinek meg nincs annyi esze, hogy a szeme előtt zajló más kárából tanuljon, az tényleg tanulja meg a magáén.
És tényleg nem az a baj, hogy az én problémáim fölött nem áll itt anyám kibőgött szemekkel (isten őrizz, csak idegesítene vele). Egészen más... :(

2009. dec. 9.

Megint egy lista

Azért, még mielőtt nagyon örültem volna, hogy milyen nagyon rendes gyerekeim vannak, és nem álltak elő semmi földtől elrugaszkodott kéréssel karácsonyra, legnagyobb fiamtól kaptam egy újabb kívánságlistát. :) Immár számozva, mintegy sorrendbe állítva, hogy Jézuska is tudja, melyik mennyire fontos. :)
2. Tech Deck
3. Karóra (bőr, műanyag szíjjal)
4. Piramis kincse
4. Kísértetvár
1. Monopoly (ezt szeretném a legjobban)
5. Montego bay
6. Texas Holdem Poker (lehetőleg magyar szabállyal)
2. Tech Deck pálya (korláttal)
7. Gazdálkodj okosan (legújabb)
8. Modell autó (1:38,1:42 ; lehetőleg ferrari)

Úgy másoltam, ahogy ő írta, nem cseréltem fel a sorrendet. Az első számú kívánság teljesül. :) A hármas számú is. A kettes számú is úgy tűnik, hogy fog. a többivel nem tudom mit kezdjünk. Mert egyébként gyermekem igen komolyan logikus. Szépen elővezette, hogy ki mindenkitől szokott karácsonyra ajándékot kapni, és ez pont annyi, úgyhogy mindenkihez jut egy valami. Ami amúgy tényleg így van. Csak édes szívem azt nem tudja, hogy mondjuk a dédimama Jézuskája nem tud rászánni egy Piramis kincse társasjátéknyi összeget (8ezer). Sőt, az idén szinte minden Jézuska kicsit összébb kell, hogy húzza a nadrágszíjat. De ezt ugye nem mondhatom neki.. Azért megbeszéltük, hogy nem hiszem, hogy minden kívánságát teljesíteni tudja a Jézuska, és elfogadta természetesen.
Mondjuk még mindig nem az a lista ez, amitől hanyatt vágtam volna magam, mert nem kért sem lézerkardot, sem bakugan-golyót, kilövőt, semmiféle harcolós eszközt, igazából mind teljesíthető és jó kérés lenne...
A két kicsi nemigen kért mást, mint amit akkor... úgy tűnik, nincs különösebb vágyuk. Egyébként is mostanában tökéletesen eljátszanak színes ceruzákkal, papírokkal. Úgyhogy lehet, hogy megsúgom a Jézuskának, hozzon már nekik egy-két csomag fénymásoló papírt is, hogy legyen mire rajzolni, meg legyen miből repülőt, csákót hajtogatni, és legyen miből pénzt rajzolni a boltos játékhoz. :)

És a végére egy nem épp ideillő megjegyzés, vagy inkább szolgálati közlemény. Két mese-folytatás készült el ma, csak kissé lejjebb található, mert piszkozatban voltak. Azért hálás lennék, ha kaphatnék róla némi véleményt. Bárkitől, aki erre járt, és elolvasta. :) (a kritikát is jól bírom :D)

2009. dec. 8.

Érdemes?

Szerintem hamarosan szétrobbanok a dühtől. Na nem komoly dolog miatt, egyszerűen csak folyton halmozódik bennem a csip-csup marhaságok miatti indulat, és attól tartok, nemsokára robban egy nagy bombaként. Aztán majd szalad ki merre lát előle.
Dühít például, hogy a fórum, ahova már sokadik éve járok, és járunk többen, mondhatni teljesen összeszokott társaság alakult ki, és a többséggel negyedik éve napi szinten tudunk egymásról, mostanság nem más, mint egy rakás ...... Értem én, hogy mindenkinek van dolga, vagy épp aggódni valója, meg ügyintéz, és rohangál. Tényleg egy roppant megértő lélek vagyok. De nem és nem tudom, és nem is akarom megérteni azt, hogy ha arra tévednek is úgy hetente egyszer-kétszer, akkor miért nem veszik a fáradtságot, hogy tisztességgel visszaolvassanak? Most már hetek óta zajlik ez, és mindig jobban bánt. Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy kell e ez nekem, és nem lenne egyszerűbb hagyni az egészet a fenébe.. Aki onnan lett a Barátom, Őt minden más módon el tudom érni, és általában tényleg napi szinten kommunikálunk telefonon, sms-ben, skype-on, email-ben, akárhogy. Meg szoktuk találni a módját, hogy tudjunk legalább pár szót váltani. Még most is, mikor neki aztán tényleg egy komoly rohanás a december, és igen komoly szervezőmunkát igényel olykor-olykor, hogy mindenki mindenhol ott legyen, ahol kell, és mellette minden más is pont úgy meglegyen, ahogy szokott. Nem mondom, hogy én tökéletes vagyok, mert én is feledékeny vagyok, mert az én fejem is tele van mindenfélével. De akkor is, egy-egy tényleg kirívó esetet kivéve naponta minimum egyszer szakítok rá időt, hogy benézzek, elolvassam kivel mi történt, és reagáljak is, esetleg azt is leírjam velünk mi újság, bár ez egyre kevésbé fordul elő.
Mindezen még komolyabban gondolkodtam el tegnap este, miután felhívott az egyetlen fiúBarátom, kissé elkeseredett hangon. Nemrég volt a születésnapja, és ugye ilyenkor az iwiwen ott virít egy nappal előtte, meg aznap a fotója, meg hogy xy ennyi éves lesz/lett. Nyilván ennek apropóján jutott eszébe közös régnemlátott, és balfenéken eltűnt barátnőnknek, hogy írjon neki. Na nem, nem felköszöntötte. Attól nyilván nem keseredett volna el, még akkor sem, ha évei számát tekintve már csak egy választja el a negyedik x-től. Kapott egy rövid, ám annál inkább mély tartalmú üzenetet, miszerint minden korszak véget ér egyszer, és akkor le is zárul. Nincs magyarázat mellette, és nincs semmi más, csak ennyi. Persze, hogy bántja. Ők ketten igazán jó barátok voltak, sokáig olyanok voltak egymásnak, mint két testvér. Aztán jött egy röpke fél év, mikor lazult a dolog, mert a fiúBarátnak lett egy barátnője, a lánybarát meg nekiállt politizálni, meg szervezetekbe belépni. Egyre kevesebbet hívták egymást, és akkor sem volt az igazi, valahogy köztük állt ez a politikai dolog. De attól még nem hiszem, hogy így kéne végleg istenveled-et mondani. Felmerült a kérdés, miközben próbáltam vigasztalni, hogy akkor mégsem volt ez igazi barátság? Nekem sem esett jól kimondani, hogy hát nagyon úgy tűnik. De Barátjaként nem mondhattam mást, mint az igazat. Még ha fáj is. Nekem is fáj, mert nekem még ennnyit sem írt/mondott (igaz, az én születésnapom nem mostanában lesz, amit megmutat majd neki az iwiw).
Na szóval.. az egész zavaros irományból az akar itt kiderülni, hogy el kell gondolkodnom, milyen kapcsolatokra "érdemes" energiát, időt pazarolnom.
Tudom, hogy van két ember, akire igazán azt mondhatom, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki fognak tartani mellettem. Tudom, hogy nekik mindegy, hova írok, és hova nem. És tudom azt, hogy ők azok, akiktől mindegy, hogy írnak e, vagy hívnak e, mert még egy év múlva is ugyanott folytatnánk.
A többi meg nem számít. Csak tudnék kevésbé odafigyelni, vagy tudnék egy pillanat alatt hátat fordítani. Csak én olyan vagyok, hogy ha valaki egy kicsit is része volt az életemnek, akkor úgysem felejtem el. Ha meg már nem felejtem el, akkor meg már ne a háttérből szerezzek róla híreket.

2009. dec. 7.

Mindenféle

Még mindig csak úgy kutyafuttában van időm. Pedig van két mese-folytatás piszkozatban, meg még egy csomó minden más a fejemben kavarog, de egyszerűen nem tudok semmire sem elég időt szakítani. Gondolkodtam, hogy mit is rontok el, de nem jutottam eredményre, így inkább abbahagytam a gondolkodást (még a végén megárt).
A múlt hét maga volt a káosz és rohanás. Volt egy csomó elintéznivaló, meg sütni kellett (ja, kellett, mert hülye módon nem tudok nemet mondani soha).
Mikulás-szemmel több órát töltöttem a játékbolt-kreatív bolt-könyvesbolt között, és hihetetlen ugyan, de semmit nem vettem. Többször megvizslattam, majd visszatettem azt a bizonyos tech deck izét, amit úgy szeretnének, de nem bírtam magam rávenni, hogy ezért a kis marhaságért pénzt adjak. Könyvet tudtam volna venni úgy egy raklapnyit, annak csak az szabott határt, hogy annyit épp nem szántam erre a célra fejenként, amennyibe egy-egy könyv került volna. Vagy ha nem könyv, akkor ismeretterjesztő kártya. Vagy épp valami kreatív dolog, mert mostanában azért felütötte nálunk a fejét a rajzolás, a hajtogatás, ragasztás. De színes ceruzát csak 3600 Ft/12 db áron találtam épp, az meg hát hogy is mondjam, nem az a kategória, amivel itthon firkálgathatnának. Szóval, mindenben találtam valami kivetnivalót. És tudom, hogy ebben vastagon benne van az elmúlt 10 év összes ilyen tapasztalata, mármint hogy mennyi olyan dolog van, ami igazán felesleges pénzkidobás. Így aztán hazajöttem üres kézzel. És mardosó bűntudattal. Mert hát anya az ilyen, aki nem szerzett be semmi ablakbavalót? Rettenetesen elfáradtam péntek estére, olyannyira, hogy rám egyáltalán nem jellemző módon kilenckor elaludtam a kanapén. Szombaton még mindig nem volt semmi Mikulás-puttonyba való... de még csak ötlet sem. Persze, hogy a dolog igazán élvezetes legyen még őrületes fejfájás is kínozott, és persze, hogy a lidl közepén sikeresen összevesztünk életem párjával is.
Na de aztán azért került az ablakba valami, rengeteg gyümölcs, meg édesség is... És kaptak még egy sütis könyvet, meg kötényeket, meg mindenféle sütéshez való cuccot a húgomék Mikulásától, amitől (tudom, bunkó vagyok meg minden) nem igazán repestem az örömtől. Meg kaptak azért színes ceruzát is a Mama Mikulásától, úgyhogy az idén is tele volt az ablak. Ők örültek, és ez a lényeg. Semmi más nem számít. :)
Bámulatos továbbra is, hogy a legnagyobb is mennyire hisz még mindig. :))

Ma pedig folytatom a sütigyártást, épp kedvenc bőrgyógyászunknak, aki 10 év alatt igazán családtaggá vált nálunk. És miután tegnap névnapja is volt, meg ma időpontunk is van hozzá, hát ma meglepjük. Mert szeretjük. Meg mert meglepetést szerezni jó. :)
Ezen kívül pedig megpróbálok ma kicsit visszavenni a lendületből, mert sok lesz a jóból már. Tegnap este is szédültem, és zsibbadtam, és megint nem tudok aludni sem... úgyhogy kicsit lazulni kell(ene).

2009. dec. 2.

Adventi mese III.

A kis manólány azzal a mosollyal ébredt reggel, ahogy elaludt. Álommanók jól végezték a dolgukat, mert nagyon szépet álmodott, egy babával, aki a Mikulás kezében életre kelt, és végül még igazi otthont is talált neki.
-Lili, mit fogsz ma csinálni?- kérdezte reggeli közben az anyukája
-Ó, mamikám ne aggódj miattam. Annyi izgalmas dolog történik ilyenkor a városban, majd benézek mindenhova.
-Gyere el hozzánk is, megnézheted, hogyan készülnek a vonatok- mondta az apukája, felpillantva a mézes pirítós fölül.
Lili mosolygott csak. Tudta ő, hogy hova fog menni, és mit fog megnézni, hiszen a fiókjában ott lapult a pontos terv a következő napokra. Emlékezett rá, hogy mennyi ideje van, míg Mikulás útra kel, és arra is emlékeztette magát, hogy el ne felejtse majd meglátogatni a rénszarvasokat is úgy két-három naponta, mert különben mindenki megfeledkezik róluk.
Reggeli után a család útra kelt, mindenki a maga feladatára. Lili először egyedül maradt otthon, ami egy manógyereknél igazán nem szokatlan dolog. Itt nem volt semmi veszélyes dolog, nem kellett aggódni, hogy rosszat csinál. Azért sem aggódtak soha a manógyerekek szülei, hogy esetleg sokáig nézik a tévét. Az ugyanis nem volt. Semmi szükség nem volt rá egy olyan világban, ahol mindenki játékot csinált mindenből, ahol minden manómamának kész mesekönyvek voltak a fejében, ahol minden manópapa azonnal tudott játékot javítani, vagy épp készíteni akár két szalmaszálból is. Lili sosem élt máshol, így el sem tudta képzelni, hogy másképp is lehet. Pedig hallott már történeteket róla, hogy a földi gyerekek milyen rosszul élnek. Sokan csak a számítógépekkel játszanak, amit az idén Marcel és Ted szerelnek nekik. Sokan egész nap ülnek a szobájukban és tévét néznek. És ami a legszomorúbb, nagyon sok gyerek nem is vigyáz azokra a játékokra, amik itt készülnek. Egyszer hallott egy rémtörténetet egy kisfiúról, aki darabokra törte a kisautót, amit Ben készített nagy-nagy szeretettel, mert véletlenül összekeverték a színeket, és piros helyett kéket kapott. Azóta Ben nagyon odafigyelt a listára, amit kapott, mert akkor nagyon beteg lett egy hétig. Az összes tündérmama őt gyógyította.
Lili kézbe vette a listáját, és megnézte, hova is kell mennie először. Mosolyogva indult el a Babagyár felé, ahol már járt egy párszor, és ahol most is nagy szeretettel fogadták, pedig mindenki nagyon szorgalmasan dolgozott. Kis kezek, lábak, és testek hevertek mindenhol. Lili kicsit megszeppenve nézegette egyiket-másikat. Volt ott soványabb, kövérebb baba. Volt fehér bőrű, barna bőrű, puha testű. Volt, amelyik arra készült, hogy majd sétálni is tudjon. És volt sok-sok olyan baba, aki alvósbabának készült, így rongyból varrta Karen néni, akinek nagyon szép cérnái voltak, és mindentlátó szemüvege. Lili többször átnézte a babák testeit. Nehezen tudta elképzelni, melyiket is szeretné ő a legjobban. Aztán eszébe jutott az álma, és arra koncentrált, hogy annak a babának válasszon megfelelő kezet, lábat, pocakot. Ahogy sétálgatott az asztalok között, egyszer csak meglátott egy félkész babát a földön heverni. Lehajolt, hogy felvegye, és visszategye az asztalra a többiek közé, amikor Liza megállította:
-Lili, azt ne tedd oda vissza. Ebből nem lesz itt baba.
-De miért nem? -kérdezte Lili értetlenül
-Azért, mert túlságosan nagy lett. Akkora, mint egy kisbaba a földi gyerekek közül. Mi pedig kisebbeket csinálunk, látod? -azzal Liza odatett mellé egy másik félkész babát, és tényleg sokkal kisebb volt.
-Akkor ezt nekem adod? -kérdezte Lili reménykedve
-Persze, vidd csak.
Lili boldogan masírozott kifelé. A babát a kabátja alá dugta, és máris érezte, hogy nagyon szép baba lesz belőle. A szíve majd kiugrott a helyéről izgalmában. Annyira szerette volna, hogy sikerüljön, amit eltervezett. Annyira szeretett volna örömet szerezni valakinek, hogy már-már belefájdult a szíve.
Elhaladt a nagy Karácsonyfa mellett, felnézett, és épp meglátta, ahogy az egyik ág közepén előbukkant egy fényes csillag.
Lili elmosolyodott, ahogy meglátta. Annyira boldog volt, hogy legszívesebben világgá kürtölte volna, de nem szabadott. Titkot kell tartania, és a manók ebben jók. Így aztán hazament, és a babát jól elrejtette a szobájában.

2009. dec. 1.

Mese II.

Lili csalódott volt, mégis a nagy elhatározástól máris szárnyakat kapott. Egyenesen a szobájába ment, leült, és elkezdte kidolgozni a tervét, hogy biztosan meg tudja valósítani, amit szeretne. Rágcsálta a ceruzáját, miközben gondolkodott, és folyamatosan írt egy-egy szót a papírra, amit elővett a fiókjából. Gondolatban körbejárta Játékváros minden rejtett zugát, és gondosan feljegyezte, hova is kell mennie majd, és mit kell onnan beszereznie. Amikor ezzel végzett, még egyszer átolvasta, hogy biztosan nem felejtett e ki semmit. És dehogynem... majdnem elfeledkezett glitter-utcáról, pedig az ilyenkor nagyon fontos. Még annak is, aki egyébként tökéletesen tud varázsolni bármilyen színű és bármennyi csillámot. Azért felírta, biztos, ami biztos.
Ezután sorra vette a lakókat. Hogy tudja, kitől mit kell megtanulnia. Van rá huszonnégy kerek napja, hogy megalkossa a tökéletes remekművet. Fel kell keresnie majd a varróműhelyt, fel kell keresnie azokat, akik a babahajakat fonják. Azokat, akik a babaruhákat szabják ki, és ó, még mennyi mindenkit. A legfontosabb marad a végére. A mosolygyár. Ahol az a három öreg tündérnéni a mosolyokat varázsolja a babák arcára. Legszívesebben ott kezdett volna, és akár ott is maradt volna örökre. Tavaly járt ott egyszer anyukájával, és azóta is visszavágyott. Olyan szívmelengető hely csak az van, erről meg volt győződve.
Lili izgatott volt. Nagyon izgatott. Miután mindent leírt, egy másik papírt vett elő, és sok-sok színes rajzceruzát, hogy lerajzolja a babát, amit ő fog készíteni. Sok-sok rajzot készített, sok papír halmozódott a kukában, mire végre azt mondta, na, ez az. A papírról egy gyönyörűséges baba nézett vissza rá.
Igen ám, de vajon kié lesz majd?-tűnődött el Lili. Hogy fogja vajon rávenni Mikulást, hogy mindenképp vigye el valakinek, mikor nem választották ki a játékgyáros manók közé. Pedig biztos volt benne, hogy van valaki, aki épp erre a babára vágyakozik. De úgy gondolta, ráér még ezzel foglalkozni, olyan sok ideje van addig.
Lili elmosolyodott, azzal a szívmelengető mosollyal, ami csak Játékvárosban fordul elő. A papírokat gondosan a fiókba rejtette, majd kiment, hogy megkeresse a szüleit, és a testvéreit, akik még mindig a nagy karácsonyfa alatt beszélgettek izgatottan. Anyukája máris elképzelte a tündéres mesekönyv tündéreit, és alig várta, hogy ceruzát kapjon a kezébe. Apukája azt számolgatta, mennyi vonat-megrendelése van. Rosie az anyagokat választotta ki a királynő babák ruhájához. Temérdek mennyiségű szebbnél szebb színű anyag-halomban ült, és válogatott. Lilit egy pillanatra elfogta az irigység, és legszívesebben széttépte volna egyesével az összeset. Csak akkor eszmélt fel, amikor a város összes manója megütközve ránézett. Elfelejtette, hogy az ilyen érzéseket mindenki érzékeli a városban, mert itt nem szokás irigykedni, egymást bántani. Szégyenkezve hajtotta le a fejét, és kényszerítette magát, hogy gondoljon az ő babájára. Ettől megnyugodott, és a többi manó is folytatta a készülődést.
-Gyere, Lilikém!- lépett mellé anyukája- Itt az ideje, hogy megvacsorázz.
Lili szót fogadott, és megfogta anyukája forró kezét. A kis manólány tudta, azért ilyen forró, mert máris érzi a varázslatot, amit a földi gyerekek csak akkor érezhetnek, ha a mesekönyvet lapozgatják, amit az ő anyukája rajzol nekik.
Egész este sütkérezett szülei és testvérei varázskezeiből sugárzó szeretetben, mosolyogva feküdt le az ágyába, és várta, hogy az álommanók jöjjenek betakargatni. Nem hitte el, hogy Ajándékország az egyetlen ország a világon, ahol valóban igazi álommanók takarják be, és adnak jóéjt-puszit, de azért nagyon szerette őket.
Az utolsó gondolata a baba volt. És mosollyal aludt el.

Egy év



Ma egy éves a blogom. Mit mondjak, tegnap eltűnődtem rajta, hogy már eltelt egy év azóta. Nem is tűnt annyinak. Meg büszke is lettem magamra, hogy milyen kitartó vagyok, mert már egy éve írom. :D (mi ez ahhoz, amennyi még lesz)
Egy év alatt sok minden történt. Épp a 325. bejegyzést írom, 69 megjegyzés fűződött hozzájuk. De nem is ez a lényeg.
Tavaly, december 1-jén azt írtam: "Tökéletes az újrakezdésre, hogy élhetővé tegyem az életem. Tökéletes arra, hogy elkezdjek valamit, amit eddig nem csináltam.
A december egyébként is különleges helyet foglal a szívemben, mint még rajtam kívül olyan sok embernek. Ünneplőbe öltözik minden, van valami különleges hangulata ilyenkor mindennek.
Ez a december más lesz, mint a többi. Másnak kell lennie. Különlegesebb lesz minden eddiginél, mert most aztán elhatároztam, tényleg megtalálom magam, és a következő év már nem örökösen arról szól, hogy mit kéne másképp.."
Nagyjából megvalósult minden. Már tudom, ki vagyok, már tudom, mit várhatok a világtól. Azt nem mondanám, hogy könnyű elfogadnom a világot ilyennek, de ebben élek, így tudomásul kell vennem, hogy nem csak az örök fény létezik.
Az első blogszülinap alkalmából kapott egy új sablont a blogom. Most épp ezt, mert ez időszerű.
És kívánom, elsősorban magamnak, hogy még sok-sok blogszülinapot ünnepelhessek, azért, mert ez jó. Jó dolog írni, és jó dolog, hogy néha-néha arra is fény derül, ki mindenki olvas. :)
Azoknak pedig, akik nem ismernek, az első szülinap alkalmából megmutatom magam. Épp időszerű volt felvállalni önmagamat, nem? :D