Nézőpont kérdése

Na, és akkor kicsit már túllépve az ünnepi emelkedett hangulaton, ami -itt és most bevallhatom- annyira kellett a lelkemnek, mint egy falat kenyér, kissé hétköznapibb témákra evezek.
Rögtön a relativitás-elméletet boncolgatnám. Na, nem, nem kell megijedni, és azonnal a piros x-re kattintani ott a jobb felső sarokban, mert nem voltam túl jó fizikából. Szóval, nem kell ilyen Einstein-féle elméletekre gondolni. (remélem, nem lőttem bakot, és a fent említett elmélet tényleg az övé)
Szóval.. van egy csomó dolog az életemben (nyilván másokéban is), ami nagyon csak nézőpont kérdése.
Mert a gyerekeim vajon tényleg iszonyatosan hangosak, vagy csak nagyon kicsi a lakás, és mindent hallok?
Mert a férjem tényleg nagyon korán elalszik, vagy én fekszem le későn?
Mert tényleg olyan gyorsan telik az idő, vagy én osztom be rosszul?
A gyerekeim tényleg sokat esznek, vagy csak én utálok folyton kaját csinálni?

És még mennyi minden, ami attól függ, épp milyen hangulatban vagyok. Mondhatnám, milyen gatya van rajtam. Vannak azért örök dilemmáim, mint a baba-kérdés, amivel kapcsolatban sikerült megint saját magamat jó mélyre löknöm. Mert mire tök jól megbeszéltem magammal (értsd:belebeszéltem magamba, hogy ez így jó), hogy örüljek neki, innentől mindenki önállóbb lesz, na, addigra körülöttem megint babaeső kezdett hullani. De komolyan... mindenhonnan. A családban, a személyes ismerősöknél, a virtuális ismerősöknél, a tévében, lépten-nyomon babák. És nem ám csak úgy simán babák. Neeeem... persze, hogy kitalálhatjátok, mindenki kislány.Kivétel nélkül (najó, majdnem). És kielemeztem már, mielőtt idepötyögném ezeket a sorokat, hogy nem vagyok irigy rájuk, mert nagyon tudtam izgulni és örülni Cucka Minkájának, nagyon tudtam örülni egyik kedves fórumtársam terhessége hírének, izgulok azért a nevelőapám fiáéknál az újabb kislányért is, és nincs bennem irigység az Ő babájukért. Sokkal inkább sajog a szívem azért, aki nem lehet(ett) az enyém. És mivel minden relatív, minden ilyen gondolatom után ostorozom magam egy kicsit, hogy miért nem vagyok elégedett a meglévő három egészséges, okos fiammal, mikor hányan odaadnák a fél életüket is. És ilyenkor persze, hogy van bűntudatom is egy kicsi. De mivel minden relatív, és az ember eleve gyarló és önző, mégis csak sajnálgatom magam a meg nem született, és a dolgok jelenlegi állása szerint soha meg nem születő lányomért. Aki tudom, milyen lenne, meggyőződésem, hogy Erik fiamra hasonlítana külsőre, és olyan érzékeny lelke lenne, mint Rolandnak, és legalább olyan logikus lenne, mint Patrik, és lenne valaki, aki időről időre elvarázsolná a férjem néha kőkemény szívét (néha=ritkán). Nekem pedig lenne valaki, akinek átadhatnám azt a sok fiúk számára haszontalan tapasztalást, és érzést, ami bennem lakik.
És hogy mi köze mindennek a relativitás-elmélethez? Na.. arról fogalmam sincs. Illetve, talán annyiban van köze, hogy néha eljátszom a gondolattal, hogy ha meg tudnánk venni valamilyen csoda folytán ezt a házat (mondtam már, hogy teljesen hétköznapi vágyaim vannak), akkor bekövetkezhetne az a helyzet, hogy "lenne hova tenni" egy újabb gyermeket. De mivel minden relatív, így lenne hova tenni, csak épp nem lenne miből felnevelni őt. Tehát, ha már minden relatív, akkor ugye egy munkahely sem ártana a házunk mellé, de akkor munka, vagy baba? Pénz, vagy gyerek? Minden relatív... tudom. És tudom, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám adott helyzetben, még akkor is, ha később, egy olyan relatív helyzetben.. esetleg kicsit bánnám, és elgondolkodnék a helyzet másik befejezésén.
De mindez csak hiábavaló álmodozás. Bár.. ez is relatív. A hiábavalóság. Mert hiába álmodozás, vagy életben tartó vágyakozás? Ugye, hogy csak nézőpont kérdése..
Na, ez egy ilyen fura bejegyzés lett. Mert épp ilyen hangulatom volt. Vagy nem is fura? Attól függ.. ugye...?