Mese...

Lili a következő reggelen is irtó izgatottan ébredt. Ébredés után fülelt, hogy vajon mindenki elment e már otthonról, és miután nem hallott semmi neszezést a konyha felől, fürgén kipattant az ágyból, és még hálóingesen a szekrényhez lépett, ahova a babát rejtette. Kivette először a fejecskéjét, és megint elgyönyörködött benne, majd kivette a testet is. Egy pillanatra eltűnődött, ahogy mindkét kezében fogta őket külön-külön, majd kissé elgondolkodva, behunyt szemmel egymáshoz illesztette őket. Nagyon erősen szorította össze a szemeit, nagyon koncentrált, szinte beleremegett. És mikor pár perc múlva már ki merte nyitni, még a szája is tátva maradt, mert a varázslat sikerült. A baba feje és teste pont úgy volt a kezében, ahogy lennie kellett. Nem külön, mint előtte. Lili elérzékenyülve nézett a csillogó tekintetekre, és máris azon törte a fejét, milyen ruhát is szerezzen rá. Azt tudta, kihez kell fordulnia, így gyorsan magára kapta piros nadrágját és piros kardigánját, megreggelizett, és a babát gondosan a kabátja alá rejtve, elindult a varróműhely felé. Útközben beugrott a Mikulás szarvasaihoz, akik nagyon örültek a látogatónak, és hálásan fogadták el a répát is, amit vitt nekik. Kicsit beszélgetett velük, megvakarászta a hátukat, és ment tovább.
A varróműhely ajtajánál csak egy pillanatra habozott, mielőtt belépett, és még egyszer ellenőrizte, hogy a baba tökéletes biztonságban van a kabátja rejtekében. Ahogy belépett, számtalan asztallal találta szemben magát. Mindegyik asztalon egy-egy varrógép, minden varrógépnél egy-egy fürge kezű manólány ült, és varrták vég nélkül a szebbnél szebb ruhácskákat. Lili tágra nyílt szemmel nézte, ahogy egy darabka kockás anyagból pillanatok alatt szoknya lesz, és már vitte is el egy idősebb hölgy, hogy ki legyen vasalva. Amott pedig finom selyemből báli ruhát varrtak. Egyik asztaltól a másikig lépdelt, mindenhol készült valami kis csoda, selyemből, pamutból, puha plüssből, olyan színkavalkádban, amilyet talán még sosem látott. Amerre nézett, mindenhol kis szoknyák, ruhácskák, nadrágok, kalapok, pici harisnyák, sapkák, főkötők vándoroltak a varrógépektől a vasalódeszkákig. Végre talált egy ismerős arcot az egyik asztalnál, és mosolyogva lépett mellé.
-Szia, Peggy!-köszönt a manólánynak, aki épp egy narancssárga kantáros nadrágot varrt
Peggy mosolyogva, de szemét egy pillanatra le nem véve a munkájáról köszönt vissza neki, majd megkérdezte:
-Mi járatban vagy nálunk?
Lili óvatosan elővette a babát a kabátja alól.
-Neki szeretnék ruhát. -mondta szégyellősen, de meglehetősen büszkén
-Ó.- Peggy egy kis időre mégiscsak abbahagyta a varrást, és gondosan szemügyre vette a babát- Csodálatosan szép baba. Milyen ruhát szeretnél neki?
-Azt nem tudom. -mondta Lili megilletődve- Valamit, ami illik hozzá, ha már ilyen gyönyörű.
-Igen, mindenképp valami különlegesen szépet érdemel. Van már neve?
-Arra gondoltam, lehetne Jasmine, mert olyan gyönyörű, mint az a virág, amit ugyanígy hívnak.
Peggy bólintott, majd a kosarában az anyagok között kezdett keresgélni. Hamarosan kiemelt egy rózsaszín selyem anyagot, és a babához illesztette. Lili izgatott lett, és amikor Peggy a varrógép tűi alá illesztette az anyagot, türelmetlenségében egyik lábáról a másikra állt. Nem kellett sokat várni, Peggy egy gyönyörűséges kötényruhácskát tartott elé, aminek az elejét "Jasmine" felirat díszítette. Lilinek még a szeme is könnybe lábadt, ahogy meglátta.
-Fantasztikus. Köszönöm szépen.
-Már csak egy szép kis masni hiányzik a hajából. -szólt Peggy, és a következő pillanatban már nyújtotta is felé a pántlikát, hogy beleköthesse a baba hajába.
Lili meghatottan öltöztette fel a babát névreszóló ruhácskájába, gondos masnikat varázsolt a hajába, és miután még egyszer köszönetet mondott, már robogott is haza.
Annyira boldog volt, hogy nem is figyelt semmire. A hatalmas karácsonyfa mellett elhaladva visszaintett az épp helyet foglaló angyalnak, és rohant haza.
Letette a babát az ágyára, és csak csodálta. Úgy érezte, még annál is fantasztikusabb, mint ahogy elképzelte.
-Olyan szép vagy, hogy lehetnél igazi kisbaba is. -mondta neki, és ahogy kimondta, máris szöget ütött a fejébe a gondolat. Tudta, hogy lehetséges. Hiszen ő is ismerte az öreg JóTündért, aki mindenre képes volt.
Még mielőtt bármit is átgondolt volna, fogta magát, és indult is Jasmine-nal együtt, akinek ismét a kabát melege jutott. JóTündér otthona előtt kicsit megszeppent, egyedül még sosem járt itt, és azt is tudta, nem illik csak úgy betoppanni hozzá, mikor olyan sok dolga van. És neki mindig sok dolga volt, mert a földi emberek olyan sok butaságot csináltak, amit neki kellett helyrehozni.
Mégis bekopogott, és majdnem összeesett meglepetésében, mikor azonnal ajtót nyitottak neki, és nem más áll az ajtó másik felén, mint maga JóTündér.
-Nocsak, Lili, hát téged mi szél hozott? Tán csak nem valami galibát csináltál? -kérdezte mosolyogva
-Nem, nem csináltam semmi rosszat.. vagyis.. nem is tudom, rossz e. De csak Te tudsz segíteni, mert Neked olyan nagy hatalmad van, mint senki másnak Ajándékországban. Ugye segítesz nekem?
-Meglátjuk, Lili, hiszen még azt sem árultad el, miben.. Addig pedig nem ígérhetek semmit.
Lili nagyot nyelt, majd előhúzta a kabátja alól Jasmine-t.
-Kérlek, JóTündér, adj neki életet. Igazi életet. -mondta, majd lesütötte a szemeit. Tudta ő, hogy hatalmas kérés ez. Tudta, hogy nem is szabadna neki ilyet kérni.
JóTündér percekig nézegette hol őt, hol a babát, Lili már legszívesebben elfutott volna, félt is, meg nem is, reménykedett, hogy JóTündér nem haragszik meg rá, bár voltak olyan emlékei, miszerint ő nem is tud haragudni. Végre megszólalt:
-Mi szüksége lenne az életre? Hiszen egy játékbaba.
-Tudod, JóTündér, az idén szerettem volna én is végre dolgozni a Játékgyárak valamelyikében. Mert ügyesen tudok ám már sok mindent. Még kicsit varázsolni is tudok, bár az anyukám haragszik érte, mert szerinte kicsi vagyok még hozzá. De a Mikulás nem választott ki a segítői közé, és akkor elhatároztam, hogy valami nagyon különlegeset fogok csinálni, hogy a Mikulás tudja, én is tehetséges vagyok. És így lett ez a baba. Láttam, ahogy készül, én varázsoltam össze a fejét és a testét, én választottam neki nevet, varrattam neki ruhát. Mindenhol nagyon udvarias voltam, és senkit sem tartottam fel a munkájában.-tette hozzá sietve
JóTündér még mindig elgondolkodva nézte.
-És mi történik vele, ha életet kap?-kérdezte
-Elvinném Mikulásnak, és megkérném, vigye el a földre, és adja egy olyan családnak, ahol nagyon szeretnék őt. És akkor egyszer majd örülni fog annak a játéknak, amit én készítek neki itt, Játékvárosban.
JóTündér ezek után teljesítette a kívánságát, és Lili percek múltán már nem egy játék babát, hanem egy gőgicsélő kisbabát tartott a kezében. Hosszú percekig hálálkodott, majd JóTündér kérésére Mikuláshoz sietett Jasmine-nal, hogy mielőbb találjon neki családot.
A Mikulás háza Játékváros szélén állt. A manók nem szoktak hozzá csak úgy ellátogatni, mert nem szerették megzavarni fontos dolgaiban, így Lili nagyon félve közeledett a házhoz. Berci jött elé, hogy megkérdezze, mit óhajt. Mikor Lili előadta, mi járatban van, Berci azonnal a Mikulásért sietett, aki szintén pillanatok alatt megjelent, és hümmögve nézett a kis manólányra, aki a babát olyan féltő gondossággal fogta.
-Nos, Lili, igazán komoly feladatot szántál nekem. És igazán nemes lélekre vall, hogy ezt a babát, akit Te teremtettél, odaadnád a földi emberek valamelyikének. Netán azt is tudod, kinek?
Lili megrázta a fejét.
-Nem, Mikulás, nem tudom, hiszen nem is ismerek senkit a földi emberek közül.
Mikulás pillanatok alatt előkerített neki egy csomó fényképet, olyan földi párokét, akik gyermekre várnak, vagy egy kisebbfajta csodára, ami elhozza nekik a gyermeket.
-Nos, Lili, tied a feladat, hogy kiválaszd közülük a kis Jasmine szüleit.
Lili megilletődve vette szép sorjában a kezébe a képeket. Mindet gondosan tanulmányozta, de közben fáradhatatlanul dajkálta a kicsit. A választása egy Jasmine-hoz hasonlóan gyönyörű hölgyre esett, és odaadta a fotót a Mikulásnak.
-Nos, rendben, Lili, ők lesznek a baba szülei.
A Mikulás került-fordult, máris előkerült egy bölcső, a következő pillanatban a bölcsőbe csipkés ágynemű került, és Jasmine máris békésen szundikált benne.
Pár perccel később Lili szülei léptek be Mikulás szobájába, kissé megriadva, mert csak arról értesítették őket, hogy Lili miatt kell jönniük, azt nem mondták el nekik, hogy mi történt. Mikor mindent megtudtak, szülei könnyekig meghatódva ölelték magukhoz lányukat.
Mikulás hamarosan útra készen állt. A rénszarvasok türelmetlenül dobogva várták, hogy útra kelhessenek. Jasmine bölcsőjét is gondosan elhelyezték már a szánon, Lili még utoljára megsimogatta, és egy kis varázslattal megpróbált neki örök szerető szívet ajándékozni.
Mikulás, mielőtt a szánjába ült volna, még így szólt Lilihez:
-Tudd meg, Te vagy az összes manó közül a legigazabb. Te küldöd az idén a legnagyobb ajándékot a Földre. Olyan ajándékot, amire mindig emlékezni fognak, és mindig hálával fognak gondolni rád, még akkor is, ha nem is fogják tudni, ki vagy.
Lili boldogan mosolyodott el. Hiszen valóra vált az álma... Mikulás elismerte őt manónak, nem is akármilyennek.. és még boldogságot is küldhet a Földre.

Azóta, Lili minden évben a Játékgyár megbecsült dolgozó manója. És sosem feledkezik el arról a kislányról a földön, akit Jasmine-nak hívnak, csillagok táncolnak a szemében, és örök szeretet lakik a szívében. Neki mindig külön ajándékot készít, varázslattal telit, gyönyörűt, mint ő maga.