Szenteste reggelén, vagyis délelőttjén még szembesültem azzal, hogy mégiscsak kell még vennem tojást, meg tejet, meg egy-két nagyon apróságot, hogy tutira ne haljunk éhen a két nap boltnélküliségben. Két kávé után magamhoz tértem annyira, hogy le tudjam bonyolítani mindezt. Aztán azzal a hatalmas nyugalommal álltam neki még a konyhában felszámolni a kuplerájt, hogy nincs is más dolgom estig, mint rendet rakni, felmosni, és kész is. És tényleg. Összepakoltam, elmosogattam, felmostam. Csend volt, és nyugalom. És még csak három óra volt. És olyan, de olyan jól esett a lelkemnek, hogy nem "kell" egyik fiamnak sem hallani tőlem, hogy mennyire "utálom" a karácsonyt, vagy hogy a "fene ette volna meg aki kitalálta" (anyám mindig ezt csinálta), mert mégis csak sikerült mindent időben megoldani. És hát jó, ehhez az kellett, hogy beáldozzak egy éjszakámat, de na bumm.. annyit megért. :)
Akkora csend és nyugalom volt, hogy mire kettőt pislogtam a nagy félhomályban, a Jézuska ügyesen odacsempészte a fa alá a csomagokat.
Így esett, hogy az idén még sötétedés előtt ellátogatott hozzánk. Még azelőtt, hogy egyfolytában azt kérdezgették volna, hogy mikor jön már. És csodás pillanat volt, ahogy a "Mennyből az angyal" dallamaira azonnal mindhárom gyerekünk énekelni kezdett, pedig nem kötelező. És olyan kis megilletődötten keresték, vajon melyik csomagon van az ő nevük. És örültek, hatalmas örömmel a vágyott monopoly társasjátéknak, félszeg büszkeséggel a nagyon nagyfiús órának, ami mutatós, és világít, tátott szájú meglepődéssel a monopoly kártyajátéknak, vidám kiáltással a letörölhetős rajztáblának, és a számolós tárasjátéknak, és enyhe meglepettséggel a másik társasnak, amit a legkisebb kapott, meg a tech deck deszkának, ami a mi fánk alatt a középső gyereknek volt. És könnybe lábadós szemmel örült valaki a meglepetés ezüst-karláncnak, amit az utolsó pillanatban sikerült megszerezni. Én pedig ugyan már kaptam fülbevalót, de mégis várt meglepetés is. A hógömb, amire tíz éves korom óta vágyakozom, de még sosem kaptam. De venni sem vettem még soha magamnak. És most kaptam egyet, és minimum annyira örültem neki, mintha valami igen komoly értéket képviselő ajándék lapult volna a piros csomagolópapír alatt.
Az idén jól csináltuk egyébként ezt a "korai" ajándékbontogatást. Mert volt egy csomó idő nyugodtan bontogatni, kipróbálni, és nem "kellett" azonnal az az asztalhoz rohanni. Szép kényelmesen megpucoltam a krumplit, és összevágtam, aztán még mindig kényelmesen megterítettem az asztalt. A vacsorával annyi dolgom volt, hogy megsütöttem a krumplit, és megsütöttem az (előre)panírozott halat. A halászlét mindig úgy vesszük (kizárt, hogy én azt valaha is főzni fogok itthon), a krumplisalátát pedig apósom hozta magával. Megvacsoráztunk, szép komótosan, ráérősen, közben beszélgettünk, aztán kényelmesen elpakoltam, még beszélgettünk. Ezek után felmentünk anyukámékhoz, ahol szintén volt ajándékbontás, örömködés, és végül lementünk a húgomékhoz is.
És az idén szerencsére Grincs sem járt nálunk, nem rontotta el senki és semmi a Szent Este varázsát, olyan volt, amilyennek szerettük volna. Nyugodt, és örömködős. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése