Pár jó tanács

Ha nyaralni/strandolni indulsz három 14 év alatti gyerekkel, akkor:
- mindenképp több játékot csomagolj, mint ruhát (mosni mindenhol lehet, de ha unatkoznak, az felér egy halálos ítélettel)
- ne rakj fel műkörmöket, mert kilyukasztod vele az úszógumit
- ugyanannyiszor lesznek éhesek/szomjasak, mint bármikor máskor, őket nem zavarja, hogy 38 fok van árnyékban
- nem fognak idegen helyen elmozdulni mellőled, mert beszariak nem tudják mi hol van/merre van/félnek a sötétben, stb.
- nekik a nyaralás nem azt jelenti, hogy pihenünk, sokáig alszunk, hanem tombolnak, mozognak
- a víz akkor sem hideg, ha épp tombol a szél
- ülni és bámulni magad elé unalmas
- a vonat pontosan félóránként is ugyanolyan érdekes, még akkor is, ha már sokadik napja nézik
- a fagyizó emlegetésével lehet őket motiválni sétára
- teljesen hülyének néznek, amiért neked nem alternatíva a víz alatt úszkálás, valamint képesek kórusban röhögni attól, ahogy a lábadra tekeredő hínártól undorodsz
Ja, és hogy tudd, pont ugyanannyiszor hangzik el minden nap, hogy "anyaaaaaaaaaaaa", mint ha otthon lennél...
De ha van pár perced, amikor kivételesen mindenki békén hagy, akkor mindenképp használd ki arra, hogy gyakorlod a fedettpályás távolbanézést, strandon ez tovább fejleszthető a szabad ég alatti távolbanézésre. De kiválóan alkalmasak a nyaralások/strandolások azoknak a beszélgetéseknek a lefolytatására is, amikre otthon nincs alkalom. (mert mondjuk rohanni kell dolgozni)
Mindenesetre, innen a Balaton partról jelentem, hogy akár haza sem megyünk.... :) Meg tudnánk szokni a teraszon ebédelést/vacsorázást, a kötetlen időbeosztást, arról nem is beszélve, hogy micsoda távolságokat tud megtenni az ember egy házon belül... de kicsi lesz az otthonunk, ha hazamegyünk. :)))

Mindenféle

Vannak az ember életében örök körforgásban dolgok. Érzések, tennivalók, helyzetek, valahogy kiszámíthatatlan időszakonként visszaköszönnek. Az én életemben legalábbis mindenképpen így van. Mindegy,hogy épp hány éves vagyok, hány gyerekem van, mindig megvan a kör. Ami ugye előbb-utóbb mindig bezárul, majd valamiért mégis újra kinyílik. Nem is firtatom, mi ennek az oka, mert végül is mindegy. Most is egy ilyen kör kellős közepén vagyok, ahol annyira ismerős minden, és mégsem ismerős semmi sem. Mert ebben a körben voltam már 16 évesen is, meg később is, és most újra, 33 évesen. Valahogy minden eddiginél erősebb jelen pillanatban a kör rádiuszában az érzés, szülni szeretnék.
Ez sem új keletű, hiszen itt a blogon is többször téma volt már. És valóban igaza van Balázsnak abban, hogy én vagyok az, aki soha nem fogja tudni azt mondani, hogy elég volt a gyerekszülésből, mert mindig megnőnek, és mindig hiányzik majd egy kisbaba. Így nézve tényleg sosincs vége..
Kingát olvasva, és bevallom, végigkönnyezve azt a bejegyzést, ami Lelle születéséről szólt, még inkább előtört belőlem a vágy, ami most itt, a Balaton-parton mindennél erősebb. Ennek is oka van. Mikor legutóbb a Balatonon nyaraltunk, eggyel többen mentünk haza, mint ahányan jöttünk. :) Azt hiszem, nem is véletlen, hogy épp Erik fiunk az, aki mindennél jobban szeret a Balatonban fürdeni. :)) Ez már akkor eszembe jutott, mármint hogy ő itt fogant, mikor készülődtünk még csak a nyaralásra. Épp kilenc éve ennek. És igen, reménykedtem, hogy majd a kör itt bezárul, és ismét többen indulunk haza, mint ahányan jöttünk. De a remény remény marad. Talán örökre már. Teljesen értem Balázs összes racionális érvét, és ha épp normálisan tudok gondolkodni, akkor el is tudom fogadni ezeket az érveket. Csak az a baj, hogy ez megy kevesebbszer. Sokkal többször van az, hogy álmodozva sóhajtgatok, miszerint, dejóislenne..........
Na de majd csak egyszer elfogadom, és belenyugszom, hogy ez így van jól, ahogy van..

Na mit csinálunk?

Elmondjam? Kíváncsiak vagytok rá?

Énekeljen helyettem inkább Judit és a zenemanók (sose növöm ki őket)... én meg majd jelentkezem azért menet közben néha-néha..
Annak a kedves valakinek, akinek pedig mindez köszönhető, egyszer, remélhetőleg viszonozni tudjuk majd ezt a hihetetlen nagylelkű ajánlatot. :))

A jelentkezésig pedig legyetek jók... :)))

Megérkezett

Ma este 22:50-kor hazaérkezett az én nagyon nagyfiam. :) Muszáj most frissiben leírnom, hogy amikor megláttam a buszt, ahogy kanyarodott be az iskola felé, már vissza kellett nyelnem a könnyeimet megkönnyebbülésemben, hogy épségben hazaért.
Amikor pedig megláttam az arcát, ahogy a buszról tekintgetett lefelé.. és az örömet, amikor felfedezte, hogy ott állok.. hááát.. leírhatatlan. :)

És nagyon-nagyon jól érezte magát, és nőtt, és barnult, és be sem áll a szája, pedig már éjfél van. :))) Annyira jó, hogy már ilyen nagy.. és annyira kár, hogy már ekkora.. :))

Szössz

Ugyan úgy tűnik, senki sem jár errefelé mostanában, de azért én írok. :P
Elmesélem, hogy
-kedd este óta valóban nem volt egyetlen lábrázásom sem. :) Ennyi múlik azon, hogy valamit nagyon nagyon el akar érni az ember? Mert akkor ezentúl mindennel így fogok tenni.
-a két kisebb fiam előtt is le a kalappal, mert nagyon ügyesen abszolválták azt a két délelőttöt, amikor én dolgoztam egész nap, az apukájuk meg aludt, mert reggel ért haza a munkából. :)
-nagyon hatékonyan tudok működni, ha muszáj. Hatkor kelek, és mire negyed kilenckor munkába indulok, már megfőztem, két adagot kimostam-kiteregettem. Sőt, péntek reggel meló előtt még a bőrgyógyászaton is tettem egy gyors kört, hogy felirassam az összes kencét a fiúknak. (cirka 15 recept)
-minden jel szerint nagyon jól kibírtuk a gyerekünk külföldi táborozását, mert ő is nagyon élvezte, meg mi sem aggódtuk magunkat halálra. És már országon belül van.. (este 11-kor várható)
-péntek délután egykor úgy jöttem el a munkahelyemről, hogy két hétig nem kell mennem. El sem tudom mondani, hogy ez milyen jó érzés volt. :)
-ja, és még azt is, hogy izgatottan várom mindhárom, júliusra várható blogbaba, Lelle. Sebi és Zétény érkezését.
-meg még valamit, de ez nagyon fontos, úgyhogy megérdemli, hogy jó feltűnő betűkkel írjam: Nekem van a világon a legjobb barátnőm. (és csak hogy tudd, azért írtam ezt most ide, mert épp akkor, amikor kellett, Te voltál az egyetlen, aki úgy tudott meghallgatni, hallgatni, és beszélgetni, ahogy épp kellett.. mint mindig.. csak épp akkor, kedd este minden eddiginél többet jelentett)

Mi a jó hír, aranyom?

Ha Gryllus Vilmos is az olvasóim között lenne, már biztos ideénekelte volna nekem.. És énekelhetném, hogy "sárgulhat a kalapom" De kalapom nincs, így ez nem fog bekövetkezni.. igaz, ettől még énekelni énekelhetem.
Na de komolyra fordítva... kedden nagy utazást tettünk Pécsre. Őszintén bevallhatom, már előző éjjel alig aludtam az izgalomtól, meg a félelemtől, meg úgy egyáltalán. Fogalmam sem volt róla, mi vár rám, sem arról, mit fognak velem csinálni, sem arról, mit fognak mondani. Abba egyáltalán nem voltam képes belegondolni, vagy felkészülni rá, hogy esetleg valami nagyon rossz derül ki.
A hosszú út nekem maga volt a kínzás. Eleve nem bírok hosszú ideig egy helyben ülni, nem túlságosan vagyok alkalmas arra, hogy sokszáz kilométeren keresztül ücsörögjek tétlenül. Párszor eszembe jutott, hogy legalább kötni tudnék.. Az M6-os autópálya sok mindenre jó, nézelődésre nem igen.. mert sehol semmi. Az út legizgalmasabb része az alagút volt.
Mivel igen előrelátó emberek vagyunk, így majdnem másfél órával hamarabb megérkeztünk Pécsre, mint ahogy az időpont miatt kellett volna. Sétáltunk egyet, jól is esett a mozgás. Végül mégiscsak eljött az idő, hogy bemenjek. A klinika parkjában szemmel láthatóan komolyan beteg emberek ücsörögtek, elkapott a jól ismert "mit keresek én itt" érzés, de azért nagyon bátor módon nem fordultam vissza.
Bejelentkeztem, egészen jól leszereltem a recepción ülő hölgyet, aki közölte velem, hogy akkor, ha nincs beutalóm, akkor a professzor úr fogja fizetni a bérüket? Mondtam, ezt én nem tudom, talán vele kellene megbeszélnie. Leültem a padra, várakoztam. Közben ezerszer végigfutott az agyamon, hogy én ide be nem megyek, inkább hazamegyek.. de azért maradtam. És már szólítottak is.
A professzor (aki ehhez a címhez meglehetősen fiatal, legalábbis eddig csak meglehetősen idős professzorokat ismertem) kezet fogott, bemutatkozott, majd elkezdte tanulmányozni a leleteimet (van egy pár). Megnézte az mri-ről kapott cd-felvételt, kérdezgette, milyenek voltak a rosszullétek pontosan. Majd áthívott egy doktornőt, konzultálni. Doktornő is elolvasta amiket a professzor összegyűjtött a leletekből, meg a válaszaim alapján, majd közösen megbeszélték, hogy ez semmiképp nem sm (fanfárok, megkönnyebbülés, nagy sóhaj), ámde szerintük nem is epilepszia. Ami persze nem lehet biztos, hogy nem az, mert semmi sem biztos.. de csak egyetlen pozitív eeg-m van szemben egy jópár negatívval, ráadásul a rosszullétek utáni halottsápadt arc sem az epilepszia jellemzője. Az éjszakai lábrázásokra sem nagyon van magyarázat, de esetleg amiatt készülhetne egy éjszakai videos eeg, hogy lássák, hogy is néz ez ki.
Valamint, az általuk gyanított vasovagalis syncope miatt menjek el kardiológushoz, csináltassak szívultrahangot, 24 órás ekg-t, és nézessem meg a pajzsmirigyemet is. Addig pedig szedjek rivotrilt, és semmiképp ne a keppra-t, amit a tatabányai dokim javasolt. És slusszpassz, viszontlátásra.
Míg a rendelőből kiértem a kocsiig, máris eldöntöttem, hogy én aztán tuti nem fogok parancsra, videora aludni. Még a kardiológiai vonalat végigjárom, megnézetem a pajzsmirigyemet is, és végeztünk, hatszáz.
No persze Balázs rögtön közölte, hogy nemúgyvanaz... mert majd azt nem én fogom eldönteni, mert utána kell járni. Aztán este Eszter mondta ugyanezt szinte. Tudom, hogy mindketten aggódnak, féltenek, és ezért szeretnék.
De én meg rettenetesen unom, hogy másról sem szólnak a napjaim, minthogy orvost hívogatok időpont miatt, vagy épp ott ülök nála, és nem történik semmi, mert se nem ez, se nem az.. se nem semmi, csak rázom a lábam éjszakánként.
Hála az égnek, nem vagyok beteg.
Most épp arra gyúrok, hogy jó pár hétig elkerüljenek a lábrázások... hogy ne is akarjon senki rávenni sem arra a videos eeg-re. Szedem esténként a magneB6-ot, ártani nem árthat.
Úgyhogy... "Jó a hír, jó a hír, Isten hozott gólyahír.. " :)

Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni Eszternek, hogy lelevelezte nekem a professzorral, hogy fogadjon. Nagyon komolyan megnyugtatott afelől, hogy szó nincs szklerózis multiplexről. :)

Táborozik..

Egész hétvégén nem tudtam rávenni magam, hogy megírjam... és egy poszt félig megírva itt várakozik a piszkozatok között (azt be fogom fejezni).
Péntek éjjel már megint egy első dolgon estünk túl. Na, most ezen elvigyorodtam.. kicsit kétértelmű a dolog. :D De nem, nem olyan értelemben.. még akkor sem, ha éjszakáról van szó.
Pénteken nagyfiam már egész nap tűkön ült, alig várta, hogy indulhasson a táborba. A bőröndjét előző este becsomagoltuk, akkor még éreztem magamban annyi erőt, hogy talán minden be is kerül, mert kellőképp pörgött az agyam máson (ez a piszkozatos bejegyzés). A hátizsákja még hátravolt, amibe az apróságok kerültek, úgy mint elemlámpa, fejlámpa, távcső, könyv (nem aprózza Tvrtko legújabb kiadásúját vitte... tudom, tudom.. nem feltétlenül nekivaló), nesszeszer. Helyes volt, mert a nesszeszer az, amit itthon csak én használok több-kevesebb rendszerességgel. Amikor megbeszéltük, hogy majd egy ilyenbe pakoljuk neki a tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, ragtapaszokat (optimista szülőként tíz sebészeti ragtapasszal indítottam útnak), gyógyszert (ventolin, singulair junior, aerius, algopyrin), meg ilyeneket, akkor első körben felkiáltott, de ugye nem a Te rózsaszínedet kell vinnem? :D Nos, megnyugodhatott, mert van nekünk egy teljesen konszolidált barna kappa (sparos pontokért lehetett venni). Nem győzött ámuldozni, milyen ügyesen tudok pakolni, mert mennyi minden elfért milyen kis helyen. Én meg ahogy fogyott a pakolnivaló, úgy kezdtem pánikolni, hogy valami itthon maradt. Tuti, hogy elfelejtettem.. kevés lesz.. fázni fog.. leeszi, leissza, beleül, nem tud mit felvenni.. Balázs az apák higgadtságával szemlélte mindezt, néha közbeszólt, hogy "elég az.." Meg hogy "ne aggódj már".
Délután ötre már a telefontöltő is készenlétben állt, én pedig feltűnően gyakran meredtem szótlanul magam elé, leginkább eltűnve valahol.
Annak idején anyám engem mindig úgy indított el, bárhova is mentem, hogy kibőgte a szemeit. Nem tudom, mitől féltett, vagy mi volt ennek az oka, mindenesetre megfogadtam, hogy ha belehalok sem fogom ugyanezt tenni, mert azt szeretném, hogy jól érezze magát, úgy meg aztán nem fogja, ha én úgy búcsúzok el tőle, mintha a vesztőhelyre küldeném.
Vacsora után Patrik mindinkább besózott állapotba került, én mindinkább süllyedtem magamba. Folyamatosan ellenőriztem magamban a bőröndje/hátizsákja tartalmát, minduntalan komoly pánikhangulatban... valamit elfelejtettem. Az övtáskájába is bekerültek eddigre az okmányai (személyi, lakcímkártya, taj-kártya, eu taj-kártya, diákigazolvány), a pénztárcája (benne forint is, euro is, és lei is), rágó.
23 óra előtt nekiálltam a szendvicseket megcsinálni. Itt már komolyan pánikoltam, és tuti, ha akkor kell eldöntenem, mehet e, nem engedem el.
23:35-re Patrik gyors egymásutánban többször is meglátogatta a legkisebb helyiséget izgalmában, aztán elindultunk az iskola elé, ahol gyülekeztek. A busz már várta őket, beraktuk a bőröndjét, fogta a hátizsákját, és felszállt. Az osztályfőnöke az egyik táborvezető, ő jelölte ki, hol üljenek. Lerakta a cuccát, majd még visszajött a busz elé. De már csak egy percre.... adott még egy puszit, láttam az arcán, hogy ha hosszas búcsúzkodásba kezdünk, talán ő is elérzékenyül, így aztán nem erőltettem a dolgot.
A busz 0:10 perckor elindult velük Erdélybe. Akkor nem bírtam tovább, és pár könnycsepp hullott. Nem tudnám megmondani miért.. tényleg azt szeretném, hogy nagyon jól érezze magát, élményekkel gazdagodjon, hiszen ezért ment.. De őrület, hogy elengedtem ilyen messzire egyedül, ahol bármi történik, először magára számíthat..
Azóta pedig olyan érzés, mintha elhagytam volna valamit. Minden este beszélünk pár percet, nagyon jól érzi magát, nagyon tetszik neki minden, ma székely körúton voltak, tegnap Drakula várát nézték meg. Jó érzés hallani a boldog hangját, ahogy mesél..
De azért én alig várom, hogy megint itthon legyen... fura így, csak két gyerekkel.