Munkából jelentem...

Mióta dolgozom, azóta csak még inkább erősödött bennem az érzés, hogy milyen jó is az, hogy nem vagyunk egyformák.
Alapvetően kedvesnek, és barátságosnak gondolom magam. Mégis, többen voltak már, akik eddigi eladói pályafutásom alatt majdnem kihozták belőlem az állatot. :D Persze nem, visszafogtam magam, igen komoly önfegyelemről tettem tanúbizonyságot.
Tegnap, miközben a mosdót takarítottam (ez a kis megjegyzés külön Szityának a mikor és hol is száll meg az ihlet gondolataihoz) jutott eszembe, hogy meg kéne örökítenem azokat, akik eddig vitték a pálmát.
A dobogó harmadik helyén többen is osztoznak. Ők azok, akik általában nem vásárlási szándékkal jönnek, hanem csak a buszra várakozás idejét szeretnék eltölteni valahogy. Bejönnek, nézelődünk csak felkiáltással. Aztán eszükbe jut valami, és lepakoltatnak mindent. És fitymálják. Vagy az árát, vagy a színét, vagy a mintáját. Vagy túl lányos. Vagy nem elég lányos. Szóval, akiknek semmi sem jó. Akik aztán egy igen fárasztó negyed óra (húsz perc, stb.) hirtelen ránéznek az órájukra, és köszönés nélkül kimennek. Ők azok, akiknek olyankor nem bronzérmet akasztanék a nyakukba, hanem sokkal inkább egy kolompot, hogy mindenki tudja, merre is járnak. Vagy utánuk vágnám a kuplerájt, amit hagytak. Egyetlen egy ember volt ebből a fajtából, akinek sikerült lekerülni már a dobogóról, mert fél óra idegörlő válogatás után megtaláltuk a ruhákat, amiket keresett, és meg is vette. Addig, míg sikerült megtalálni mondjuk tényleg komoly indulatokat generált bennem. Fiúnak keresett olyan ruhát, amiben elmehetnek valahova... de ne legyen farmer. Ne legyen barna színű sem. És ne legyen rajta zseb. És ne legyen a kardigánban se szürke, se barna. És egyszínű felső kell a kardigán alá. Nem ing, de nem póló. A garbót meg nem szereti. Végül sikerült kielégítenem minden igényét egy sötétkék kordnadrággal, és fehér galléros nyakú hosszú ujjú pólóval és egy kék-fehér-piros csíkos kardigánnal. Mit mondjak? Örültem, mikor végre az ajtón kívül volt, és nagyot sóhajtottam.
A dobogó második fokán is osztozhatnak egy páran. Hülyeség ellen ugye, mint tudjuk, nincs orvosság. Nem is tudom, ki akasztott ki jobban. Az, aki olyan szinten "illatozott", hogy egyrészt alig vártam, hogy elmenjen végre, és kiszellőztessek, meg egyáltalán merjek végre levegőt venni. Vagy az, aki bejött "vicces, színes harisnyát" venni, meg egy télikabátot a kislányának. Ez utóbbi érdekes élmény volt. Lánykabátot keresnek, de nem túl lányosat. Nem kell, hogy nagyon rózsaszín legyen, meg ilyesmi. Megmutattam a legszolidabb rózsaszínt, ami elég sportos fazon, meg a narancssárgát, meg a pirosat, mindegyikre fintorogtak, mondván, túl lányos ez nekik. Na, ehhez képest, miután megtaláltuk a vicces vidám harisnyát, megvették a lehető legcsajosabb kabátot, ami nem csak rózsaszín és lila, de prémes, és még ilyen kézmelegítő muff (vagy hogy hívják) is van rajta. De simán dobogót kaphatna az a rendszeresen visszatérő hölgy, aki mindig mindent félrerakat, és aztán még jön tizenháromszor átszámoltatni. Aztán rájön, hogy nincs rá pénze, a felét kipakoljuk, másnap újra jön, és keresünk mégis, valami olcsóbb kardigánt, mert az is kéne.. mindeközben végighallgattam már a teljes élettörténtetét. Meg a férjéét, meg a gyerekéét. És vicces, mert a főnököm lányának meg előadta, hogy ő egyedül neveli a gyerekét. :D Szóval, simán ő is kaphatna ezüstérmet.
Az arany viszont abszolút a múlt heti vásárlómat illeti meg. Aki tulajdonképpen nem is vásárolt. Csak jött beváltani a felicitas kuponját. Egyszerre a várandós mama kupont, és a babakupont. Ami oké, előfordul, a többség nem is figyeli, hogy van várandós mamás is, és csak a babakuponnal együtt kéri el, hogy "ha már van..". De ő nem. 26. hétre született a kislánya 620 gramm-mal. Egy héttel azelőtt, hogy ő jött a kuponokért. Őszintén szólva, nem nagyon tudtam jól reagálni. Természetesen jó egészséget kívántam a babának, de egész nap azon tűnődtem, hogy vajon, mi késztette arra, hogy szülés után egy héttel neccharisnyában elrohanjon kiváltani a baba-kupont is (ami egyébként négy hónapos kortól ajánlott). Annyira fura volt, és annyira megviselt (engem), hogy minden vásárlói hülyeség elé kellett, hogy helyezzem. Nem értem, de tényleg. Tudom, hogy mindannyian másképp reagálunk vészhelyzetekre.Valószínűleg nem lehet ott a kórházban a nap huszonnégy órájában. Meg nem is mindenki bírja. De akkor is.. Nem ítélkezem, de tényleg. Vagy mégis. Hát hogy lehet valaki ilyen hülye, hogy ez a legfontosabb? És annyira fontos volt, hogy a várandós mama kupont visszadátumoztatta, hogy megkaphassa.
Ilyenek fűszerezik a mindennapjaimat azokban a négy órákban, amit ott töltök. Természetesen meg kell azért említenem az olyan vásárlókat is, mint az a másfél éves kisfiú, aki egy reggelemet aranyozta be azzal, hogy annyira kedves volt, és olyan örömmel próbálta fel a cipőt is, a sapkát is, hogy csuda. És azt is, aki visszament a főnökömhöz, és elmondta, őt még soha, senki nem szolgálta ki ilyen kedvesen, mint én, és köszöni szépen, mert nagyon jól esett neki. (hozzám akart visszajönni, de én már nem voltam ott) Tehát vannak pozitív élmények is, szép számmal. Szerencsére. Különben simán meg lehetne bolondulni. :D

Péntek este

Ők már fodrászkodás után... én még előtte. :)
És egy fiam hiányzik is a képről. De azért nekem tetszik. :)

Atópiás dermatitis

Már 11 éve él velünk ez a nyavalya, úgyhogy igazán egymáshoz szokhattunk, már-már családtag is. Kevés meglepetést tud már okozni, mégis van még azért, amin még nekem is sikerül fennakadnom. Pedig ennyi év után már "szagról" megmondom, melyik krémben van elocom, melyikben ftorocort. Ránézésre tudom, melyik fajta pöttyre kell szteroid, de azonnal, és melyik az, amelyik el fog múlni pár nap múlva. Tudom azt is, hogy a nyár ekcéma-szempontból maga a kánaán, olyankor alig-alig fordul elő. A késő ősz, és a tél pedig a lehető legrosszabb. Rosszul viseli a bőrük a hőmérséklet-különbségeket, ami a kinti levegő, és a benti fűtött szoba között van. Nehezen bírja a bőrük tolerálni a sok réteg ruhát is, még akkor is, ha nem hordanak műszálast.
Emlékszem, mikor először jelentkezett, hetekig nem bírtuk Patrikról leszedni. Az arca örökké lángolt, a testén pedig minden zsírozás ellenére is olyan száraz volt a bőre, mint a smirgli. Kentük, gyógyszereztük, mire hetek múlva végre kezdett javulni. Másfél éves sem volt még ekkor, és nagyon nehezen értette meg, hogy nem szabad vakarni. Főképp azért nem, mert a kezéről vitte tovább mindenhova. Az első két évben gyakorlatilag minden második héten ott ültünk a bőrgyógyászaton, egy kisebb vagyont hagytunk a patikában, mire megtanultunk együtt élni vele. Erik is igen korán meglátogatta az időközben szinte családtaggá vált bőrgyógyászunkat, alig pár hónapos korában vittem először. És Roland sem kerülhette el a sorsát. Sosem felejtem el a dokinak azt a mondatát, mikor megkérdezte, a kicsi végre lány lesz? Mondtam, nem, őt is fiúnak várjuk. Erre mondta, pedig, ha lány lenne, még talán esélye is lenne, hogy ne legyen a betegem.
Szóval, 11 év. Van a hátunk mögött rengeteg iszonyatos pillanat. Véresre repedt kéz- és lábujjak. Újdonságként kapott nem szteroidos krémtől sikítva vakarózás. Iszonyatos idegrohamok, mikor már nem bírták tovább a viszketést. Hihetetlen mennyiségű krémes doboz.
Szemét egy betegség ez amúgy. Nem találtunk okot. Nincs (kimutatható) táplálékallergiájuk, nincs semmi, amire azt mondhatnánk, hogy na, ez az oka. Hibás gének. Jobb híján. Ha szerencséjük van, a kamaszkori nagy hormonváltozáskor elmúlik. Ha nincs, rosszabb lesz.
Nem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget, az életünk része a "kenekedés", a bőrgyógyászhoz járás. Néha viszont kiborulunk. Együtt is, külön-külön is. Van, hogy csak én. Mint most is. Eriken fura pöttyök jelentek meg. Volt már ilyen, emlékeim szerint. Nem is egyszer. És mikor először hallottam a diagnózist, majdnem elsüllyedtem szégyenemben. De aztán az orvosunk megvigasztalt, nincs ezen mit szégyellni. Szóval, Erik rühes. (rühös?) Elsősorban közösségekben terjed, de az egyébként is gyengébb bőrű gyerekek hamarabb "szedik össze", mivel sokkal kevésbé képes védekezni, mint egészséges társaiké. Van rá krémünk, amivel le kell kenni többször, ágyneműt, pizsamát minden nap lehúzni, mosni, vasalni, és elvileg megszabadulunk tőle a hétvégére. És imádkozom, hogy a többieken ne jelenjen meg, mert akkor kezdhetjük elölről majd.
Patrik lábujjai pedig annyira csúnyán sebesek, hogy nem is elég, hogy csak bekenjük. Bekenjük, és folpack-kal körbetekerjük. Így marad reggelig.
Így vagyunk most.
Én meg tegnap éjjel ismételten rohamot produkáltam. Ismét lábrázós, rázkódóst. Nem tudom, mikor lesz már végre vége.

Őszi szünet

Másodszor fordul elő a gyerekeim életében, hogy szünet van az iskolában, óvodában, és nem én vagyok velük itthon, hanem az apjuk. Szerencsére egészen időben eszünkbe jutott, hogy ő kiirassa a szabadságát, így aztán nyugodtan várhattuk az október végét ebből a szempontból. A fiúk sem ágáltak ellene, hogy nekem dolgozni kell mennem, csak olyan kívánságaik voltak, hogy készítsem ki a ruhájukat, készítsem oda reggel a tejeskávét, és hogy siessek haza. :)
Patrik rettenetes mennyiségű leckét kapott. Szerencsére időben megtudtam, így aztán hamar rávettem, hogy minden nap csináljon meg belőle valamennyit, hogy hétvégére már ne maradjon más, mint a herbárium, amit természetismeret órára kell elkészíteni. Kellett is ez a napi szintű foglalkozás a leckével, a matekfeladatok így is napi több órát vettek igénybe.
Erik viszonylag gondtalanul pihenhetett, bár neki is van egy kevés leckéje, de ő meghagyhatta a hétvégére.
Roli pedig számolja a szabadnapokat, számon tartja mennyi telt már el, és akkor mennyi van még hátra. De nagyon élvezi, hogy itthon lehet a tesóival.
És hogy milyen volt? Egy őrült rohanás. Minden napra jutott valami elintéznivaló. Kellett mennünk sürgősséggel a bőrgyógyászatra, vissza kellett vinni a könyvtárba a könyveket, minden napra jutott egy kis bevásárlás.
Mégis sajnálom azért, hogy már csak a hétvége van belőle. Mert mégis sokkal szabadabb volt minden. Nem kellett időre menni, nem kellett olyan korán kelni. Jó idő volt, így aztán kimehettek akármennyit.
És jutottak eszembe az otthonoktatók. Hogy milyen jól is csinálják. Mert megmaradhat a szabadság is a tanulás mellett.
De nekünk jó ez így. Nemsokára téli szünet. Amikor majd nem rohanunk. Mert nem lesz nyitva a bolt, nem lesz orvosi rendelő, nem lesz posta, nem lesz semmi. Csak mi. Itthon.

November 1.

Lehet, hogy kicsit más a kapcsolatom a halállal, és az elmúlással, mint a többségnek. Lehet, hogy a többség normális, és én nem vagyok az. Rengeteg ember van, akire már csak emlékezem, mert máshol vannak. Ki már sok-sok éve, ki pedig épp csak nemrég ment el. Természetesen szomorú vagyok miatta, de sokkal inkább sajnálom magamat, mint őket. Hiszen az én "hitem" szerint ők mindannyian azért mentek el épp akkor, amikor, mert nagyobb szükség van rájuk máshol.
A temetők lehangolnak emiatt, mert tudom, nincsenek ott. Soha nem is voltak. De kell egy hely mindenkinek, ahova letehet egy-egy szál(csokor) virágot, és egy gyertyát, ahol emlékezhet.
Én másképp emlékszem. Ezen a napon is. És bár voltam a temetőben is, és elszorult a torkom nézve a fejfán a neveket, akiknek más volt a sorsuk, és már nem ismerhették a dédunokáikat. Mégis ma miközben itthon égnek a mécsesek, arra gondolok, jó nekik ott, ahol vannak. Tudom, hogy jó. És hiszem, hogy még találkozunk valahol, valamikor.
Így aztán nem is búcsúzom tőlük soha. Csak emlékezem. Arcokra, hangokra, mozdulatokra, illatokra, mondatokra, együtt töltött percekre. És miközben pereg az emlékek filmje, folyton csak motoszkál a fülemben a dal.. "Mindazokért, kiket nem láttunk már régen...."

Rájöttem?

Azon gondolkodom most, hogy vége az X-faktornak, és gyakorlatilag azt az időt úgy töltöttem, hogy semmi gondolat nem volt a fejemben, és tökéletes kikapcsolódást jelentett, hogy ez milyen jó. Máskor is jó ez, most meg kifejezetten kellett.
Ezek után pedig megfogalmazódott a fejemben, hogy akár az is lehet(ett) a baj az elmúlt időszakban, hogy túlságosan tudatosan csináltam mindent. Túlságosan komoly keretek közé szorítva él(t)em az életem. Hiszen hiányzik az a fajta ösztönös élet, ami eddig volt, ez nem vitás. Nem élhetek ösztönszerűen akkor, mikor a gyerekeknek időben el kell jutni a megfelelő intézménybe, és ehhez még heti több alkalommal is hozzájön az, hogy fél héttől fél kilencig gyakorlatilag percre be van osztva az időm. A munkahelyemen nincs semmi gondom, továbbra is klassz minden, mégis ez is igényel olyan fajta önfegyelmet, amit nem annyira szoktam én meg. Nem áll távol tőlem egyáltalán kedvesnek lenni bárkivel is, alapvetően is ilyen vagyok. Szívesen beszélgetek bárkivel, bármikor, bármiről. Viszont nincs meg az a lehetőségem, hogy ha nem tetszik a helyzet, akkor egyszerűen odébbálljak. Nem tehetem meg, hogy azt mondjam a kedves vásárlónak, miután lepakoltatta már az egész polcot, és aztán közli, hogy mégsem felel meg neki semmi még ezek közül, hogy akkor viszonlátás. Mély levegőt kell vennem, és mosolyogva megpróbálkozni a lehetetlennel, hátha mégis találunk valamit, ami jó lesz.
A pénzkezelés is egyfajta stresszforrás még mindig. Nem azért, mintha bármikor is előfordult volna, hogy nem stimmelt minden forintra. De mégis.. nem az én pénzem, így triplán oda kell figyelnem, hogy nehogy rosszul adjak vissza. Hogy jó helyre üssem a pénztárgépben. Hogy oda tegyem záráskor, ahova tenni kell.
A zárás is.. az első két alkalommal kifejezetten gyomorgörcsöm volt tőle. Sőt, az első alkalommal visszamentünk, mert nem voltam benne biztos, hogy beriasztottam az üzletet. Mostanra már nincs gyomorgörcsöm tőle, mégsem jó érzés bezárni az ajtót, és ott hagyni többmilliós árukészletet.
És aztán az itthoni dolgok. Minden átalakult, még akkor is, ha látszólag minden ugyanaz. Nincs már meg az a lazaság, ami régen volt. Mert időre megyek még bevásárolni is. Ha munka előtt kell elintéznem, akkor van rá fél órám. És az alatt mindent el kell intézni, nem kéne elfelejteni semmit, mert ha mégis, az egész nap idegesíteni fog. Szörnyű bűntudatot éreztem hetekig amiatt, hogy senkivel nem vagyok képes ugyanúgy kommunikálni, mint rég. Sem élőben, sem itt, az interneten. Egyszerűen mert nincs annyi időm, és nincs annyi energiám. Ha itt ülök, elveszem az időt máshonnnan. Ha nem ülök itt, sajnálom az időt, amit nem tölthettem itt.
A gyerekeim is adnak bőséggel feladatot. Tettleg is, lelkiekben is. Nehéz ügy most mindhárom. Külön- külön is, együtt is. Patrik a kamaszsága minden gyönyörűségével, Erik a laktózmentes diéta kezdetleges lázadásaival, Roli pedig azzal a fura hozzáállásával épp mindenhez. Nem rosszabbak, mint máskor. Egyáltalán nem. És mióta tart a szobaszemlés időszak, tényleg rendet tartanak, ami igazán a javukra írható. Az iskolában kiválóan teljesítenek. Az oviban Roli továbbra is szárnyal, az úszáson agyon dícsérik, az óvó nénik imádják, vannak barátai. Mégsem az igazi.
Balázs nagyon-nagyon komolyan támogat mindenben. Tudom, nem könnyű neki sem egyébként. Sosem mondta ki, és sosem fogja, mégis tudom, kicsit a saját kudarcának éli meg, hogy nekem is dolgoznom KELL. Mégsem érezteti, mégis támogat, segít, ahol és amiben tud. Most meg aggódik, félt, még talán sosem féltett ennyire. Tudom, motoszkál benne a kérdés, meddig engedheti ezt. Bennem is, tény. Nem tudom, meddig szabad elmennem. Meddig hagyhatom a dolgokat így. Semmiképp nem hagyhatom, hogy eljussak odáig, amikor félnem kell attól, hogy mi fog velem történni abban a négy órában a munkahelyemen.
Na és ami a lényeg. Azt hiszem, ez lehet a baj, így, ez a sokminden együtt. Sok kicsi ezúttal is sokra ment, és ez lett az eredménye. Most még azt gondolom, szar az egész, és megette a fene, mert egy hülye puding vagyok, aki csak ennyit bír. És gondolok olyanokat, hogy jobb, ha nem is öregszem meg, mert addigra teljesen leépülök. De ezt a düh mondatja velem. Az a düh, amelyik nem képes kontroll alatt tartani az egészet.
Ami talán a tanulsága az egésznek, hogy meg kell tanulnom engedni. Úgy engedni mindenből, hogy ne érezzem azt, lemondtam bármiről is. Mert a lemondás az én esetemben a tökéletes kudarccal egyenlő. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy elfogadjam, az idő véges, és nem kell, hogy mindig, minden nap minden beleférjen. Tökéletesen elcsépelt mondat, de talán semmi más nem igaz ennyire: Semmi más nem számít, csak az egészség. Az tudja ezt csak, akinek nincs.
Holnap vasárnap. Egy olyan vasárnap, ami tulajdonképpen egy hónapokkal ezelőtt kitűzött határidő. Semmi komoly. Egy pályázati határidő, mesét kellene írni, egy netbook a fődíj. Nagyon szerettem volna megnyerni. Mindennél jobban vágytam rá. De nem tudtam megírni a mesét. Hol időm nem volt, hol szavak hozzá. Ma este eldöntöttem, nem görcsölök rajta. Jó lett volna az a netbook, de nem kell mindenáron. És nem érzem, hogy ez kudarc lenne. Egyszerűen csak így döntöttem.
Remélhetőleg a többi is ilyen egyszerű lesz. És a november több jót hoz, mint az október hozott.
Egy dolog biztos. Ennyire nem adom magam könnyen. Még az epilepsziának sem.

Még mindig...

Van pár kifejezetten rossz nap mögöttem. Nem biztos, hogy képes vagyok az egészet értelmezni, nem találok sem okot, sem igazi tanulságot benne. Talán nincs is. Vagy talán nem is akarom meglátni, nem tudom. Lényeg a lényeg, az előző bejegyzésemben említett nagyrohamot napi szinten követte egy-egy. Szinte menetrend szerint esténként, elalvás után. De ébredtem az éjszaka közepén arra, hogy valaki kopog. A valaki a lábam volt, ahogy nekiütődött az ágyamnak szép, egyenletes ritmusban. Aztán abbahagyta. A nappalok valamiféle döbbent kábulatban teltek. Keresgéltem, vajon miben hibázok. Hol van az a pont, amit másképp csinálok, mint eddig? Mi történt épp most? De nem sikerült rálelnem semmire. A legrosszabb az elmúlt harminchat óra volt. Csütörtök éjszaka is ébredtem arra, hogy rángatózom. Aztán péntek délelőtt, mikor lefeküdtem kicsit, hogy akkor legyen... nem csinálok semmit, pihenek, ha az kell.. kétszer is átéltem egy órán belül a rángatózós rohamot.
A péntek délután a döbbent, kábult állapoton túl még halálos fáradtsággal is telt. Igyekszem megmaradni normálisnak, próbálom tenni a dolgom, erősen csökkentett módban, de semmi sem megy ugyanúgy. Bevallom, olyannyira nem értem ezt az egészet, hogy már fel is adtam a megértés vágyát is. Nem tehetek mást, mint belenyugszom, ez most egy ilyen időszak. Nem tudok tenni ellene, mert nem tudom kivédeni a rohamokat, befolyásom sincs rá. Sem előtte, sem közben. A dokimmal nem tudtam beszélni, majd remélhetőleg kedden sikerül őt elérnem. Bár sejtem, mit fog mondani. Kell majd egy alvásmegvonásos eeg. És akkor ott majd megmutatja magát a nagyvilágnak a rángatózós roham. (mert ott az eeg alatt aludni kell, 24 órás nemalvás után)
Az egészben a legrosszabb a lelki oldal. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy akár ez is erősítheti a rohamkészséget, mégsem tudok tenni ellene semmit. Az a legkevesebb, hogy én lassan félek lefeküdni, mert nem tudom, mi vár rám éjjel. De az, hogy megint, mindenki kutató aggodalommal les rám a nap minden percében, az kicsit sem jó. Az, hogy Balázsnak nincs egy nyugodt pillanata sem éjjel, sem nappal, az sem jó kicsit sem. Folyamatosan aggódik, félt, és pont ugyanilyen tanácstalan, mint én. És talán neki a legrosszabb, mert kívülről ő látta többször is. A gyerekek is aggódnak, ki-ki a maga módján persze. De kaptam rajta Eriket valamelyik éjjel, ahogy felosont a galéria-lépcsőn, megnézett, és visszament az ágyába. Vannak kérdéseik, amikre nem tudunk válaszolni, mert nincsenek rá válaszok, és ez sem jó kicsit sem.
A legtöbb, amit most tehetek, hogy próbálkozom az egész helyzetnek az elfogadásával, és mondogatom magamnak, ez csak egy átmeneti rossz állapot, amin nemsokára túl leszünk, és újra minden a régi lesz. Szedem a gyógyszeremet, meg mellé esténként most már bevetem a nervensplege-t, ami lehet, hogy nem használ semmit, de ártani sem árt.
Azért a kedvem nem rossz ám. Képes vagyok örülni, mosolyogni, és megnevettetni is másokat még. Úgyhogy nincs olyan nagy baj. És töretlen optimizmusom azt mondatja velem, lesz még jobb is.