Nagyjából úgy keltem reggel, mint régen, amikor nem nagyon volt kedvem suliba menni. Ébredés után még jó pár percig figyeltem magam, hogy vajon van e bármilyen tünetem, ami miatt semmiképpen sem kelhetek ki az ágyból, dolgozni meg aztán végképp nem mehetek. Nem találtam ilyet, így aztán kénytelen voltam felkelni, felöltözni, és elindulni dolgozni.
Vártak többen is, mint a messiást. Volt aki azért, mert ha én ott vagyok, nyugodtabb, van kitől tanácsot, megerősítést kérni, volt, aki azért, mert nem kell már engem helyettesíteni, és volt, aki annak örült, hogy végre van kihez szólni.
Az persze jó érzés, hogy örülnek nekem, de a kedvemet nem hozta meg még. A szokásos napi rutinfeladatok gyorsan beszippantottak, de egész nap nem érkezett meg a lelkesedés, vagy az a lendület, amivel a munkámat szoktam végezni. Dr úgyis szokták mondani, hogy minden kezdet nehéz, hátha a holnap már jobb lesz egy fokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése