Hétfő

 Ma reggel is olyan ködre ébredtünk, hogy alig láttunk az orrunkig. Már lassan fél sem tűnik egyébként, inkább az lenne furcsa, ha nem így lenne. Azt nem mondom, hogy nem lehangoló, mert dehogynem, de legalább minden nap úgy indul, hogy játszhatunk egy tippjátékot azzal kapcsolatban, hogy ki találja el, mikor süt ki a nap. A pesszimisták ilyenkor azt tippelik, hogy ki sem fog sütni. 

Ma már Eriknek is fájt a torka. Volt még suliban is, meg suli után dolgozni is, de várhatóan a hétre ennyi volt...délutan fél háromkor írt, hogy annyira fáj a torka, hogy enni sem tudott. Ez pedig nála azért már komoly fájdalmat jelent, főleg mert na rántott húsos szendvicset vitt, salátával, majonézzel, abból meg akármennyit meg tud enni. Egyébként vele kapcsolatban is megint igazam lett (13), mert nagyon sokan azt gondolták, hogy ő aztán úgy el van kényeztetve, meg kényelmesedve, hogy esze ágában nem lesz majd dolgozni. Nem volt könnyű találni valamit, mert azért ezeknek a diákmunka hirdetéseknek a hetven százaléka csak megy, de inkább biztonsági tartalék a cégeknek, mint realizálható munka. Azt nehezen fogadta el rajtam kívül mindenki, hogy nem akar vendéglátó helyeken, vagy kasszában dolgozni. Én értettem, hogy miért, ismerem az érzést, amikor olyan bizonytalan valaki saját magában, hogy folyamatosan azt gondolja, mindenki azt nézi, ő milyen béna. Kiálltam mellette, amikor Patrik vagy Balázs szóva tette időnként, hogy neki aztán semmi nem jó, és drukkoltam, hogy csak egy valami legyen olyan, ahol majd olyat csinálhat, ami nem taszítja. Jól drukkoltam, és úgy is lett, ahogy gondoltam. Tisztességgel, becsülettel helytáll, jelentkezik, amikor csak lehet. Suli után rögtön odamegy, este ér haza. Amúgy (nem kéne ilyet mondani egy húszéves fiatalemberre), de cukipofa, amikor hazaér egy-egy ilyen 13-14 órás nap után, és meséli, hogy miket csinált aznap. 

Ma reggel megkaptuk a családi pótlékot, amit nem utaltak november elején, ezek szerint elég volt a levél és az iskola látogatási igazolás.