Tegnap Balázs is mondott egy olyan letaglózó és mellbevágó hírt egy kollégáról,.amit azóta sem dolgoztam fel. Megpróbált véget vetni az életének. Nem sikerült, de jelenleg válságos állapotban van a kórházban, nem műthető, mert nem bírná ki.
Amikor telefonon beszélt a hozzátartozójával (a sors különös fintora, hogy azért hívta, mert pihenőnapot akart adni neki), akkor tudta csak meg, hogy már egy ideje komoly mentális gondokkal küzdött.
Azóta is azon kattogok, hogy hogy nem vett ebből észre senki semmit? Igaz, furcsa fazon volt mindig, olyan különc, magának való. Nem emlékszem, hogy valaha láttam őt beszélgetni bárkivel is, de végtelenül udvarias, tisztelettudó, hálás ember volt. Az a fajta, aki minden alkalommal úgy köszönt, hogy kicsit még meg is hajtotta magát, aki bárhol félreállt, csak hogy a másikat elengedje. Ő volt az, aki a hatodik munkanapja után megköszönte, hogy dolgozhatott. Évek óta ott volt köztünk minden nap, és tényleg csak ennyi tűnt fel mindenkinek, hogy ő ilyen fura. Azt el sem tudom képzelni, mi játszódott le nap mint nap a fejében, hogyan volt képes leküzdeni annyira önmagát, hogy a munkahelyi kötelezettségeit úgy látta el, hogy abban nemigen volt kivetnivaló.
Az ő esete kapcsán persze az is eszembe jutott, hányan vannak még, akik hasonló cipőben járnak, akik nap mint nap küzdenek a saját agyukban zajló borzasztó dolgokkal.
Végtelenül sajnálom ezt az embert, és mégis azt kívánom neki, hogy ha úgy jobb, akkor aludjon el, és hadd pihenjen végre. Hátha az, ami az itteni élete után következik, neki is boldogabb lesz. Megérdemelné.
Jobbulást, gyógyulást kívánok és valakit, aki segíteni tud neki!
VálaszTörlésEz nagyon szomorú... remélem sikerül kilábalnia belőle.
VálaszTörlés